Életcélok

Osztályfőnöki óra keretén belül 34 tizenhét esztendős szakiskolás diák - valamennyi fiú - nyilatkozott egy egyszerű kérdőív segítségével saját, az elkövetkező időszakban várható cselekvési programjairól. A nevelők a jól ismert "Mit teszel ma délután?..." "holnap?"... "egy hét múlva?"... "egy év múlva?"... "tíz év múlva?" kérdései nyomán kívántak képet kapni a tanulók ambícióiról, motivációiról, elképzeléseiről. A kapott válaszok mindenki számára igencsak meglepő eredményeket hoztak. (Cikkünk a Szakoktatás c. folyóiratban megjelent írás szerkesztett, rövidített változata)

A feltett kérdésekre leggyakoribb - közel 50%-ban - adott válasz a nem tudom volt. Vonatkozott ez a legközelebbi időpont, az aznap délután rendelkezésre álló időhányadának az eltöltési programjaira ugyanúgy, mint a későbbi, a jelentől mind jobban távolodó időszakokra, azok esetében gyakran megtoldva egy-egy "de hát az nagyon messze van még!" megjegyzéssel. Mindez azt jelzi, hogy a megkérdezettek egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az a nagyon távoli időszak is jórészt tőlük függ.

A második - a feleletek összevetésekor igencsak azonnal szembetűnő - megfigyelés az volt, hogy akár a ma délután, akár a holnap tevékenységéről esett szó (már azoknál, akik egyáltalán tudják konkrétan, mit fognak vagy szándékoznak csinálni), a tanulás szóba sem jött. Pedig a szorgalmi idő finisében került sor a felvételre, abban a tanév végi periódusban, amikor egymást érik a dolgozatok, az ismétlések, és amikor lett volna még lehetőség a korábbi, általában nagyon gyenge osztályzatok javítására is - ha valaki élni akart volna vele. Mindehhez azonban tanulni is kellene! Ehelyett a tanórán-iskolán kívüli időben a fiúk heverésztek, pihentek, aludtak, cigarettáztak, söröztek, televíziót néztek, zenét hallgattak; aktivitásról legfeljebb csak azok esetében lehetne egyáltalán beszélni, akik délutáni programjaik között legalább strandolást, focizást, biciklizést, görkorcsolyázást, motorozást, horgászást, számítógépezést, és - egyetlen alkalommal - a mozit említették. (A film címe azonban nem volt megjelölve.) A játék válasz pedig lényegében értelmezhetetlen, mert nem tudni, hogy ez a tevékenység is a számítógéphez kötődik-e, vagy valami egyéb szórakozási formát takar. Egy-két baráti-barátnői társas programról is szó kerül - feltűnően kevésről! - és a fiúk csak néhány esetben tettek említést a családi tennivalókba való bekapcsolódásról; azaz az anyának való segítésről, az apával való autószerelésről, illetve egy másnapi kerítés-festésről, illetve a náluk dolgozó kőművesekkel való együttes munkáról. Egyetlen fiú jelölt meg - térben-időben - konkrét tennivalót, az, aki zenekarával másnap fellépni készült. Egy-két "bulizok" program is bekerült a két hétköznap tervei közé, minden közelebbi meghatározás nélkül. Látszik tehát, hogy nem csak a tanulás, de még az olvasás sem jutott szerephez a megjelölt tevékenységi formák között!

Az egy hét múlva megvalósítandó programok között (egy újabb héttel közelebb a mindent eldöntő szakmunkásvizsgához!) - a nem tudom változatlanul nagy aránya mellett - viszont már négy esetben megjelenik a tanulás, mégpedig olyan formában, hogy elkezdek, hogy megpróbálok tanulni (ez két válaszolónál is), illetve, hogy kijavítom a jegyeimet. Mintha gonosz erők állnák útját annak, hogy a legelszántabbak tehessék a dolgukat; így, persze, ha nem sikerül, nem is lesz az ő hibájuk. De vajon kit fognak majd okolni ezért a kudarcért?

Lesz olyan is, aki - következő heti programként - egyszerűen csak berúg, és olyan is, aki ünnepelni fog a haver ballagása alkalmából. De a legelszomorítóbbnak mindezek közül az a felelet tűnik, ami így szólt: "várom a következő hétvégét". Ez ugyanis a tökéletes passzivitás kifejezője; a mindenbe való belenyugvás, a teljes közöny, a kiégettség megjelenítője. 17 éves korban ez szinte tragikus...

Egy év múlva (a korábbiaknál valamivel kevesebb nem tudom válasz mellett) fel-felvillanni látszik valamiféle cél: továbbtanulás, érettségire tanulás, remélem, levizsgázok, vagy még egy iskolát el akarok végezni, új pályát választok, megpróbálok jogosítványt szerezni. Határozott elképzelésekkel itt sem találkozhatunk, minden olyan bizonytalan még, azt az egyet kivéve, hogy láthatóan az, ami van, nem jó. (Ha az lenne, miért kellene máris új pályát választani?) Ezek a válaszok ismét megmutatják, hogy a megkérdezett 17 éves fiatalok mennyire híján vannak az önbizalomnak; ők legfeljebb csak reménykedhetnek valamiben, megpróbálnak valamit, aztán hátha sikerül...És ha nem? Akkor vajon mi lesz? Ketten közülük a katonai behívóra számítanak, ketten pedig dolgozni akarnak (pontosabban csak az, aki már tudja, hogy ő Hollandiában fog dolgozni; ő a muzsikus, aki - természetesen, konkrét cél és program birtokában - világosan látja a jövőt), a másik csak abban reménykedik, hogy keresőképes lesz. Készülődik egy üzletember is, aki üzleteket fog kötni (vajon milyeneket? Hol fogja az ehhez szükséges ismereteket megszerezni?), és egy fiú megpróbál sikeres lenni.

A tíz év múlva várható aktivitás megfogalmazásában is az egyik feltűnő jelenség a bizonytalanság. Hárman - életkoruk szinte kötelező optimizmusát is meghazudtolva - még abban sem biztosak, hogy egyáltalán életben lesznek akkor. (Az osztályfőnök szerint egyetlen tartós betegséggel küszködő tanuló sincs az osztályban!) S újabb bizonyíték arra, hogy mennyire nem érzik jól magukat a bőrükben, az, hogy hárman semmi mást nem tudnak a jövőjükről, csak azt, hogy elmennek ebből az országból. Ketten célországot is megjelölnek: ez Amerika, illetve Ausztrália, a harmadik csak annyit mondott: nem ebben az országban lesz már. Ugyanez a diszkomfort-érzés fogalmazódik meg annak a válaszában is, aki az eljövendő évtized legfontosabb eseményeként a szakma elhagyását jelölte meg. Egyébként a 34 között mindössze két konkrétnak nevezhető szakmai program van; azé a fiúé, aki szerviz-üzletet szeretne nyitni (és ily módon osztályában ő lesz az egyetlen, aki mostani szakmai tanulmányait egyáltalán hasznosítani fogja); - és egy másiké, aki - szintén elhagyva mostani tanult mesterségét - új foglalkozásként kerteket fog tervezni. (Arra vonatkozóan természetesen utalás sincs, hogy bármiféle ilyen jellegű változtatáshoz tanulni is kellene...) Vannak aztán, akik általában a majdani - a felnőttektől elvárt - munkával kapcsolatban fogalmaznak bizonytalanul: lehet, hogy dolgozom, talán lesz munkám, majd meglátjuk (vajon a munkanélküliség fenyegetése ölt konkrét formát ezekben a válaszokban?). S van egy tanuló, akinek rengeteg pénze lesz, de nem csinál semmit. Ugyan miből gondolja ezt a semmittevést ilyen eredményesen fedezni?

De hol van ezekben a tervekben a család? Hárman jelzik csak, hogy lesz családjuk (talán nélkül!), egyikük már óvodáskorú gyermeket is maga mellé képzel. Érdekes még az a - mindössze két - otthon-kép is, ami ebben az évtizedes távlatban említésre kerül; az egyik szokatlan magabiztossággal jelzi, hogy lesz, a másik válasz megfogalmazója csupán addig merészkedik, hogy szeretné, ha lenne. Egyetlen fiú jelzi, hogy akkor is meglesznek a haverjai (számára ez jelenti a jövőképet; vajon ki akarná elvenni őket tőle?).

Azóta már ezek a fiúk túljutottak a vizsgán. Valószínűleg sokan közülük kudarcot vallottak. Félő, hogy nem látják be, ez a sikertelenség várható volt. Valószínűleg azt sem fogják fel, hogy - ha ez a vizsga sikerült is -, további életükben ennél súlyosabb sikertelenségekkel is találkozni fognak. Csak az az aggasztó, hogy - mivel akkor már nem lesz mellettük az iskola - ki fog segíteni nekik abban, hogy továbblépjenek? Mert ehhez sem otthonról, sem az iskolától nem kaptak elég muníciót.