Páholyban - az Alku

Azt mondják, és ez igaz is, hogy ami szép, az kopottan, öregen még szebb. Ilyenek a piramisok, ilyen Ingrid Bergman, sőt ilyen a Sümegi vár is, melyet egyszer talán majd csak felújítanak. És ilyen Arthur Miller darabja, Alku is. Kicsit kopott, persze másként, mint Shakespeare darabjai, mondjuk a Hamlet, a dán királyfi, de ugyanolyan eleven maradt az ereje. Aki nem hiszi, a Madách Kamarában járjon utána.

Persze Miller nem Shakespeare, ha már itt tartunk, és drámái sem merészkednek az emberi lét olyan mélységeibe, mint kollégájáéi. De valami nagyon igazat mondanak - amikor például Gregory Solomon, a becsüs azzal az ellenvetéssel utasítja el egy használt asztal megvételét, hogy az sohasem fog eltörni, kicsit meghökkenünk. Miért baj, ha nem törik - kérdezi is rögtön a főszereplő Victor. Hát azért, hangzik a válasz, mert ez olyan asztal, akinek a tulajdonosáról nem csak azt látjuk, hogy házas ember, hanem azt is, hogy az is marad. Márpedig manapság mindenből a cserélhető a divat. Ezek miatt a megjegyzések miatt emelkedik a múltszázad közepének megbízható amerikai drámaíró-iparosai fölé Miller, és amiatt, ahogyan elfojtott indulatok sötét izzását fokozatosan robbanásig hevíti.

A szellemes párbeszédeket szétfeszíti a dráma - egy az amerikai húszas években tönkrement család drámája, ahol a fiatalabb fiú itthon maradt ápolni apját, amikor az csődbement, míg testvére egyetemre járt. Ki tette jól, amit tett? A végül rendőrré lett fiatalabb, aki annak ellenére ápolta apját és áldozta fel magát, hogy sejtette: az öregnek van még pénze, csak hazudik? Vagy az idősebbnek, aki elmenekült otthonról, és magának sem meri bevallani, hogy nem próbált meg segíteni legalább a testvérén. Mindez huszonnyolc éve történt, és a két testvér tizenhat éve nem beszélt egymással. Most azért találkoztak, hogy eladják az apjuk után maradt bútorokat. Régi szobájukban állnak a testvérek, aki szinte semmit sem tudnak már egymásról, ám régi sérelmeik ma is elevenen élnek, és megmérgezik a viszontlátás örömét.

Miller a szerelmet nagyvárosi szerelemnek ismeri, mely zaklatott és vádakkal terhes. Ez végül is elvárható Marilyn Monroe egykori férjétől, akitől még éppen idejében vált el a művésznő ahhoz, hogy ne őrüljön meg. Mert Miller kicsit őrült: hősei úgy keresik, szinte üldözik a boldogságot, hogy szánom őket, hogy úgy mondjam - és miért ne mondjam úgy? - szinte kegyetlenül. Ahogy az egymást szerető Esther és férje, Victor vitatkozik, az egyrészt tele van meg nem értéssel, másrészt tele van gyöngédséggel. Nem értik, talán soha nem is értették egymást, de amit látunk, az szerelem, vagy legalábbis annak a helyén található.

A darab már három éve megy a Madách Kamara színpadán, és ez alatt az idő alatt sokat változott. Gálvölgyi János, aki a rabbiszerű figurává váló becsüst alakítja, mára egészen egyedülálló alakká változtatta saját magát. Sajnos Tóth Enikő kissé elfáradt a darabban, így annak első felében, amikor a dráma fő súlypontját kellene alkotnia, kissé üresebb az előadás, valami hiányzik. Ugyanakkor Pusztaszeri Kornél, akit sokan talán csak a hangjáról ismernek (pl. ő volt Pumukli magyar hangja) kiválót nyújt annak ellenére, hogy darabbeli szerepénél vagy tizenöt évvel fiatalabb. A Walter (Victor testvére) szerepét játszó Dunai Tamás is igényesen játszik, bár olykor kissé komolytalanra sikerül néhány dühkitörés. Persze ilyen az életben is van, nem mindig vagyunk olyan jelentőségteljesek, mint amilyenek lenni szeretnénk.

ARTHUR MILLER
ALKU

VICTOR FRANZ PUSZTASZERI KORNÉL
ESTHER FRANZ TÓTH ENIKŐ
GREGORY SOLOMON GÁLVÖLGYI JÁNOS
WALTER FRANZ DUNAI TAMÁS

Rendező:
HUSZTI PÉTER