Iskolai erőszak

2003. szeptember 30-án az ESZTER Alapítvány szervezésében kétnapos szakmaközi konferenciára került sor Budapesten. A program témája a családon belüli erőszak volt, de az oktatási intézményekben történő bántalmazásokról, a pedagógusok prevenciós és segítő szerepéről is hallhattak beszámolót a rendezvényen résztvevő szakemberek.

Az 1997 novemberében életbe lépett gyermekvédelmi törvény a gyermeki jogok érvényesülése érdekében az oktatási intézmények tekintetében is meghatározza a tennivalókat. A törvény értelmében az iskoláknak alkalmasnak kell lenniük arra, hogy a gyermekek számára biztosítsák az integrált nevelési és oktatási feltételeket. Biztosítani kell továbbá, hogy a diákok testi és lelki fejlődésük korlátozása nélkül vehessenek részt az intézmény közösségi életében.
Míg a családon belül elkövetett erőszakos cselekedetekről, a gyermekek védelmének tekintetében sokszor esik szó mind a hétköznapi, mind a szakmai életben, addig csak ritkán hangzanak el adatok azzal kapcsolatban, hogy évente hány gyerek esik áldozatául az iskolák falain belül fizikai vagy éppen lelki bántalmazásnak, zaklatásnak.

A családon belüli erőszakról szóló konferencián Szil Péter, Svédországban és Spanyolországban is tevékenykedő pszichoterapeuta elmondta, hogy a gyermekkorban elszenvedett abuzusokból, és az ezen eseményekből származó maradandó lelki sérülések legnagyobb számban nem a családon belül történt negatív kimenetelű eseményekre, hanem éppen az iskolai életben bekövetkezett sérelmekre vezethetők vissza. Ezek azok a sérelmek ugyanis, melyek a szakértő szerint leginkább hatnak a fiatalok mentális állapotára, önértékelésére, önbizalmára és arra, hogy milyen módon helyezi el magát egy adott diák a társadalom különböző közösségeiben.
Az oktatási intézmények falain belül történő zaklatásoknak, erőszakos cselekedeteknek természetesen több csoportját különböztetjük meg. A zaklatás, az iskolai pszichoterror iskolai jelenléte összetett problémát jelent: egyszerre tartalmaz pszichológiai, szociológiai és etikai elemeket, melyeket a leggyakrabban elég nehéz felismerni és értékelni.

Mihály Ildikó az Új Pedagógiai Szemle 2003 szeptemberében megjelent Az iskolai terror természetrajza című írásában a zaklatás két formáját különíti el. Míg a közvetlen zaklatás többek közt a gyermekek közti piszkálódást, lökdösődést jelenti, addig közvetett megnyilvánulásnak tekinthetők azok a szituációk, amikor például különféle csoportos helyzetekben a többiek szándékosan nem vesznek tudomást társuk jelenlétéről. Míg az első típus inkább a fizikai zaklatás fogalmát meríti ki, addig az utóbbi esetek nagy részében a sértett diákok lelki zaklatásnak vannak kitéve. A két típus általában megegyezik abban, hogy a pedagógusok számára legtöbbször észrevétlenül - óraközi szünetekben, az iskola folyosóján vagy udvarán - történnek, ily módon pedig szinte lehetetlen megakadályozni őket.

Az oktatási intézményekben elkövetett zaklatásokat más szempontból is elkülöníthetjük egymástól: beszélhetünk ugyanis fizikai és verbális agresszióról. A kétféle zaklatás tekintetében még 1995-ben, Németországban végzett kutatás mutatta ki, hogy az iskolák tanulói között az agresszió leggyakrabban verbálisan nyilvánul meg. Az ilyen típusú zaklatások pedig vagy észrevétlenek maradnak a pedagógusok számára, vagy az észlelést követően merülnek feledésbe azért, mert a tanárok nem ismerik fel a helyzet lehetséges és igazságos megoldását.
Hazánkban az iskolai erőszak a leggyakrabban intézményi keretek között zajló beavatási szertartásokhoz kötődik: amikor az intézménybe frissen bekerült iskolapolgárokat felsőbb éves társaik különféle játékos-megalázó feladatokkal látják el. Erről az ún "szecskáztatásról" készített felmérést a Kurt Lewin Alapítvány.

A családon belüli erőszakról szóló konferencián a szervezet képviseletében Ligeti György számolt be a kutatás eredményéről és a felmerülő problémákra vonatkozó lehetséges megoldásokról. Az alapítvány által végzett kutatássorozat során elkészített mélyinterjúkból egyértelműen az derült ki, hogy a főként középiskolák falain belül zajló "szecskáztatás" jelenségével szemben a pedagógusok eszköztelennek érzik magukat, hiszen az ilyen szertartások során jellemzően nem áll fenn a fizikai zaklatás esete. Az egyes esetekben tehát a pedagógusok szabad belátásuk szerint járnak el. Míg hazánkban a tanárok többsége tanácstalanul áll szembe a problémával, Európa más országaiban már történtek kezdeményezések az iskolai zaklatások visszaszorítására.

Mihály Ildikó tanulmányában foglaltak szerint a legeredményesebbnek azok az intervenciós programok mutatkoznak, melyek általában két szempontot tartanak szem előtt. Az egyik szempont, hogy minél jobban láthatóvá váljanak a zaklatások, a másik pedig az, hogy a tanulóknak időben és hatékonyan olyan stratégiákat kell megtanítani, amelyek segítséget adhatnak nekik kortársi kapcsolataik konstruktív irányításában.

Ligeti György a magyarországi helyzetet összefoglalva elmondta: mivel az egyes iskolák az összes létező társadalmi probléma gyűjtőhelyének tekinthetők, az oktatási intézményekben is éppúgy a teljes demokrácia állapotának megalkotására van szükség. A tanárok és a diákok között ki kell alakítani a kétirányú kommunikációs kapcsolatot, és arra is szükség van, hogy az egyes intézményeken belül megalkotott házirendek minden esetben egyezzenek a jogi szabályozásokkal - a pedagógusok számára ezzel könnyítve meg a döntéshozást és az adekvát konfliktuskezelést.

Felhasznált irodalom: Mihály Ildikó - Az iskolai terror természetrajza Új Pedagógiai Szemle, 2003. szeptemberi száma

A felhasznált kép megtekinthető eredeti helyén: http://www.alba.nu/mansnummer9/stortochgott.html