A delphoi kocsihajtó

Cikkünkben a szó szoros és átvitt értelmében is körbejárjuk a Delphoi Múzeum egyik legféltettebb kincsét, a két és félezer éves Kocsihajtó csonkán ránk maradt, különös szobrát, mely tartásával, tekintetével üzenetet hordoz a ma embere számára is - hiszik szentül ezt sokan, akik szemtől szemben álltak már vele. Mit láttak ebben a szoborban?

Akinek megadatott a szerencse, hogy eljuthatott Delphoi városába, ahol mindent körülleng az egykori jóshely máig érzékelhető misztikus atmoszférája, bizonyára betért a múzeumba is, és jól emlékszik az egyszerű, merev tartású fiúalakra, mely jobb kezében gyeplőt tartva, semmibe meredő tekintettel pózol a múzeum egyik különtermében. Miért e királyi hely? Mi lehet ennyi néznivaló ezen a félkarú, kifejezéstelen tekintetű, életnagyságú bronzalakon?
Nézzük meg közelebbről!


A szobor története
mintegy két és félezer évvel ezelőtt, Kr.e 470 körül kezdődött. Valamikor a 470-es években egy syracusai tyrannos, Polyzalus (egyes feltételezések szerint ő nem a tyrannos, hanem a tyrannos öccse volt) kocsija nyerte meg a kocsihajtó versenyt a pythiai játékokon.

A püthiai játékok a pánhellén játékok egyike volt az ókori Görögországban. Négyévenként rendezték meg Delphoiban, Apolló tiszteletére, az olimpiai játékok után - illetve előtt - két évvel, a nemeai és iszthmiai játékok között. Valamikor a Kr.e. 6. sz-ban rendezték az elsőt. Az olimpiai játékoktól eltérően zene és költészet is szerepelt a versenyszámok között. A játékok atlétikai része ugyanúgy zajlott, mint az olimpiai játékokon, azzal az eltéréssel, hogy az olimpiai játékokon nem volt négylovas kocsihajtó verseny.

A győztes győzelme emlékére és az isten iránti tiszteletből szoborkompozíciót készíttetett, s Apollónak ajánlotta. Erről árulkodik a szobor talapzatán olvasható fennmaradt felirat:
[P]OLUZALOS MA nETHEK[EN] ...]ON AES EUONUM APOLL[ON] azaz: "Polyzalos ajánlott fel engem ... légy a pártfogója, tisztelt Apollo"

Mint az a képen látható, a kocsihajtó eredetileg egy nagyobb kompozíció része volt: a kocsi, a négy ló és az inas szobra azonban nem maradt fenn, csupán kisebb töredékek utalnak egykori létezésükre.
A szoborcsoport évszázadokig a jóshely dísze volt. A Kr.u. 4. századra azonban Apolló jósdája felett "eljárt az idő", bezárták. Ekkor került a szobor a föld alá: vagy gondos kezek ásták a föld alá, hogy megvédjék a műkincsrablóktól, vagy éppen maguk a rablók rejtették ideiglenesen a föld alá, mielőtt elszállították volna. Ekkor törhetett le a szobor bal karja, mely talán a kocsi szélére támaszkodott.

A föld mélye hosszú évszázadokig azonban nem őrizhette meg épségben Polyzalos ajándékát: egy földrengés következtében a kompozíció nagy része eltűnt, megsemmisült. 1896-ban a francia kutatók már csak a kocsihajtó három darabba szétesett figuráját, az alapzatot és egy-két töredéket tudtak a felszínre hozni. A kocsihajtó azonban még így is egyike a legjobb állapotban ránk maradt öntvényeknek e korból.

Maga a szobor
180 cm magas, anyaga bronz, de a szempillái és az ajkai vörösrézből, fejszalagja ezüstből, szeme pedig ónixból készült. Stílusa átmenet az archaikus görög művészet geometrikus ábrázolásmódja és a klasszikus művészet idealizált realizmusa között: hosszú ruhájának ráncai fegyelmezett vonalakban hullanak alá, míg a test megformálására realizmus jellemző: az ókorban sokat csodálták a fiú lábfején futó vénák életszerűségét.

A fiú pedig, akit a szobor ábrázol, nem más volna, mint a játékok győztese, amint végigvezeti kocsiját az ujjongó közönség előtt. Nem különös? Tartásában, arckifejezésében semmi mámor, semmi kivagyiság, semmi önelégültség. Ajkai szelíden összezárva, egyenes tartása fegyelmezettséget sugároz. Legszívesebben hátba veregetnénk : "Hé, fiú, lehet örülni! Te győztél!" - de ő csak mered szótlanul, titokzatosan a semmibe.

A püthiai játékok győztesének e - számunkra - furcsa megformálására többféle magyarázat született. A puszta ráció talaján maradva kínálkozik egy egyszerű válasz: szokás volt, hogy a kocsik tulajdonosai nem maguk vitték versenyezni fogatukat, hanem kocsihajtót fogadtak. Így a győzelem és a dicsőség nem a kocsihajtót, hanem a kocsi tulajdonosát (ez esetben a tyrannost) illette meg, az előbbi csak a munkáját teljesítette, nem ünnepeltette magát.

De ez csak egy feltételezés, s valószínűbb, hogy a tyrannos sem a kocsihajtás örömét, sem a bronzba öntés kínálta örökkévalóságot nem engedte át senki másnak. Az önfegyelem, az érzelmek feletti teljes kontroll azonban ekkoriban Görögországban a civilizált ember jele volt. Az érzelmek feletti uralkodás képessége - különösen a legemelkedettebb pillanatokban - meghatározó jelenség a klasszikus görög gondolkodásban és művészetben.

De rugaszkodjunk el kissé a realitás talajától, a művészettörténeti ismeretektől, és lássuk, mit olvashatunk ki a delphoi győztes szeméből, ha jól belenézünk!

Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus így ír a szoborról: "(...) magatartása nyílegyenes, arcán a tudás és az erő ül. Egyetlen őskori szobor se mond ennyit a szemével, ezzel a holtbiztos, felhőtlenül tiszta pillantással. A szobor nyílegyenessége és hajthatatlansága a szemben ér a tetőpontra. Hajthatatlan? Igen. Mert ő a hajtó. A kocsihajtó. Semmi lágy vagy engedékeny, puha vagy érzelmes ebben a szemben nincs. De az értelem nem hasonlítható ahhoz az emberi értelemhez sem, amelyben mindig van valami számítás, érdek, viszonylagos és Én. Ez a teljesen éber értelem tökéletes biztossága. Nem az ember hajt, nem a test, nem a kéz; a szem a kocsihajtó" (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

Hamvas tehát erőt és biztosságot látott a kocsihajtó szemében. Ebből indul ki, mikor elemzésében a delphoi kocsihajtót a keleti filozófia "belső kocsihajtó", a népet irányító, hajthatatlan, isteni lényegű uralkodójának írja le. Érdekfeszítő és gondolatébresztő eszmefuttatásában az uralkodás igazi lényegéhez, az ember művelésének értelméhez jut el, s ahhoz a gondolathoz, hogy a kocsihajtónak, azaz a királynak, a közösség vezetőjének egyetlen szent feladata, hogy népét, az "idők elején anyagba zuhant lelkek"-et az igaz útra visszaterelje, hiszen csak közös megváltás létezik, az istenhez való visszatérés nem egyéni ügy, "csak közösen történhet".
Az írást teljes egészében olvashatod itt.

Ritoók Zsigmond (akadémikus, nyugalmazott egyetemi tanár) egy beszélgetés során a delphoi kocsihajtót, mint az egész ókori kultúra közvetlenségét, emberközeliségét példázó alkotást említi meg: "(...) a delphoi kocsihajtó híres bronzszobrát mindig alulnézetből fényképezik, így az az érzésünk, hogy fölénk magasodik, akár egy sportcsillag, akinek a szellemhez nem sok köze van, csupán egy verseny győztese. A delphoi múzeumban közelről nézve ezt a szobrot rádöbbentem, hogy egészen más: ott áll a földön, szembenézhetünk vele. Ennek a versenyzőnek a szeméből az sugárzik, hogy győzött, de rettenetesen kifáradt a küzdelemben. Győzött, de ott áll közöttünk. Éppen olyan ember, mint mi. E közvetlen megszólítottság ráébreszt bennünket, hogy ezek az emberek nem piedesztálon álló, csodálatos hősök, hanem emberek, akik hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy felismerjük a fontos kérdéseket."

Kortárs irodalmunkban is találkozhatunk a delphoi kocsihajtó titokzatos "diorit szemével": Déri Balázs versét, A siracusai kocsihajtóra címűt a szobor szomorú, félelemmel teli tekintete ihlette.

Királyi erő és biztosság? A győztesek oly emberi fáradtsága? Vagy szomorúság és félelem? Egy biztos: érdemes megállni a delphoi kocsihajtó előtt, a szemébe nézni, és hagyni, hogy megszólítson minket.

Kulin Borbála