Fotók '56-ról

1956 után a forradalomról itthon fellelhető dokumentumok nagy részét manipulálták. Még szerencse, hogy sok anyag idejében kijutott az országból. Jean-Pierre Pedrazzini is azok közé tartozott, akik megőrizték számunkra az igazságot. Pedrazzini, aki a Paris Match fotóriportereként járt akkor Magyarországon, a forradalmon utolsó napjaiban esett el a Köztársaság tér környékén. Magyarországon és a forradalom előtti nyáron a Szovjetunióban készített képeiből nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Az első meglepetés akkor éri a látogatót, amikor a várt gyenge minőségű fekete-fehér képek helyett először éles és színes fotókkal találja szemben magát. Szinte mellbevágó az élmény, kicsit olyan, mint amikor Michelangelo képeiről lekaparták a szennyeződést a Sixtus Kápolnában, és kiderült, hogy a korábbi elképzelésekkel szemben Michelangelo Buonarrotti korántsem nézte le a kolorista festészetet, hanem éppenséggel tobzódott benne. Az ember szinte hátast dob a megdöbbenéstől, hogy ezek szerint már az ötvenes években is voltak színek, innen pedig egyenesen következtet tovább arra, hogy talán már akkor is voltak boldog emberek is, meg olyanok, akik valamiért életüket adták.
Valódi Relaty Foto, ahogyan talán ma neveznünk kellene. Mára a műfaj kísérőjegyei, a statív helyett kézi kamerával készített képek lendületet sugárzó frissessége, az, ahogy a fotós valódi kontaktust teremt a lencse előtt állókkal, az egész korszak emblémájává váltak. Ez érthető, mivel azóta a minél hidegebb szemmel, minél távolságtartóbban elkészített képek divatoznak. A mai fotós akkor sem mozdul el a kamera mögül, ha éppen emberek hullanak égő tornyokból - mint azt a World Press Foto tavaly előtti győzteseinél láthattuk. Éppen ilyen sokatmondó Pedrazzini halála - ő ugyanis nem maradt hideg szemlélője a forradalomnak. Akkor lőtték le, amikor egy sebesült gyerekhez rohant fedezéke mögül.
A magyar forradalomnak olyan visszhangja volt szerte a világban, hogy voltak, akik csak a Nagy Francia Forradalmat tartották tisztaságában hozzá mérhetőnek (Hanna Arendt). Még ma is kevesen érzik át, hogy milyen súlya volt Kelet-Európa legkeményebb diktatúrájának évei után annak, hogy egyszer csak feltűnt az Erzsébet-hídon kétszázezer ember, és a parlament elé vonult. Az akkori Budapest szinte egy emberként mozdult meg. Tegyük hozzá, hogy akkoriban azért kissé másképpen nézett ki a gyülekezési törvény...

Van abban valami sorsszerű, hogy éppen egy huszonéves, elfogulatlan és nyitott férfi fotózta végig ezt a küzdelmet, hogy az ország valódi történelme ne süllyedhessen feledésbe. Ma mindannyian azoknak az embereknek az örökösei vagyunk, és ezt jórészben ennek a francia fotósnak köszönhetjük.
A korabeli képek szürke tónusa szinte azt sugallja sokszor, hogy ezeknek az embereknek nem is volt más dolguk, mint az utcán lófrálni. Pedrazzini képein válik nyilvánvalóvá, hogy a képen látható emberek nemcsak saját magukért küzdenek, és hogy minderre boldogságukat teszik fel. Az október 21-től egészen Karácsonyig nyitva tartó tárlaton egy egész év történetét láthatjuk úgy, ahogy azt a képek készítője élte meg - a nyaralókkal teli Szocsi, különös arcú parasztok a Kaukázus tövénél, majd a magyar forradalom, és a néhány napos szabadságharc a második szovjet támadást megelőzően. A békeidőket idéző képei után kerülnek elő a budapesti vonatkozású képei, melyek már az ismert fekete-fehér fotók, tömegek, arcok, fegyverek és kiégett-szétlőtt utcák, csupán tíz évvel azután, hogy a Budapest-erőd értelmetlen jelszavával a németek és magyar csatlósaik 1944-45-ben rommá lövettették a szovjetekkel az egész várost.
A kiállított képanyag nemcsak a szovjet témájúakkal tér el azoktól, amit tavalyelőtt láthattunk a Magyar Francia Intézetben, hanem olyan képek is érkeztek, melyeket a Paris Match című híres francia folyóirat szerkesztőségében kerestek elő kifejezetten az emlékkiállítás számára. Becsüljük meg azt, miben itt most részünk lehet, és nézzük meg a kiállítást.

Magyar Nemzeti Múzeum
2003. október 21. - december 23.