Kányádi Sándor pályaképe

A romániai magyar irodalom középnemzedékének sajátos nyelvű és sok változáson, küzdelmen csiszolódott, érlelődött alakja Kányádi Sándor. Pályatársai közé tartozik Sütő András, Fodor Sándor és Székely János.

Kányádi költészetére a változékony változatlanság jellemző: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség; a változékonyság a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel. Nagyívű fejlődése nemcsak esztétikai jelenségként érdekes, nemcsak egyediségében jellemző, hanem egy közösség változó sorsát, vágyainak, reményeinek alakulását is példázza.

Ahol a szarvas inni jár,
moccanatlan a nyír s a nyár:
még a fűszál is tiszteleg,
mikor a szarvas inni megy;
megáll akkor a patak is,
egy pillanatig áll a víz:
s ő lépked, ringatja magát,
agancsa égő, ékes ág.

Néhány életrajzi adat

1929. május 1o-én született Nagygalambfalván (Porumbenii Mari - Hargita megye, Románia), gazdálkodó családban. Édesanyját 11 éves korában elveszítette. 1941 és 1950 között Székelyudvarhelyen végezte középiskolai tanulmányait. Első versei 1950-ben jelentek
meg. Még ebben az évben Kolozsvárra költözött. 1954-ben kapta meg egyetemi diplomáját, mely szerint magyar irodalom szakos tanár. De mindennapos munkája továbbra is a különböző irodalmi lapok szerkesztőségeihez kötötte. 1960-tól nyugdíjazásáig a Napsugár című gyermeklapnál dolgozott.
Sokfelé megfordult a világban, többnyire a magyar líra követeként. Jelenleg is Kolozsváron él családjával.

Pályarajz - Az indulás

Az 1950-es évek elején induló költő a nagy társadalmi átalakulások lelkes szószólója. Felhőtlen optimizmus, derűlátás, lendület jellemzi, valamint hittel teljes meggyőződés. Petőfi szellemében buzdít, tisztességes agitátor és öntudatos népi származék.

A mi utcánk olyan utca,
nem is utca, csak fél utca.

Egyik felén füstös, mohás
cserepekkel három faház.

Átellenben üres kert és
szegydeszkákból rossz kerítés,


három fűzfa, térdig nyesve,
vigyázgat a verebekre.

A fűzfáktól kicsit fönnébb,
ahol már a végét hinnéd,

érkezvén a mi kapunkba,
megszusszan a keskeny utca.

Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.

Tisztesség dolgában mindig
tanulhat itt el a sírig.

Becsületből, akit innen
tarisznyáztak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta.
(A mi utcánk, 1956)

Az ihlető források

Ihletője Petőfi és a népköltészet, vágyott költőideálja: Arany János. A hagyományok, az életmód, szokások, az emberi tartás és a varázslatos táj a maga tisztaságával, méltóságával mind-mind belekerültek abba a tarisznyába, melyet a szülőföldjéről hozott, és végig megőrzött nagy változásokkal teli életében.
Kányádi az első kötetekben (Virágzik a cseresznyefa, Sirálytánc) még természetes verselő, aki az élőbeszéd közvetlenségét hetyke humorral fűszerezi; akinek magyaros ritmusú, keresetlenül egyszerű írásait a tárgyias érzékletesség és az otthonosságérzet hatja át. Ez idő tájt alapszókincséhez (Kántor Lajos gyűjtésében) ilyen szavak tartoztak: tarisznya, fűzfa, furulya, bot, pakulár, kút, vödör, malom, ló, szekér, zab, gerenda, folyó, fenyő, kapca, bojtár, dombhajlat, pacsirta, pipevirág, barka, vadalma, varjú, juh, harmat, erdő, dér, őzsuta, tisztás, mogyoró, nyírfa, farkas, bogyó, fejsze, tövis, korsó, eső, patak, szénaillat, zápor, pajta, csikó, csobán, bárány, bocskor, csónak.