Tudtad, hogy ...?

Jan, a vak stratéga
Hétről hétre új, első megközelítésre olyan meglepőnek mondható, de tényszerű történeti érdekességet közlünk, mely a jelenlegi tudományos ismereteink szerint hiteles, még ha első olvasatra hihetetlennek is tűnik. Küldj te is!

2006

• 52. hét: A vak hadvezér hadiiskolája

Zsiska seregei élén

Jan Zsiska (?iľka), a huszita háború későbbi cseh hadvezére, miután csatlakozott a máglyán kivégzett Husz János (Jan Hus) reformmozgalmához, 1420. márciusától megszervezte a husziták seregét, és a táboriták vezetője lett. Vitézségével és hadvezéri tehetségével annyira magára vonta a husziták bámulatát, hogy 1421-ben valamennyi huszita párt elismerte fővezérnek a Zsigmond magyar király által vezetett keresztes seregek elleni háborúban - akiket többször le is győzött. Nevéhez fűződik a huszita harcmodor kifejlesztése, a félelmetes szekérvárak építése. Hadviselését a vallási fanatizmus és "isteni harcosai"-nak győzelmébe vetett hit jellemezte. Ellenfelei szörnyű dolgokat meséltek bosszújáról és kegyetlenségeiről. Összesen 13 nagyobb és 100 kisebb ütközetből került ki győztesen és csak egyszer, Kremsier mellett veszített. Táborában a csaták előtt vagy a fegyverzaj szüneteiben imádkozásra és hálaadásra került sor. A zsoldos seregekben megszokott hazárdjáték, a mindennapos részegeskedés, bujálkodás, veszekedés, verekedés, a sereg elhagyása főbenjáró bűnnek minősült. A fosztogató huszitára halálos ítélet várt, mert "Isten javait" rabolta.
Zsiska gyermekkori balesete óta félszemű volt, ám később, 1421 nyarán Raby várának ostromlása közben nyíllövés következtében megvakult a másik szemére is. Teljes vaksága azonban nem gátolta hadserege irányításában, mindkét szemére vakon is képes volt vezetni seregét. Visszatért a hadszíntérre, és alvezérei tájékoztatása alapján irányította a csapatokat. Kis kocsin vitette magát csapatai után és főbb embereinek útbaigazítása mellett vezényelt a csatákban. Tanítványai éppen vakságának köszönhetően sajátították el a vezér tudományát. Zsiska ugyanis - szekerén ülve - a legapróbb részletességgel beszámoltatta tisztjeit a környékről, az ellenség elhelyezkedéséről, és eszerint, hangosan gondolkodva adta meg utasításait. Környezete így valóságos hadiiskola volt. Innen került ki a két Prokop, a külföldön híressé vált Ladvenko, Zeleny, Vitovec vagy a nálunk tartományúri hatalmát kiépítő Giskra is.

Jan Zsiska lovasszobra

1422-ben Kutná Hora közelében ismét hatalmas vereséget mért Zsigmondra, aki több ezer embert vesztett és saját életét is csak bajosan tudta megmenteni. 1423 elején a táboriták sorain belül robbant ki háború, de a mérsékeltebb huszita táborokkal (pl. a kelyhesekkel) vívott harcokból is győztesen került ki, és 1424-ben egyeduralomra jutott. Röviddel ezután, 1424. október 11-én Přibyslav városának ostroma közben pestisben meghalt. Tetemét saját parancsára Čáslavban temették el és óriási buzogányát sírja fölé helyezték. Katonáit a halál sem választotta el vezérüktől. Még tíz esztendőn át, amíg csak tartott a husziták háborúja, Jan Zsiska vitézei "árváknak" nevezték magukat. Elfogadták ugyan az új, kiváló hadvezérek parancsnokságát, de mindvégig Jan Zsiska maradt az "árvák" vezetője, az ő szellemében harcoltak tovább. (Később II. Ferdinánd császár parancsára Zsiska sírtját lerombolták és csontjait kidobálták. 1874-ben Přibyslav mellett a cseh ifjak nagy szobrot emeltek Zsiska emlékének.) (Erdődy János: Bocskorosok hadinépe [A nagy európai parasztháborúk]. Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1975; Szántó György Tibor: Zsiska árvái. IPM. 1980 október; Gerő Lajos szerk.: Pallas Nagy Lexikona. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest, 1897; Vizi E. Szilveszter főszerk.: Magyar Nagylexikon - XVIII. kötet. Magyar Nagylexikon Kiadó. Budapest, 2004)
Beküldte: Sztudva Vilmos

• 51. hét: A kétarcú Haynau

Haynau

A szabadságharc leverése után, 1849. augusztus 19-én Dessewffy Arisztid honvéd tábornok volt bajtársa, herceg Lichtenstein Ferenc altábornagy biztatására átadta magát az osztrákoknak, mert hitt a herceg adott szavában, hogy kegyelmet kap. Lichtenstein beszélt is a dologban Haynau osztrák hadseregfőparancsnokkal, s Haynau mindent meg is ígért. Dessewffy Arisztidet azonban október 6-án Aradon mégis főbe lőtték. A herceg azután szemrehányást tett Haynaunak.
-Mit? - kiáltotta Haynau. -Ön azt mondja, hogy protezsének (pártfogoltjának) nem adtam kegyelmet? Dehogynem! Dessewffy akasztófára volt ítélve; én megkegyelmeztem neki auf Pulver und Blei! ("Puskaporral és ólommal" - azaz akasztás helyett főbelövés).
Haynau 1849. november 1-jén áttette a főhadiszállását Pestre, ahol - mint teljhatalmú katonai és polgári főparancsnok - november 20-án ő avatta fel, és adta át a forgalomnak Buda és Pest közt a Lánchidat.
Sok magyar bizonyára hitetlenkedő fejcsóválással vette tudomásul azt, amit az 1848-49-es magyar szabadságharc még hivatalban lévő kegyetlen leverője, a véres kezű báró Haynau táborszernagy 1849. december 10-én kelt alapítvány-hagyományozó "hirdetménye" - melyet éppolyan falragaszon tett közhírré, mint korábban a kivégzéseket- tartalmazott.
Pontosan 321 879 forint 38 krajcár összeget adott arra a világosan meghatározott célra, hogy annak kamataiból az 1848-49. évi háború rokkantjai, mégpedig fele részben a császári-királyi hadsereg, felerészben pedig - most következik a meglepetés - a magyar honvédsereg legénységi állományú tagjai napi segélyben részesüljenek. Az öreg Krúdy Gyula (az író nagyapja), a Szabolcs megyei Honvédegylet elnöke, aki négy és fél évtizeden keresztül volt a negyvennyolcas honvédek helyi és országos szószólója, joggal panaszolta, hogy a hóhér többre becsülte a honvédeket, mint a magyar állam, amely mindössze öt krajcárban állapította meg a keresetképtelen honvédek napi segélyét.
1849. december 31-én Haynaut Pest város tanácsa díszpolgárrá választotta - és itt is élt a következő év július 7-éig. Az azt megelőző napon ugyanis - Bach javaslatára - hivatalából felmentették. (Tarr László: A délibábok országa. Magyar Helikon. Budapest, 1976;
Tóth Béla: A magyar anekdotakincs. Gondolat Kiadó. Budapest, 1986; Hermann Róbert: Haynau táborszernagy. Múlt és Jövő folyóirat, 1999/2; Gazda István: Kuriózumok a magyar művelődés történetéből. Kossuth Könyvkiadó, 1990)
Beküldte: Sztudva Vilmos

• 50. hét: A kegyetlen szkíták

Szkíta lovas

Két és fél ezer évvel ezelőtt a Duna és a Don között húzódó határtalan sztyeppét harcias szkíta törzsek népesítették be. Rettegésben tartották nemcsak a szomszédaikat, hanem az Ókori Kelet hatalmas államait is, ahova rendszeresen vezettek pusztító, hadjáratokat, ezek során egészen Egyiptom határáig jutottak. Hérodotosz a következőket írja róluk: "28 évig uralkodtak a szkíták Ázsiában, ahol kíméletlenségükkel és kegyetlenségükkel mindent végromlásba döntöttek. Mert a szkíták, amellett hogy minden néptől behajtották a rájuk kivetett adót, benyargalták az országot, és mindent elraboltak, ami csak útjukba esett."
Az "íjászok népét", a szkítákat rendkívül harcias és legyőzhetetlen népnek tartották. "Az összes általunk ismert nép között - írta Hérodotosz -, csak a szkítáknál találhatunk meg egy sajátos, de az emberi élet szempontjából annál fontosabb művészetet. Ennek lényege, hogy az országukra törő egyetlen ellenségnek sem hagynak menekülést; és senki sem tudja őket utolérni, hacsak ők maguk nem engedik meg azt." I. e. 514 táján az akkori világ leghatalmasabb uralkodója, a nagy perzsa birodalom ura, Dareiosz is tapasztalhatta ezt, amikor arra vetemedett, hogy meghódolásra kényszerítse a szkítákat. Hatalmas hadereje - hétszázezres hadserege és 600 hadihajója - ellenére sem volt képes legyőzni őket, és miután nagy vereségeket szenvedett, kénytelen volt szégyenszemre visszafordulni. A hadi dicsőség a későbbiekben sem hagyta el a szkítákat. Thuküdidész ezt írta róluk:"...nem csak Európának, de Ázsiának sincs olyan népe, amely hasonlítható lenne hozzájuk; és önmagában egyetlen nép sem képes szembeszállni velük még akkor sem, ha a nép között egyetértés uralkodik."
A szkíta gazdaság alapja a nomád állattenyésztés volt, ezen belül is a lótenyésztés játszott döntő szerepet. A ló rendkívül fontos volt hadviselésükben, de teherhordásra és közlekedési eszközként is használták, ezenkívül élelmül is szolgált. A nomád gazdálkodás állandóan új legelőket követelt. "Csak addig maradtak egy helyen, ameddig elegendő füvet találnak állataiknak, amikor már kevés a fű, máshova vándorolnak" - írta Pszeudo-Hippokratész, az i. e. V. században élt görög szerző. Az új legelők elfoglalása folytonos háborúkkal járt, ami a szkíták számára szükségszerű dolog volt. Hérodotosz szerint a szkíták "mind nyíllal felfegyverzett lovasok" - a szkíta nyilak 400 lépés távolságig halálosak voltak. Egy harcos 10 nyilat tudott percenként kilőni, és ez a nyílzápor szinte verhetetlenné tette a szkítákat. Egyformán jól nyilaztak a vágtató ló hátáról előre és hátra is.

Minél több ellenséget ölt meg egy szkíta harcos, annál nagyobb tisztelettel vették körül. Hérodotosz leírásából tudjuk, hogy "amikor a szkíta harcos első ellenségét megöli, iszik a véréből. A csatában megölt ellenségek fejét elviszi a királyhoz, mert csak akkor kap részt a zsákmányból, ha legalább egy fejet mutat be, máskülönben nem kap semmit." A megölt ellenség koponyájából ivókupát készített, a lenyúzott hajas fejbőrből pedig kendőket, amelyeket a lova kantárjára akasztva büszkén hordozott magával; az ellenség bőrével pedig lovát borította be, és ebből készítette a puzdráját is. "Mert az a férfi számít a legkülönbnek, akinek a legtöbb fejbőr kendője van." - írja Hérodotosz. (I. B. Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában. Helikon Kiadó. Budapest, 1985)
Beküldte: Sztudva Vilmos

• 49. hét: Eleink higiéniája

Árpádházi Szent Margit

A csekély számú fennmaradt forrás - végrendelet, hagyatéki leltár, hozomány, családi levelezés - adatai alapján megoszlanak a vélemények eleink higiéniájáról.
A középkorban a rendszeres tisztálkodással szemben különös, egyedülálló példái is előfordultak mosakodás elmaradásának: "Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind a teljes konvent bizonyságot tette róla, soha az ő testét meg (nem) fürösztötte akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenvedett vala." Az 1276 és 1300 között keletkezett Margit-legenda IV. Béla király szent életű lányának sorsáról regél. A legendaírói feljegyezték például, hogy egy ízben negyven napon át ciliciumot (szőrruhát) viselt, s ezalatt "sem az ő ruháját meg nem változtatja vala, akármely igen megnehezült is férgeknek, tetűnek miatta; sem fejét meg nem mosta". Fogadalma szerint nem mosakodott, csak az arcát, a lábfejét bokáig, a kezét csuklóig, valamint a haját, azt is évente négyszer mosta. (Apáca társnői annyira istenítették, hogy a kolostorukhoz zarándokló betegekkel négy különböző alkalommal gyógyszerként itatták meg a hajmosó vizét.) A szép legendából következtetni lehet a korabeli szokásokra. A Margit hercegnő önmegtartóztató életmódjáról szóló sorokból kiderül, hogy Jézus szolgálólánya a tisztálkodásról teljesen lemondott, ám egyúttal kiderül az is, hogy a fürdés és mosakodás ilyen mértékű elhanyagolása még a késői középkorban is feltűnő önkínzásnak, a testi megkönnyebbülés elutasításának, tehát szenvedésnek látszik.
A középkor embere szívesen fürdött. Budán például egész sor fürdő állt (melyeket a törökök újítottak fel és alakítottak át, s máig abban a formájukban használjuk őket). A polgárok, tehetősebbek jobbágyoknak és a nemesembereknek otthon is voltak fürdődézsáik vagy mozgatható kádjaik. Az előkelőbbek gondosan ápolták fogukat, körmüket. A nők különösen a kezük szépségére és a hajukra ügyeltek gondosan. A férfiak bajusz- és szakállviselete a divatnak megfelelően gyakorta változott.

Középkori fürdőház

Heltai Gáspár 1575-ben megjelent Csízió című művében a következőt javasolja: "A fejedet reggel, ebéd és fölöstök előtt mosd meg, vagy ebéd és vacsora után egy vagy két órával, két hétben egyszer vagy kétszer, huszad napnál tovább ne halaszd fejed mosását". Még a XVI-XVII. században élt őseink is feltehetően sokkal több gondot fordítottak a tisztálkodásra, mint későbbi századok magyarjai. A jeles erdélyi kancellár, gróf Bethlen Miklós 1710 körül, eszéki fogságában írt emlékiratában így "dicsekszik": "Riktán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet is gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély hetenkint, mikor rabságomig a szakállomat elberetválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták."
1703 és 1708 között írt, Sanyarú világ címen megjelent naplójában Wesselényi István báró is hasonlókról tudósít: "Ugyan ma voltam kint feredni, több becsületes főrendekkel együtt. Már ezzel az idén kétszer feredtem. Ez is lesz az utolsó feredésem..."
Egykori emlékiratokból, naplókból sok egyebet is megtudhatunk a tisztálkodásra vonatkozóan. Beretválásra és hajnyírásra Wesselényi István csak két-három havonta szakított időt. "Ma beretváltattam el mind a hajamat és szakállamat egyszersmind a kispiaci magyar borbélynál..." A higiéniával, tisztálkodással kapcsolatos naplóbejegyzések olykor humorosak is lehetnek. Wesselényi írja a következőket: "Ugyan az asszony fenn lévén a fejedelemasszonynál, melléje ültette a szokás szerint; és egykor, mikor már ott ülne, kezdett püszkölni, és mondotta, hogy valami levendula mosdóvíz-szag érzik az asszonyon, melyet ő nem szenvedhet. Eleget szabadkozott az asszony, hogy bizony nem rajta érzik, aminthogy nem is volt semmi szag se magán, se köntösén, aminthogy meg is szagolták mind kesztyűjét, mindenét, de ugyan csak fel kellett kelni mellőle és máshová kellett ülni..." (Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág. Helikon Kiadó. Budapest, 2004; Bíró Ferencné - Csorba Csaba - Rékassy Csaba: Élet a középkori Európában és Magyarországon. Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1985; Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Helikon Kiadó. Budapest, 1986)
Beküldte: Sztudva Vilmos

• 48. hét: Felségjelvény: a lándzsa

Orseolo Péter a vazallus

Az első magyar királyok felségjelvényei között kiemelkedő helyet foglalt el az uralkodói lándzsa. Képe ott látható Szent István egyik dénárveretén, s az utóbb koronázási palástként használt miseruha is a lándzsát tartó királyt ábrázolja. A magyar koronázási palást Szent István személyéhez kapcsolódik. Az eredetileg miseruhának szánt ruhadarabra - mely bizánci selyemből készült - a készítők ráhímezték az adományozók, Gizella és István képmását is. István egyetlen egykorú ábrázolása teljes uralkodói díszben örökíti meg a királyt. Fején korona, egyik kezében országalma, másikban lándzsa. Ez utóbbi István királyi hatalmának legalább olyan fontos jelvénye volt, mint a sokat vitatott sorsú korona. Nem véletlen, hogy István egyik pénzverete "A KIRÁLY LÁNDZSÁJA" felirattal egy felhőből kinyúló kéz által tartott lándzsa képét mutatja.
Az 1044-es ménfői csatavesztést követően Aba Sámuel koronája és aranyozott lándzsája III. Henrik német-római császár zsákmánya lett, aki - egy későbbi híradás szerint - Rómába küldte azokat. A magyar krónikáshagyomány azonban úgy tudja, hogy Henrik Szent István felségjelvényeivel helyezte vissza Pétert királyságába. S valóban, az aranyozott lándzsa a következő évben is szerepel: Péter ennek átadásával ismerte el Henriket a maga hűbérurának. A lándzsa a továbbiakban, talán éppen ezért, eltűnik a magyar királyok felségjelvényei közül. Helyét a jogar vette át. Az aranyfoglalatba helyezett hegyikristály fejű jogar a királyi erényt és igazságot jelképezi. (Glatz Ferenc: A magyarok krónikája. Helikon Könyvkiadó - Alexandra Könyvkiadó. Budapest, 2006; Antonio Bonfini: A magyar történelem évtizedei. Balassi kiadó. Budapest, 1995)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 47. hét: Afrika körbehajózása az ókorban

Sztrabón

Az ókori tudósok földrajzi ismerete meglepő módon pontosabb volt, mint gondolnánk. Sztrabón, a görög földrajztudós állítása szerint: "Ha az Atlanti-tenger nagysága nem akadályozna bennünket, ugyanazon a párhuzamos körön Ibériából áthajózhatnánk Indiába." A szintén görög filozófus és történetíró, Poszeidóniosz szerint: "Ha nyugatról a keleti szél ellen hajózunk. ...az indusokhoz érhetünk." (Sztrabón - 43/138. .l.)
És vajon Afrika (akkoriban Líbiának nevezték) olyan földrész-e, amelyet csupán a mai Szuezi-csatorna vidéke köt össze Eurázsiával? Erre a kérdésre igyekezett választ lelni Nekó (görögösen Nékósz), Egyiptom királya i.e. 607 táján. Állítólag ő bizonyította be elsőként, hogy Afrikát mindenütt víz veszi körül, s csupán a Szuezi-öböl és a Földközi-tenger közti sávon érintkezik szárazfölddel. Erre utal Hérodotosz néhány sora is: "Líbiáról nyilvánvaló, hogy víz veszi körül, kivéve azt a részét, amely Ázsiával határos". Ezt a tényt, amelyről valószínűleg szóltak már korábbi sikeres Afrika-körülhajózással kapcsolatos híradások, a következőképpen igazolta Nékó: A Szuezi-öbölből föníciaiakat küldött el, hogy a Vörös-tengeren, az Indiai óceánon, majd tovább hajózva - keletről nyugat felé haladva - kerüljék meg Afrikát, s végül Héraklész Oszlopain (a mai Gibraltári-szoroson) át térjenek vissza Egyiptomba. A föníciaiak eleget tettek a parancsnak, és a harmadik esztendőben a Nekó kívánta módon hazatértek. Ez az utazás minden bizonnyal megtörtént. A rá vonatkozó híradás igaz volta mellett szól egyértelműen az, hogy a föníciaiak elmondták: hajózásuk során egy ideig a Napot önmaguktól jobbkézről - vagyis északra - látták. A déli féltekén ugyanis a hajósok valóban jobb oldalról látják a Napot, ha nyugat felé hajóznak, a Nap tőlük északra helyezkedik el. (Amit egyébként nem hisz el nekik Hérodotosz, aki korlátozott földrajzi ismeretei birtokában még másfél századdal később is úgy vélekedett, hogy a Napnak a föld minden pontjáról dél felé kell látszódnia. Ez nem meglepő egy olyan korban, amikor az a közhit, hogy Afrika a világ peremén fekszik, és a Föld lapos korong.)
Ezek a hajósok ismeretlen vizeken vitorláztak visszafelé, a több mint 37 000 km hosszú partvidék mentén. Negyvenevezős, egyetlen vitorlával felszerelt hajóik valószínűleg 40 méter hosszú faalkotmányok voltak. Nem véletlenül fordult a föníciaiakhoz Nekó fáraó: ők voltak az ókor legjobb, messze földön híres hajósai. (Dr. Rainer Köthe: Felfedezők és utazásaik. Tessloff és Babilon Kiadó. Budapest, 1993; Pais István: Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák. Szerzői kiadás. Budapest, 1986; Bodo Harenberg: Az emberiség krónikája. Officina Nova Kiadó. Budapest, 1990; Philip's - A nagy felfedezések atlasza. Officina Nova - Magyar Könyvklub. Budapest, 1998)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 46. hét: A Rothschild-ház felemelkedése

N. M. Rothschild (1777-1836)

Az angliai Rothschild bankház felemelkedése Bonaparte Napóleon bukásával függ össze. A lipcsei csatavesztés után a császárt Elbára, egy kis földközi-tengeri szigetre száműzték. A bukott császár azonban nem nyugodott bele a sorsába, katonákat gyűjtött maga mellé és 1815-ben diadalmenetben visszatért Párizsba. A szövetségesek még egyszer felszereltek egy sereget Napóleon ellen - ezt a Rothschildok finanszírozták, akik ekkor már nemzetközileg ismert bankárok voltak. (A családi vállalkozás ekkor már egy Európa-szerte működő bank volt. London mellett Párizsban, Nápolyban és Bécsben is volt bankfiókjuk.) 1815. június 18-án a belgiumi Waterloo mellett döntő csatára került sor Napóleon és ellenfelei között. Az ütközet kimenetele egyáltalán nem volt biztos. Sokáig úgy nézett ki, hogy Napóleon le tudja győzni az angol tábornokot, Wellingtont. Szinte az utolsó pillanatban Blücher marsall a porosz csapatokkal megmentette a franciaellenes tábort. Napóleont végleg legyőzték, és az angol király helyzete, mindenekelőtt az anyagi helyzete egy csapásra megjavult. Aki ezt időben tudta, az ezzel az információval egy csomó pénzt kereshetett. Az angol állampapírok árfolyama a háború kirobbanásakor alacsony volt, mivel sokan tartottak a harcok elhúzódásától és egy esetleges vereségtől. Ha azonban híre megy a győzelemnek, akkor az árfolyamok megugranak, hiszen már nem kell tartani a kormány fizetésképtelenségétől.
1815-ben nem volt se telefon, se telefax, se távíró. Mégis hogyan lehetett megtudni a híreket? Nathan Rothschild sok pénzt adott olyan hajóskapitányoknak, akik hajóikkal a La Manche csatornán közlekedtek, hogy amilyen gyorsan csak tudják, juttassák el neki a híreket a csata állásáról. A hagyomány szerint végül is egy bizonyos Mr. Rothworth volt az, aki megvette a Gazette című holland újság frissen nyomtatott kiadását, benne a waterlooi csatáról szóló híradással, a lappéldányt pedig Oostendéből Londonba vitte és ott Rothschild kezébe nyomta. A csata utáni reggelen és órákkal azelőtt, hogy az angol tábornok futárai a kormánynak átadták volna a győzelmi jelentést.
Rothschild közölte a kormánnyal, hogy milyen hírt kapott - végül is törvénytisztelő polgár volt. Azután elment a Royal Exchange-be (londoni tőzsdébe), elfoglalta helyét a törzsasztalánál és elkezdett államkötvényeket eladni. Ebből a többi spekuláns - akiknek természetesen nem voltak információik - arra a következtetésre jutott: ha Rothschild elad, akkor a szövetségesek biztosan elvesztették a csatát. Mindent eladtak, amit csak tudtak. Amivel nem számoltak: azoknak a többsége, akik egyre gyorsabban süllyedő áron átvették tőlük a papírokat, Rothschild ügynökei voltak. Másnap már mindenki tudott a győzelemről, és Rothschild az előző nap olcsón megszerzett kötvényeket óriási haszonnal adta el. Nathan Rothschild ezzel úgy vonult be a történelembe, mint minden idők egyik legsikeresebb spekulánsa. (Nikolaus Piper: A pénz nyomában. Móra Könyvkiadó. Budapest, 2005)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 45. hét: Vinland - Az első magyar Amerikában?

Vörös Erik

A vikingek származását jelző "normann" (nord-mann) szó mindössze ennyit jelent: északi férfi. Skandinávok voltak, a mostani norvégok, svédek, dánok ősei. Csatlakoztak azonban hozzájuk másfajta származású emberek és kis csoportok is; összeházasodtak velük, alkalmazkodtak életmódjukhoz, beolvadtak a hajósnépbe.
A X. század végén a vikingek kalandozásaik során eljutottak Észak-Amerika észak-keleti partvidékére, szigeteire. I. sz. 992-ben a Leif Eriksson vezette útjukon elkísérte őket egy nem normann származású férfi is. Ősi mondáik, sagáik megemlékeznek egy Tyrkir nevű férfiúról - Leif apjának, Vörös Eriknek régi barátja, Leifnek pedig nevelőapja volt -, aki Vinlandban (mai Új-Fundland) megtalálta a szőlőt. Snorro Sturleson 1215-ös krónikájában, a Heimskringla-ban, így ír róla: "Tyrkir" kistermetű, lapos arcú, éles szemű ember volt, jártas minden mesterségben...", és a "délen született idegen" a vikingek számára idegen nyelven beszélt.
A tudomány mai felfogása szerint valószínű, hogy Tyrkir északra vetődött magyar harcos volt - akkoriban ugyanis Európa-szerte a magyarokat nevezték türköknek (turkoknak). Felfedezése után anyanyelvén motyogott - "... szőlőtőkéket és venyigéket találtam" -, láthatólag roppant izgatott volt, erős arcjátéka, forgó szeme is erre utalt. Azt állította, hogy szőlőre bukkant, és csakugyan tudta, hogy mit beszél, mert olyan országban nevelkedett, ahol a szőlő mindennapos dolog. Ezután Leif Eriksson elnevezte ezt a szigetet Vinlandnak (Szőlő- vagy Borországnak).
Az 1700-as években a kanadai Új-Skóciában, Yarmouth városka közelében a tengerparton egy 181 kilogramm súlyú, 76x74x48 centiméteres homokkő darabot találtak, rajta ismeretlen ékírással (ma a yarmouthi múzeumban őrzik). Sokáig azt hitték, hogy viking rúnákkal van dolguk, míg rá nem jöttek arra, hogy magyar (székely) rovásírással és magyar nyelven írták a szövegét. A szöveget Szilva Lajosné fejtette meg - aki ezért Kanada állam budapesti nagykövetétől meleg hangú gratuláló levelet kapott - 1984-ben Budapesten és így szól: "/Eric/son járt e hejen is sok tár/sával/". (Johannes Brøndsted: A vikingek. Corvina Kiadó. Budapest, 1983; Erdődy János: Küzdelem a tengerekért. Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1970)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 44. hét: Meselények térképe

Szent Brandanus „szigete” - középkori ábrázolás

A középkori keresztény térképek teljesen elvetik azt a gondolatot, hogy a Föld gömbölyű. Korong alakú földábrázolásaikon a világ központja Jeruzsálem, a térképek pedig a mesék világába tartozó országokkal, emberekkel és állatokkal népesülnek be.
Legszebb példája ennek egy XIII. század végén Angliában kiadott világtérkép (mappamundi), az ún. "Herefordi térkép", melyet Richard of Haldingham készített. Ha összehasonlítjuk ezt az ókori görögök nagyszerű, pontosságra törekvő, a matematika és a csillagászat minden addigi tudományos eredményét felhasználó világtérképeivel, aligha érdemli meg a térkép nevet. A Földet körülfolyó óceán által határolt földrészen csodálatos összevisszaságban kanyarognak az ismert és csak feltételezett folyók. A köztük levő területen pedig a középkori képzelet és babonák fantasztikus szüleményei hemzsegnek. Többek között vannak ott egyszeműek, akik homlokuk közepén hordják a látószervűket; a Kaszpi-tenger (mely egyébként itt az Északi-óceán öble) egyik szigetén ötméteres gigászok laknak, akik éjjelente hatalmas füleiket használják takarónak; a Turáni-alföldön pedig nyúlszerű szörny él. Afrikában fejetlen, mellfejű "emberek" élnek, valamint félszemű, falábú, melynek egyik lába élő fa, ennek lombja alatt hűsöl, másik lábán pedig fürgén szalad. Az Örmény-felvidéken uszonyos lábú manók laknak, a Gangesz partján pedig száj nélküli emberek élnek - a virágok illatából. Nem különbek a kutyafejű, nyershúsevő emberek vagy az ugyancsak Indiában élő egylábúak, akiket ha nagyon bánt a nap heve, lefekszenek a földre, és egyetlen óriási lábfejüket használják - napernyőnek!
A középkori "földrajztudomány" jellemző terméke Szent Brandanus szigete is. Ezt a szigetet, melyet Brandanus (Brandano, 484-578 körül) ír szerzetes "fedezett fel" hétéves bolyongás után az Atlanti-óceánban, a középkorban a Paradicsomnak, az üdvösség országának tartották. Ennek ugyanis ellentmond a mese folytatása, miszerint Brandanusék a felfedezés másnapján a szigeten felébredve tüzet raktak, és ekkor az egész sziget megmozdult, alámerült a mélybe, még jó, hogy a szegény szerzetesek ott nem pusztultak. Igaz, Brandanus később elmondta, hogy Isten kinyilatkoztatta neki: nem szigeten kötöttek ki, hanem egy hatalmas halnak a hátán. S ezt a badarságot nem csak elhitték, de még a térképekre is rárajzolták, és Brendan-szigetek néven az Atlanti-óceán északi részén még a XVI. században is kereste egy spanyol expedíció!

Egylábúak, kutyafejűek és társaik

A legenda valószínű egy, a X. században kiadott Navigatio Brendani című kéziraton alapszik, amely egy ír hajósmese. Brandanus viszont látott halfarkú sellőket, mágneses sziklákat, amelyek magukhoz vonzzák a hajókat, látott szerzeteseket, akiket a Paradicsomból leszálló galambok etetnek, látta a pokol kapuját is s előtte a griffmadarakat, amelyek a halottak lelkét oda bevitték. Skócia közelében látott egy úszó szigetet, amelyen egyetlen ember élt, akit maga Isten táplált. Egy másik szigeten ércállatokat, medvekezű, kutyalábú, disznófejű, sőt fejetlen és mellszemű emberekkel is találkozott, akik megszidták őt korábbi hitetlenségéért és magukról azt állították, hogy ők azok az angyalok, akik Lucifer bukásánál közömbösek maradtak. Brandanus hét év után hazatért, és megalapította a (létező) Clonfert-kolostort. (Rockenbauer Pál: Amiről a térkép mesél. Móra Könyvkiadó. Budapest, 1965; Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra Kiadó. Budapest, 2003)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 43. hét: Trónutódlás kalitkából

IV. Mehmed

Mohamedán időszámítás szerint 1094. muharrem 22-én (azaz 1683. január 21-én) Drinápolyban kitűzték a lófarkas szultáni zászlókat annak jeléül, hogy az uralkodó, azaz IV. Mehmed (Mohamed) maga vonul seregeinek élén Magyarország ellen.
A lófarkas zászló hagyományát a törökök a közép-ázsiai lovasnépek régi felségjelképéről, a jak dús szőrű farkáról mintázták, melyet Dzsingisz kán mongoljai is felségjelvényként használtak. Nem rendelkezvén jakkal, az oszmánok a lófarkat tisztelték meg a felségjelkép szerepével, s az ilyen jelképek számából bárki megtudhatta, milyen rangú pasával áll szemben. Kilenc lófarkas zászlója csak a szultánnak lehetett, nyolc a nagyvezírnek s mindazoknak, akik valamilyen főbb méltóságot viseltek. Ez a szám a hierarchiában elfoglalt hely arányában csökkent.
Az Oszmán Birodalomban a trónutódlás kegyetlen formában zajlott le. A szultánok lázadástól és palotazendüléstől tartva, a trónörökösök kivételével egész rokonságukat kiírtatták. I. Szulejmán - 600 év után az első szultán volt, aki megházasodott -, hogy kedvenc feleségétől Roxelanetól született fiának, (II.) Szelimnek a trónt biztosítsa, többi feleségétől született gyermekeit mind megölette. Szulejmántól kezdve még a trónörökösöket is távol tartották a hatalomtól mindaddig, amíg trónra nem léphettek.(*)
Szulejmán fiát, II. Szelimet, a nép "Iszákos" gúnynévvel illette, utódja III. Murád uralkodási ideje pedig mint a "női szultánus" korszaka vonult be a történelembe - Murád édesanyja, Núr Banu, valamint kedvenc felesége, Száfije gyakorolta a hatalmat, többé-kevésbé nyíltan.
III. Murád halála után, a fia, III. Mehmed (Mohamed) is eltökélte, hogy megszabadul a rivális trónkövetelőktől. Néhány órával apja halála után Mehmed magához hivatta öccseit. A legidősebbik, azaz 11 éves testvérrel az élen, a fiúk megcsókolták a kezét. Ezután Mehmed parancsot adott az őrségnek, hogy vigyék a fiúkat egy, a trónterem mögötti szobába, ahol mindannyiukat megfojtották. Mehmed vízbe fojtatott hét hölgyet is apja háreméből, mivel viselősek voltak, és a születendő gyermekek vetélytársak lettek volna.
A "kalitkába" záratás módszerét III. Mehmed fia, I. Ahmed szultán honosította meg az örökösödési háborúk elkerülésére, és ezzel elsőként szüntette be a szultáni testvérgyilkosság gyakorlatát. Amikor új szultán lépett a trónra, valamennyi fivérét bezárták egy szobacsoportba, az úgynevezett "kalitkába". Csak akkor engedték ki őket, ha rájuk került a sor az uralkodásban. Sok szultán teljesen hibbantan került ki a kalitkából. A trónon sorban következő I. Musztafa (I. Ahnmed fivére) uralmát palotaforradalom döntötte meg, mert állítólag gyengeelméjű volt.
Amikor I. Ahmed fia, II. Oszmán (1603-22) kikerült a kalitkából, az íjászat iránti kedvtelésnek hódolt, hadifoglyokat és saját szolgáit használva élő céltáblául. Őt a zendülő janicsárok ölték meg.

Őrült Ibrahim, aki 22 évig volt a kalitka foglya, háremének 280 hölgyét kötöztette nehezékkel megrakott zsákokba, és a vízbe fojtatta őket a Boszporusz folyóban. Az egyik lánynak azonban, kinek zsákja nem volt elég szorosan bekötve, sikerült kiúsznia a folyóból. Amikor az emberek meghallották a történetét, Ibrahimot megfosztották trónjától, és megölték. (Burchard Brentjes: Kánok, szultánok, emírek. Kossuth Könyvkiadó. Budapest, 1985; Philippa Wingate: Királyok és királynők. Elek és Társa Kiadó. Budapest, 1996)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 42. hét: Galambok a háborúban

Angol postagalamb kocsi

A madarak közül nemcsak a jól ismert postagalambok hordoztak üzeneteket. A franciaországi Toulonban egy időben idomított sirályokat használtak erre a célra - ezek egyébként a legrosszabb időjárástól sem féltek. Amerikában a postagalamboknál négyszerte gyorsabb fecskékkel kísérleteztek, Olaszországban sólymokkal. Általában véve azonban a galamboknak nincs igazi vetélytársuk, sőt üzenetvivő háborús tevékenységükért Párizsban emlékművet is állítottak nekik.
Amikor 1870-71-ben a német hadsereg körülzárta a francia fővárost, megszakadt minden összeköttetés. A poroszok mindenkit, aki átment a frontvonalon, megmotoztak, és ha a ruhája bélésében vagy akár egy belül üres pénzérmében levelet, táviratot találtak, kivégezték. Elfogták vagy agyonlőtték a párizsiak által külön erre a célra betanított kutyákat is. Igaz, a postát szállító léggömböknek sikerült átjutniuk az ellenséges vonalakon, a bátor pilóták életük kockáztatásával így juttatták ki az üzenetek. Az ostromlott főváros lakossága ilyen módon, "léggömbpostával" juttatta ki az üzeneteit. A németeknek nemigen sikerült lelőniük a ballonokat, úgyhogy távíróhálózatuk segítségével nyomon követték és földet éréskor fogták el a "postásokat". Bár a léghajók igen sikeresen jutattak ki üzeneteket Párizsból, egyetlen visszaút sem volt eredményes. De miként jutassák vissza a válaszokat? E célból a leveleken kívül galambketrecet is beraktak a léggömbök kosarába. A léggömb ott szállt le, ahová a szél sodorta. Majd a válaszüzenetekkel a galambokat hazaengedték. Visszarepültek Párizsba, farkukon fontos üzeneteket és személyes leveleket hordozva.
A Tours-ba menekült kormány üzeneteit úgy lekicsinyítették, hogy egy - egy galamb akár 40 000-et is elszállíthatott; ez a mikrofilm használatának első ismert esete. Az üzeneteket laterna magicával vetítették ki. A leveleket apró kapszulába tették, amelyet a madár farkára erősítettek. Mivel a kapszula kicsi volt, az üzenetet finom hártyára írták. Mindez könnyű volt és tömör: a madár egyszerre 15-18 kapszulát is magával vitt. A madarak összesen több mint egymillió magánlevelet és körülbelül százezer hivatalos üzenetet, dokumentumot továbbítottak. Érthető, hogy a poroszok nem szerették a madarakat - azonnal tüzet nyitottak rájuk. A galamboknak állított emlékmű a békés madarak háborús érdemeiről tanúskodik.
A szárnyas postások sikere gondolkodásra késztette a katonákat. Nem véletlenül írta egy régi újság: "Péterváron nemrég egy vadászati felszereléseket bemutató kiállításon idomított sólymok is szerepeltek. Érdekes kísérleteket folytattak velük Krásznoje Szélo környékén. A sólymokat olyan postagalambokra röptették rá, amelyeket a kísérleti ponttól két kilométerre engedtek szabadon. A kísérlet kielégítő eredménnyel zárult." A sólyommal folytatott vadászat hívei azt jósolták, hogy "a jövőben semmi sem marad a galambpostából az emlékén kívül". A galambposta pártolói ekkor könnyű sípokat erősítettek a galambok farkára, amelyek elriasztották a sólymokat.

USA postagalamb

Végül mégsem a sólymok, hanem a rádiózás fejlődése szorította ki a galambokat. Erre azonban nem is olyan gyorsan került sor: az I. világháborúban, és utána még a Nagy Honvédő Háború idején is körülbelül 15 ezer üzenetet küldtek galambpostával, sőt még a II. világháborúban is használták az üzenetküldésnek ezt a formáját. (M. Spagin: Ki viszi hamarabb? IPM 1980. december, 174-175. old.; Reader's Digest Válogatás: Mikor, hol, miért és hogyan történt? Reader's Digest Kiadó. Budapest, 1996)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 41. hét: Az állandóan délre mutató kéz

Kínai mágneses kocsi

A nagy felfedező utaknak, a felfedezett területeknek ezt követő kifosztásának, a zsákmány megkaparintásának, a tengeri kereskedelemnek és nem utolsósorban a rabszolga-kereskedelemnek és a kalózkodásnak az volt a feltétele, hogy legyenek kedvező vitorlázási útvonalak, és az időjárástól minél függetlenebbül lehessen tájékozódni. Még a Karib-tengertől a Sárga-tengerig terjedő területek kalózainak is biztosítaniuk kellett, hogy búvóhelyeiket bármikor felkereshessék.
A korszak nélkülözhetetlen navigálási segédeszköze az iránytű volt. Nem tudjuk mikor és ki volt az első, aki felfigyelt arra a rejtelmes erőre, amely könnyen mozgó vasdarabkákat észak-déli irányba forgat. De hogy ez az erő mennyire foglalkoztatta az emberek gondolatait, azt mesék és mondák bizonyítják. Ilyen volt az az Észak-Európában és Keleten ismeretes történet, hogy létezik egy titokzatos mágneshegy, amely ellenállhatatlan erővel magához rántja minden hajó összes vas alkatrészét, amely túl közel kerül hozzá. (Ám szavahihető utazók bebizonyították ennek képtelenségét.)
Távol-Keleten, elsősorban Kínában a mágnestű már évszázadokkal, sőt talán évezredekkel előbb ismeretes volt, mint Európában. Erről krónikák és útleírások adnak hírt. Egy külföldi követség tagjai pl. a kínai udvarban már i. e. 1100 táján öt "mágneses kocsit" kaptak ajándékba, hogy a hazafelé vezető hosszú úton ne tévedjenek el. Ezeket a kocsikat sivatagos és sztyeppes területeken használták. Kicsiny, könnyen elforduló szobor volt rajtuk, amelynek kinyújtott karja állandóan délnek mutatott. Innen származott a mágnestű ókínai elnevezése: "Állandóan délre mutató kéz". A tengeri utazások során használatos mágnestű első pontosabb ábrázolása ugyan sokkal későbbi időből származik (XI. század), de nem kétséges hogy a hajóiránytű a mágneses kocsinak kortársa vagy közeli utódja volt, sőt már a mágneses elhajlást is mutatta.
Hogy a mágnesrudat (vagy mágnestűt) lehetőleg súrlódásmentesen csapágyazzák, és a hajó kisebb ingadozásainak hatásától megóvják, a rudat úszó deszkára erősítették. A deszkát különböző alakúra - hal, gyík, béka stb. - készítették.
A mágneses tájoló a XII. század vége felé vagy a XIII. század elején került Európába, minden valószínűség szerint arab hajósok közvetítésével. A mágnestűt már egy XIII. századi költemény is ismertnek tételezi fel. Elsőként a Földközi-tengeren hajózó kapitányok használták. A szélrózsa fölött forgó mágnestű valószínűleg XIII. századi itáliai találmány. Kétszáz esztendővel később már szinte minden tengerjáró hajón megtalálható. Amikor valamivel később bevezették a kardánfelfüggesztést, a tájoló lényegében a ma is használatos alakot öltötte.

A földgolyót átfogó mágneses tér hatását nem csak a Távol-Keleten fedezték fel. Mondák, híradások és leletek azt bizonyítják, hogy az iránytűt a világ más részein élő népek is régen ismerték. Annyi bizonyos, hogy a vikingek útjaikon nemcsak vezércsillagot választottak tájékozódásukhoz, hanem mágneses anyagból (magnetitből) készült és alkalmas jelzéseket viselő ún. "vezetőköveket" vagy "nehézköveket" is. Vannak azonban olyan leletek és híradások is, amelyeknek magyarázata bizonytalan. Egy, az olmékoktól ránk hagyott, hosszúkásra faragott és gondosan csiszolt, mágneses ércből való kövön vonalas vésetek láthatók (az olmékok a Mexikói-öböl partvidékének egykori indián lakói voltak i. e. 1300 és 400 között). Vajon iránytűként használták ezt a követ? Ha igen, akkor Közép- és Dél-Amerika népei jóval korábban ismerték a mágneses iránytűt, mint mielőtt az európaiak - éppen az iránytű segítségével - megtalálták volna hozzájuk az utat. (Walter Conrad: A Jákob-pálcától a műholdas navigálásig. Gondolat Kiadó. Budapest, 1982)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 40. hét: Őseink és az instant húsleves

Nomád lovasok.

Sok legenda keringett és kering ma is őseinkről. Ezek egyike úgy szól, hogy a hunok nyereg alatt puhították a húst.(*) Ez a hit Európában Ammianus Marcellinus leírása alapján terjedt el, ő nyilván tudott róla - vagy látta -, hogy a hunok "lovaik hátára nyers húsokat kötöznek" a nyereg alá, és "...mindenféle állatok nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá tesznek, és kissé porhanyósra melegítenek". Ősi megfigyelésből származik az, ha a ló hátát a nyereg vagy bármi más megsértette, a seb gyógyítására legalkalmasabb a sérült részre nyers húsdarabot helyezni; a seb gyorsabban gyógyul. (Lovászaink ezt ma darab szalonnával helyettesítik. A XX. század elején is arról szóltak az útleírók, hogy a Kaukázusban a lovasok nyereg alatt puhítják a húst, s így gyógyítják állataikat.) Ha a tudósító jobban megfigyelte volna a dolgot, rájött volna, hogy a hunok lovuk felsebzett hátát védték e nyers hússal, vagyis hogy a nyereg ne sértse tovább az állat amúgy is fájó testrészét. Ezt a húst azonban nem ette meg a hun lovas, hiszen ő is tudta, hogy a nyers, nem tartósított hús fogyasztása komoly bélpanaszokat okoz. Akkor viszont mit ettek a néha napokon át kalandozó hunok?
Természetesen modernül táplálkoztak, az életmód sajátosságai kikényszerítették a konzerválás fortélyainak elsajátítását, szárított húst vittek magukkal. A XIV. századi firenzei krónikás, Matteo Villani (elh. 1363.) már racionálisabban gondolkodott eleinkről, mint historikus elődje a hunokról. Krónikájában számol be a magyaroknál - Nagy Lajos király csapatainál - látottakról, melyben az ökrök és tehenek húsának "keleties" feldolgozásáról ír: "A húsukat... nagy üstökben megfőzik, és ha jól megfőzték és besózták, elválasztják a csontoktól, kemencékben vagy másutt megaszalják; majd ha megszáradt, finom porrá zúzzák és elteszik. Hadjáratban, ha nagy sereggel vándorolnak oly pusztaságon, ahol nem számíthatnak friss élelemre, húsporral töltött üstöket - vagy gallyakból font kosarakat - visznek magukkal, de mindenkinél van egy zacskónyi ilyen por hadi élelmezés gyanánt..., meg fejedelmük is vitet utánuk. Ha folyóhoz vagy más vízhez érnek, ott letelepednek, megtöltik edényüket vízzel, majd felforralják, és ha már forr a víz, húsport dobnak bele... A por megdagad, mintha kása volna, és egy-két maroknyitól tele lesz az edény... mely (étel) nagyon tápláló, és - egy kevés kenyérrel együtt, vagy még anélkül is - képes az embert jó erőben tartani... Nem csoda tehát, hogy nagy sokaságban járnak olyan hosszú időkig a pusztán, mert lovaik fűvel, szénával táplálkoznak, az emberek pedig ezzel a porrá tört hússal."
(Szántó András: Eleink ételei. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 1986; Gazda István: Kuriózumok a magyar művelődés történetéből. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990; Kiszely István: A magyar nép őstörténete. Magyar Ház Kiadó. Budapest, 2001)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 39. hét: Régi idők tankönyve

II. Jószef szántás közben

Hogy kinek mit illett tudnia a hazájáról, e tényanyag a századok folyamán sokat változott és változik ma is. 1838-ban Edvi Illés Pál olyan könyvet állított össze az iskolásoknak, amelyben a kötelező tananyag kérdés-felelet formájában olvasható, illetve sajátítható el. Ebből kitűnik, hogy mit is kellett bebiflázniuk a szegény nebulóknak - közel 170 évvel ezelőtt. Íme négy példa:
-"Vajon miért nevezték a (Dózsa-féle) parasztlázadást kurucfutásnak?
A Szentföldre utazók mindnyájan vállaikon kereszt-jelt viseltek posztóból; kereszt pedig deákul kruksz, rossz kimondással kruc, kuruc."

-"Hát az a magyar szólás-mód: 'Laci konyhája', melyik királyról vehette eredetijét? Dobzse Lászlóról (II. Ulászló), ki... mint igen együgyű király az Alföldön csak Lacinak neveztetett el megvetésből... Ez a király az ő rossz gazdálkodása miatt oly végső szegénységre jutott, hogy a hús-árusok már húst sem adtak neki hitelben; pénze pedig nem igen volt. A budai vásárok alkalmával tehát inasait azon sátrak alá kiküldözte, melyekben húst árulni és sütni szoktak; és csak így ehetett eleget király létére is. Ezen sátorokat először az inasok, azután országszerte mindenki Laci konyhájának nevezte el."

-"A köznépre nézve különösen miről emlékezetes II. József király?
Birodalmában sokat utazott, éspedig esméretlenül; de mindenütt hagyta nyomait atya kegyességével... Így történt p.o. Morvaországban..., hogy midőn egy paraszt ember az útra dűlő földein szántogata; mellette terem egy esméretlen úri-ember, elveszi kezeiből az eke szarvát és szántogat - a parasztgazdának pedig mint ostorosnak a lovakat kellett igazgatni. Minekutána már egynéhány barázdákat végigszántottak, az esméretlen úr felső ruháit kigombolja, és az ő császári arany-csillagait mutogatja, a parasztgazdának ezek mondván: »Én vagyok József, a ti császártok és atyátok!« Azon fölül a szerény parasztgazdát meg is ajándékozta, és úgy odább ment. A szép tettnek örök emlékezetére azon a szántóföldön, az úthoz közel egy nagy kőoszlop emeltetett és mai nap is, ily értelmű deák fölírással: Ezen a szántóföldön szántott II. József ausztriai császár, augusztus 19-dikén, 1769."

-"József császárnak azon rendelkezéseit - melyek a magyar nemesi szabadságra nézve ártalmasok voltak, kicsoda tette semmivé?
Az ő utána következett kegyes és bölcs király: II. Leopold."
(Gazda István: Kuriózumok a magyar művelődés történetéből. Kossuth Könyvkiadó. 1990)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 38. hét: Rendelet a mértéktelen borivászat ellen

Részeg mulatozók (1650 k.)

1600-ban Hessen tartomány grófja, Moritz, a túlzott alkoholfogyasztás ellen megalapította Németország akkoriban leghíresebb iszákosságellenes egyesületét, a "Mértékletesség rendjé"-t. A rend védnöke V. Frigyes pfalzi választófejedelem volt.
A rend tagjai alapszabályzatban kötelezték magukat arra, hogy két évig nem "isszák le magukat teljesen", és egy étkezéshez legfeljebb hét, ún. rendi boroskelyhet ürítenek ki. Naponta mindössze két ilyen étkezést "engedélyeztek" maguknak, és az étkezések között megivott kelyheket (pl. lefekvés előtti itóka) levonták a megengedett 14-ből. A hét rendi kelyhet "nem szabad egy vagy két hajtásra kiinni, és nem szabad mind a tizennégyet összeolvasztani, hanem pontosan meg kell maradni a hetes számnál és azt legkevesebb három hajtásra kiinni".
Kihágások esetén a következő büntetéseket rótták ki: az illető egy évig nem vehetett részt lovagi játékokon, a köteles év végéig nem ihatott bort, és a rendnek vagy a két legjobb lovát adta át, vagy 300 tallért fizetett.
A kärnteni és steiermarki nemesek már 1517-ben megalapították a St. Christoffels-lovagrendet "a káromkodás és ivászat beszüntetésére és annak kerülésére". Az ilyen nemesi körben alakított mértékletességi egyesületek azonban, melyek példát akartak állítani a széles körben elterjedt iszákosság ellen, nemigen voltak tartósak. Az alkoholizmus elleni harc a XIX. században vált népszerűvé. (Heinz Schott: A medicina krónikája. Officina Nova. Budapest, 1994)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 37. hét: Léggömbháborúk

Japán ballonbomba

1849. május 19-én egy Adda nevű selmecbányai technikus Görgey tábornoknak, a magyar honvédség főparancsnokának tervezetet nyújtott be, amelyben azt javasolta, hogy Budavár ostrománál alkalmazzanak bombázó léggömböket. Az ezermester gázzal töltött ballonokat akart készíteni, alsó részükre szerelni a megfelelő nagyságú bombákat, és kedvező széljárás esetén a budai vár fölé kívánta engedni őket, hogy a védőket váratlan "bombatámadással" megadásra kényszeríthessék. Ez a terv nem került megvalósításra, de voltak a történelem során olyanok, akik lehetőséget láttak az elképzelés kivitelezésére.
Robbanó tölteteket szállító léggömbök első éles bevetésére 1849. augusztus 22-én került sor, amikor az osztrák csapatok ember nélküli hőlégballonokat küldtek Velence fölé. Ezek a szerkezetek csupán kisebb károkat okoztak, pedig az általuk szállított mintegy 14 kg-os robbanótöltetek hatalmas pusztításra voltak képesek.
A II. világháború elején, 1940-ben Churchill adott ki utasítást a Különleges Hadműveletek Szolgálatának ballonokkal végrehajtott akciók megindítására a Harmadik Birodalom és a németek által megszállt Franciaország ellen, elsősorban zavarkeltésre és kommunikációs zavarok előidézésére, valamint propagandaeszközök és röplapok továbbítására. November első napjaiban több mint 200 női kisegítő szolgálatosból 7 ballonindító egységet szerveztek. A hadműveletet egészen 1944 nyaráig folytatták, de a szövetségesek egyre növekvő franciaországi hídfőterületei miatt július 1-jei hatállyal leállították. A felengedett ballonok - melyek feltöltött állapotban 1,5-3 méter átmérőjűek voltak, és egy állandó felhajtóerőt biztosító lassú égésű belső szerkezettel rendelkeztek - számáról nincsenek megbízható adatok, egyes angol kutatók számukat minimálisan is 40 és 50 ezer közé teszik. A nagy szakítószilárdságú gumiból, néha impregnált selyemanyagból készült ballonok annak ellenére, hogy a főleg Franciaország és Németország területeinek elérésére készültek, az északról, északkeletről betörő hidegfrontokkal Magyarország légterébe is szép számmal eljutottak. [Becsült adatok szerint a magyar hatóságok mintegy 350-400 ballon észleléséről kaptak bejelentéseket, közülük 55-60-at sikerült különböző eszközökkel megsemmisíteni vagy földre kényszeríteni. Az éjszakai órákban, észlelés nélkül átsodródott ballonok számát ennek többszörösére, mintegy 1500-2000-re becsülik.]

A második világháború utolsó szakaszában a japánok próbálkoztak a fegyver tökéletesítésével, nem is rossz eredménnyel. Ők 1944. november 3-án láttak hozzá közel 9000 ballonjukkal, 21 indítóállásról az Egyesült Államok nyugati partvidékének folyamatos támadásához. A léggömbök összeállítását iskolás lányok végezték, akiknek megtiltották a jellegzetes hajtűk viselését, és rövidre vágott körömmel, kesztyűben kellett dolgozniuk. A 9978 km-es távolságot megtevő, többrétegű, lakkozott selyempapír burkolatú "lufik" egy-egy 15 kg-os repeszbombát és két-két kisebb gyújtóbombát vittek magukkal. Közülük mintegy 1000 repülte át szabad repüléssel, irányítatlanul, a széljárást kihasználva nagy magasságban a Csendes-óceánt. A japánok erőfeszítése és költségei nagyon nagyok voltak ahhoz képest, amit elértek, bár a léggömbök megjelentek egész Észak-Amerika területén Alaszkától Mexikóig, a nyugati parttól a keleti partig. Az amerikai hatóságok szerint a 285 regisztrált becsapódás összesen 180 000 dollár kárt okozott, és hat polgári személy halálát okozta. (Jánkfalvi Zoltán: Léggömbháború. Aranysas - katonai repülés, gépek és emberek, hadi históriák. 2005/12., Amaczi Viktor: Japán ballonbombák a második világháborúban I-II. Haditechnika - a múlt, a jelen és a jövő fegyverei. 2006/2. és 3. szám)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 36. hét: Gyógyító hóhérok ...

Munkácsy Mihály: Siralomház

A XVI. századtól egészen a XIX. század derekáig számos államban, így Magyarországon is engedélyt kaptak a hóhérok gyógyító (pl. csontkovács) tevékenységre, és a körülményekhez képest nem is végezték rosszul a dolgukat. Az emberi test titkaival az inkvizíciós tortúrák ismertették meg őket. Kínvallatás közben ugyanis gyakran eltörtek vagy kificamodtak az áldozatok végtagjai, sűrűn előfordult ájulás, rosszullét, és a betegeket, sérülteket kezelni kellett, ha másért nem, azért, hogy a saját lábukon mehessenek a vérpadra. Ez a kezelés eleve a hóhér feladata volt. S mivel a hóhérmesterség többnyire apáról fiúra szállt, az új generáció már készen kapta a családi recepteket. Ezek lettek aztán a hóhérok kiterjedt magánpraxisának alapjai.
Az igazságügy reformjáig a gyepmestereknek, mai nevükön sintéreknek kellett mellékfoglalkozásként ellátnia a hóhéri tisztet. Például a "haza bölcsét", Deák Ferencet is az egerszegi gyepmesterhez vitték gyerekkorában, amikor játék közben a fejére esett és a nyaka kifordult. A kificamodott a nyakat a hóhér - Deák első "orvosa" - megfelelő kezeléssel rendbe is hozta.
Az új perrendtartás bevezetése után a hóhérnak szép címet ("állami ítéletvégrehajtó") és állandó illetményt adtak. Az első kinevezett ítéletvégrehajtó, Kozarek Ferenc 1894. márciusig űzte a mesterségét. Utóda Bali Mihály kiszolgált katona lett, aki a boszniai okkupációban szerezte meg a szükséges szakmai gyakorlatot és képesítést: több embert akasztott fel ott. Évi illetményét 400 forintban állapították meg, ehhez járult még 60 forint lakáspénz, s minden akasztásnál külön díj. Ezenkívül pótlékot kapott két pribék alkalmazására. A halálos ítéleteket kötéllel hajtották végre.
Még az 1870-80-as években sem hagytak fel azzal az embertelen régi szokással, hogy a halálraítéltet a siralomházban bárki megbámulhatta. Pesten a Kerepesi (ma Rákóczi) út 66. szám alatt, az akasztások rendes színhelyén, az udvar hátsó részében egy kis szobát alakítottak át siralomházzá. Ott ült a szerencsétlen egy fehér abrosszal letakart asztal előtt, bilincsbe vert kézzel: az asztalon két gyertya között feszület. A szobában két fegyvertelen őr vigyázott rá, az ajtó előtt két fegyveres. A látogatók ajándékot (ennivalót, szivart, pénzt) rakhattak az asztalára.
(Tarr László: A délibábok országa. Magyar Helikon. Budapest, 1976; Tóth Béla: A magyar anekdotakincs. Gondolat Kiadó. Budapest, 1986; Kun Erzsébet: Nem árt, ha tudjuk... IPM 1980/december, 176. old.)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 35. hét: Kemény Simon lovas hadnagy (?-1442)

HUnyadi János (17. sz. ábrázolás)

1442-ben Mezid bég vezetésével hatalmas török had tört be Erdélybe. Hunyadi János erdélyi vajda hirtelen összeszedte a rendelkezésére álló erőket, s március 18-án Marosszentimrénél megtámadta Mezid hadát. A török túlerő azonban legyűrte a hősiesen védekező magyar sereget. Hunyadit a kudarc nem törte le, beérkező erősítések birtokában újabb támadásra szánta el magát. Hunyadi ekkor már a törökök legfélelmetesebb ellenfelei közé tartozott, s Mezid bég megparancsolta harcosainak: a következő csatában mindenáron öljék meg Hunyadit. Hogy könnyebben ráismerjenek, részletesen leírta katonáinak Hunyadi külsejét és fegyverzetét. Hunyadi megtudta Mezid szándékát. Kedvelt vitézének, Kemény (más forrásokban Kamonyai) Simonnak hosszas rábeszélésére páncélt és fegyverzetet cserélt Keménnyel, s 500 páncélos lovast adott mellé. Az újabb, március 25-én Szeben mellett vívott csatában Mezid harcosai egy emberként vetették magukat a páncélosokkal övezett, vélt Hunyadira. Az ötszáz főnyi sereg rövidesen elvérzett az egyenlőtlen küzdelemben. Eközben Hunyadi serege nagyobb részével megtámadta a magát győztesnek hívő török hadat, s a szebeni védősereggel bekerítette azt. A csata végére húszezer török harcos holtteste borította a Szeben melletti harcteret, s az elesettek között volt Mezid bég is. A hősi halált halt Keményt Hunyadi díszes temetésben részesítette. Pajzsa a nagyenyedi kollégium gyűjteményének féltve őrzött kincse volt 1849. január 8-ig (akkor a várost elpusztító román felkelők kezén - mint annyi más - ez is eltűnt). (Antonio Bonfini: A magyar történelem évtizedei - III. tized, 5. könyv (3.5.35-3.5.70 ), Balassi kiadó, 1995; Magyarország hadtörténete. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985;
Hermann Róbert szerk.: Magyar hősök arcképcsarnoka. Magyar hősök arcképcsarnoka egyesület, Budapest, 2001)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 34. hét: A halottak "feltámasztása"

Az egyik áldozat

A vulkánok pusztító erejűek, de a vulkanikus hamu ugyanakkor meg is őrzi mindazt, amit a láva elpusztított. Kr. u. 79-ben, egy augusztusi napon a Vezúv hirtelen kitört, mérges gázokat és halálos hamufelhőt lövellve az égre. Az olvadt izzó láva lezúdult a hegyoldalon, vulkanikus eredetű kövecskék, majd súlyos tajtékkövek hullottak. A vulkán lábánál feküdtek azok a városok, amelyeket hamarosan beterített a hamu, a kőzuhatag. Elárasztotta az utcákat, tereket, elérte a háztetőket, megtöltötte a városokat és betemette mindenestül. Pompeji lakossága szanaszét szaladt, próbáltak menekülni a halálos zuhatag elől, de hamarosan utolérte és betemette az összeesett embereket és állatokat a forró vulkáni hamu. A 20 000 lakosból csak kevesen tudtak megmenekülni. A kéngőz beszivárgott a réseken és az eresztékeken, és megfojtotta azokat is, akik megpróbáltak elbújni, menedéket keresni. Itt feküdtek közel 1800 éven át a megkövesedett hamutakaró alatt.
Pompeji maradványait 1710-ben fedezték fel, de - az ötletszerű és szervezetlen, inkább kincsvadász ásatásokat követően - a hivatalos ásatások csak 1860-ban indultak meg. Azóta a régészek egész utcákat tártak fel, a rajta levő házakkal és a bennük levő berendezésekkel együtt. Úgy, ahogy egykor laktak, ahogy egykor éltek, úgy maradtak meg a házak, állt Isis temploma és az amfiteátrum. Az írnokok szobáiban ott feküdtek a viasztáblácskák, a könyvtárban a papirusztekercsek, az iparosok helységeiben a szerszámok, a fürdőkben a csutakok. A kocsmák asztalánál még ott állt az edény, ott hevert az utolsó sietve fizető vendég odavetett pénze. Fel lehetett mérni a katasztrófa szörnyűségét, gyorsaságát, mely ellenállhatatlan erővel szakította félbe az élet menetét; arra sem maradt idő, hogy kivegyék a malacot a sütőből, és kihúzzák a kenyeret a kemencéből. Találtak több száz üreget is a megszilárdult vulkáni hamuban, amit a holttestek hoztak létre. Az áldozatok testei elporladtak a hamuban, üreget hagyva a csontváz körül. Sokukat a kamrákban vagy hálószobákban fekve találtak meg, mások a szabadban estek el, hiába menekültek.
1864-ben Giuseppe Fiorelli régész, aki akkoriban az ásatásokat felügyelte, kidolgozott egy ötletes eljárást, amellyel a holttesteket újra tudta teremteni. Az üregekbe gipszet öntött, ami felvette a holttest alakját és megszilárdult. Az üreg körüli hamu úgy viselkedett, mint egy öntőforma, a gipsz megszilárdult és kiadta a test formáját. Ezután a hamut eltávolították a gipszöntvényről. Ma már egy átlátszó anyaggal végzik ezt az eljárást, hogy láthatóak legyenek a csontok és minden tárgy a testen, például a gyűrűk.
(Abigail Wheatley, Struan Reid: Bevezetés a régészet világába. Pannon-Literatúra Kft. Kisújszállás, 2005; C. W. Ceram: A régészet regénye. Gondolat Kiadó. Budapest, 1975)

Beküldte: Sztudva Vilmos

• 33. hét: Ókori egyiptomi orvosok

Szépítkező nő

Nagy hírük volt az egyiptomi orvosoknak az ókorban világszerte. Első neves orvosuk - egyben a világ első orvosa, akiről név szerint tudunk - Imhotep volt. Időszámításunk előtt 2700 körül élt, Dzsószer fáraó hadvezére, főpapja, udvari építésze, csillagásza és orvosa volt - később isten lett belőle. Egyiptomban szerfelett sok orvos volt, az orvosok iskolázottsága viszonylag magas szintű, fejlett az egészségügyi szervezet, és nagyarányú a specializálódás.
Az orvosok nem a magánpraxisból éltek, hanem valamiféle intézmény, palota, templom, hadsereg; egy-egy falu vagy városrész megbízásából dolgoztak. Rangokban és címekben nem volt hiány, különösen a fáraó udvarában: Udvari Szemész, Udvari Fogász, Belső Nedvek Tudósa, Végbél Pásztora, volt Főorvos, Orvosok Ellenőrzője, Orvosok Legfőbb Intézője, Orvosok Legöregebbike; a birodalom egészségügyének élén az Alsó- és Felső-Egyiptom Legfőbb Orvosa állt. Az államapparátus merevségére jellemző, hogy ezek a címek és rangok háromezer év alatt alig változtak. Az orvos tekintélyét emelte, hogy írástudó volt.
Az egyiptomiak már a legrégebbi időkben is foglalkoztak orvostudománnyal. Már kezdettől fogva határozottan megkülönböztették azokat a betegségeket, amelyeknek okai nyilvánvaló - például a balesetekből, esésekből és ütésekből eredő sérüléseket - azoktól az egyéb kóroktól, amelyeknek oka ismeretlen. Az előbbieket ésszerű, gyakorlatias orvosi módszerekkel kezelték, az utóbbiakat a varázslat és az orvostudomány keverékével.
Az egyiptomiaknál az orvos pap és varázsló is volt. (A későbbiekben az orvosi rend elkülönült a papokétól.) A gyógyítást misztikus varázslás kíséretében végezték. A nem nyilvánvalóan baleset okozta betegségeket valamiféle ellenséges erő, például egy haragvó isten vagy egy halott személy művének tartották, és a varázslatot használták fel arra, hogy a szenvedőt megszabadítsák ettől a gonosz befolyástól.
Az orvos démonként szólította meg a betegséget, és megpróbálta rábeszélni, távozzék a páciens testéből. Gyakran varázsigéket mondott fennhangon az "orvosság" felett, amely különösen kellemetlen hatóanyagokat tartalmazott. Ezzel az volt a célja, hogy amikor a szenvedő lenyeli a gyógyszert, elűzze vele a démont. Az ilyen gyógyszerek alkotórészei lehettek különféle állatok zsírjából és véréből, továbbá porrá tört szarvakból, csontokból és patákból készített anyagok. Az egészet vízben, tejben vagy sörben oldották fel és mézzel megédesítették, hogy enyhítsék az undort.

Az orvosok mindinkább az orvostudományra támaszkodtak, de a mágiát mint végső mentsvárat együtt alkalmazták az orvoslással. (Az egyiptomiak átlagos életkora nem haladta meg a 30 évet, amiből kitűnik, hogy nagy hírű orvosaik nem sokat tudtak tenni a betegségek leküzdéséért.)
Orvostudományuk alkalmazta a plasztikai sebészetet, valamit szembeszállt az öregedés folyamatával is. A gyógymódok a lógó mellek sebészi kezelésétől és a nemi vágyat fokozó ajzószerek előállításától az őszülő haj, a kopaszság, továbbá a bőr öregedése és ráncosodása elleni könnyen előállítható szerekig terjedtek. Sőt, az egyik papirusz olyan előírást is közöl, amelynek címe: "Hogyan változtatható át egy öreg ember ifjúvá", és a ráncok, pattanások, kiütések és csúf bőrfoltok eltávolítására alkalmas módszerekkel is szolgál. Az előkelő hölgyek pipere-felszereléséhez költséges ránctalanítók és lemosókrémek, kozmetikumok, valamint szagtalanító (dezodoráló) szerek tartoztak. A. Rosalie David: Az egyiptomi birodalmak. Helikon Kiadó. Budapest, 1986; Benedek István: A tudás útja. Gondolat Kiadó. Budapest, 1976)

Beküldte: Sztudva Vilmos

Bocskai István

Bocskai a fejedelemmel, Báthory Zsigmonddal együtt a háborúpárti főurak közé tartozott. E főnemesek célja a török kiűzése lett volna, s ehhez a Habsburgokkal kötendő szövetség jelenthette a biztos alapot. 1595-ben maga Bocskai írta alá Prágában a Habsburg Birodalommal a szövetségi szerződést.
A hadjárat folyamán a fejedelemnek szüksége volt a székely katonai erőkre is, ezért felszabadította őket a jobbágyi kötöttségek alól. E lépés azonban sértette az erdélyi nemesség érdekeit, ezért visszavonatták Báthoryval a rendeletet. A székelyek úgy érezték, elárulták őket, ezért megkezdődött körükben a szervezkedés. 1596 farsangján a fejedelem és Bocskai kegyetlen lépésre szánta el a magát a felkelés elfojtása érdekében: a lázadással vádolt személyek büntetése karóba húzás, akasztás, csonkításos kínzás lett.
A háborús vereségek hatására Báthory Zsigmond lemondott a fejedelmi címről, és a Rudolf császárral kötött megállapodás értelmében császári biztosok vették át Erdély és a Részek irányítását. Bocskai maga eskette fel a császárra a fejedelmi hadakat.
Erdélyben azonban a hadi helyzet miatt a törökpárti politika megerősödött, Bocskait leváltották a fővezéri posztról. Ő sértettségében visszahívta Báthory Zsigmondot, aki hazatérése után visszaadta Bocskainak a címeit és kivégeztette a törökbarát politikát folytató főurakat.
Erdély ekkor két tűz közé került: a fejedelem szembeszállt a törökökkel, de a Habsburgok sem ismerték el hatalmát. Báthory újabb lemondása (1599) után Bocskai elhagyta Erdélyt, visszavonult tiszántúli birtokaira. Erdély belső viharaitól elzárkózott ugyan, de nem kerülhette el Rudolf koholt vádak alapján indított pereit. Az ellene felhozott vádak alapja az volt, hogy Bocskai kapcsolatot keresett a törökhöz menekült erdélyi főúrral, Bethlen Gáborral - és evvel a lépéssel a Habsburgok árulójává vált. Ilyen előzmények után 1604-ben elkezdődött tehát a Habsburgok ellen indított Bocskai-felkelés. (Forrás: Erdély története I., Bp. 1986)

• 22. hét: Csődközelben.

Quentin Massys: Pénzváltó és felesége

Az angol csőd szó ("bankruptcy") eredete a középkori Itáliáig nyúlik vissza, miként a bank kifejezés is. Ez utóbbi a banco-ból származik, ami (eredetileg a 12. sz-i Genovában) pénzváltó pultot jelentett. A középkorban ugyanis a jelenleginél sokkal több pénz volt forgalomban, s a névérték mellett sokkal inkább a benne található nemesfém biztosította az értékét. Mivel az uralkodók sokszor rontották a pénzt, ezért a beváltásnál nagyon figyelmesnek kellett lenni. A pénzváltó asztal is speciális volt, márvány felületére dobott pénz csengéséből tudták megítélni a fémek arányát.
A csőd terminus is az asztalhoz kötődik. Ha egy kereskedő nem tudott fizetni, akkor azt az asztalt, amelyen árusított, azt összetörték ("banca rotta"). (Randy C. Epping: Világgazdaság dióhéjban, Tipotex K. Bp., 2003)

• 21. hét: Föld felett - föld alatt.

A törökök Bécs előtt 1529-ben.

A törökök először 1529-ben támadtak Bécs ellen, s akkor úgy tűnt, hogy gyors győzelem elé nézhetnek. Az évszázados várfalak még két méter vastagok sem voltak, a török tüzérség viszont sokkalta korszerűbb volt, mint 1453-ban, amikor a több méter vastag konstantinápolyi falakat is áttörte. A törökök több bástyát és falszakaszt le is omlasztottak, de behatolni nem tudtak.
A harcok azonban nem csak a felszínen, hanem a mélyben is aktívan zajlottak. Ugyanis a törökök - szokásukhoz híven - alagutakat ástak, s azokon kersztül akartak bejutni a várba, a védők hátába. Csakhogy erről a bécsiek is tudtak, s ellenvágatokat ástak, s addig vártak, amíg a törökök közel nem értek. Ekkor a két alagút közötti elválasztó falat bedöntötték, s közelharcban az ellenséget felkoncolták. Volt amikor puskaporos hordót gurítottak az ellenséges katonák közé, majd felrobbantották. Ez nagyon komoly elszántságot kívánt meg, hiszen hat-hét méterrel a föld alatt néztek szembe a halállal. Végül a védők elszántsága és a hideg lelohasztotta a támadók harci kedvét, s október közepén visszavonultak.
(Geoffrey Regan: Döntő csaták, Panem-Grafo, 1993)

• 20. hét: Három királynak egy a főnöke.

Poitiers - 732

A VIII. századra a Merovingok hatalma mélypontra süllyedt. Klodvig birodalma három részre szakadt, s a királyok helyett ténylegesen a majordomusok irányították az egyes területeket. Így történhetett, hogy miután Heristali Pippin 687-ben legyőzte Neustrasia majordomusát, idővel magához ragadta Austrasia és Burgundia feletti hatalmat is. A három rész egy majordomus kezében egyesült, de úgy, hogy közben mindhárom tartománynak saját királya volt.
Pippin 714-ben meghalt, s mivel törvényes fiát meggyilkolták, ezért természetes (fattyú) gyermeke, Martell Károly lett az utóda. Az apa által megteremtett egységre annál is inkább szükség volt, mert az arabok már Hispánia felől támadtak. 732-ben sikerült őket Martell Károlynak megállítani, majd fia nem csak apja örökébe léphetett, hanem a királyi címet is megszerezte. (Forrás: Hahner Péter: Franciaország története, Műszaki K. Bp. 2002)

• 19. hét: Megzavart játék.

IX. Károly (1561-ben)

A biliárd a 15. századtól kezdve egyre népszerűbb játék volt, amit kezdetben a földön játszottak, majd a század végétől a golyókat egy barna, illetve zöld posztóval fedett asztalra helyezték. IX. Károly francia királynak is volt ilyen asztala a Louvre-ban, és éppen biliárdozott, amikor jelentették, hogy a Szent Bertalan éjszakát követően a hugenották a Szajnán úszva próbálnak menekülni.
A játékos király ekkor félbeszakította a biliárdjátszmát, a balkonra sietett, s számszeríjával a menekülőket kezdte lövöldözni. Ezt követően ismét visszatért a biliárdhoz, s mintha mi sem történt volna, folytatta a játékot. (Endrei-Zolnay: Társasjáték és szórakozás a régi Európában, Corvina, 1986)

• 18. hét: Az elzárás mint fegyelmező eszköz.

A város félreeső helyén áll a kaszárnya.

A fegyelmezés egyik módja az elzárás, azaz emberek egy bizonyos csoportja számára egy elkülönült, zárt hely kijelölése. A csavargókat és nyomorultakat rendszeresen elkülönítették (pl. dologház), de az elzárásnak diszkrétebb, alattomosabb, mindazonáltal hatékonyabb módozatai is vannak. A kollégiumokban idővel a kolostorok rendje érvényesült, az internátus pedig az egyik legelterjedtebb nevelési rendszerré vált. A hadsereget kaszárnyákba zárták, nehogy fosztogassanak és erőszakoskodjanak a katonák, s a dezertálástól is könnyebb volt megóvni őket. Anyagi szempontból is hasznosnak bizonyultak a laktanyák, mert a katonai kiadások is jobban tudták ellenőrizni, mint amikor házaknál szállásolták el őket. A "védettség"-et a fal is biztosította. Egy 1719-es rendelet útmutatása szerint: "Tíz láb magas fal fogja körülkeríteni és lezárni az egészet [a kaszárnyát], amely a fenti épületeket veszi majd körül, mindegyik oldalról harminc lábnyi távolságra."
A gazdaságban is kiaknázták az elzárásban rejlő előnyöket. A szétszórt műhelyeket felváltották az egyesült, centralizált manufaktúrák, a 18. sz-tól pedig az üzemek. Ezeket igyekeztek elzárt helyekre, szigetekre (pl. Wilkinson Loire menti gyára), völgyekbe (Le Creusot üzem) lokalizálni, s őr vigyázott az üzemekre, meghatározott időben nyitotta és zárta a kapukat. (Forrás: Michael Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat K. 1990)

• 17. hét: A hősiesség ára.

Csatajelenet

Az osztrák csapatok 1859-ben a magentai és a solferinoi csatában komoly veszteségeket szenvedtek. A vereséget követő katonai elemzésekből arra a következtetésre jutottak, hogy ott hibáztak, hogy nem a szuronyokra alapozott közelharcot, az ún. Stosstaktikot alkalmazták. A Schleswig-Holsteinért folyó harcokban azonban már a frontális támadást és a kézitusát (Stosstaktik) alkalmazták a dán csapatokkal szemben, s ezzel sikerült is kivívni a győzelmet. A poroszok dicsérték is az osztrákok bátorságát és áldozatkészségét, de a porosz hadsereg mégis más taktikát alkalmazott. Felszerelte csapatait a gyújtószeges puskákkal, amivel sikerült a lőtávolságot, valamint a tüzelési sebességet fokozni.
Az osztrák hadvezetés azonban elutasította a korszerűsítésnek ezt a módját, mondván, hogy a gyors tüzelés miatt a katonák csak pazarolni fogják a lőszert. Volt azonban még egy indok, ami miatt nem álltak át a modernebb fegyverzetre, mégpedig az, hogy a fegyvergyártás monopóliumát élvező Lorenz cég nemrég szerelte fel hagyományos fegyvereket gyártó új gépekkel az üzemét, s nem kívánta újabb költségekbe verni magát. Mire a porosz-osztrák konfliktus előestéjén az osztrák hatóságok rádöbbentek arra, hogy milyen nagy hátrányba kerültek, már csak az importra szorítkozhattak. Csakhogy külföldről a fegyverek kis számban és röviddel a königgrätzi ütközet előtt érkeztek meg. A szűklátókörű fiskális politika és a késlekedés 40 ezer osztrák halálát okozta. (Forrás: Geoffrey Regan: Hadászati balfogások Panem-Grafo, 1993)

• 16. hét: Az ellenségnek épített híd.

Jelenet a csatából

1700-ban I. Péter orosz cár a szász-dán-orosz szövetségben bízva támadást indított a 18 éves svéd király, XII. Károly ellen. A cár kissé elsiette a támadást, ugyanis az orosz haderő indulása napján (augusztus 12.) a svédek Koppenhágánál meglepték a dánokat, akik a vereség hatására kiléptek a szövetségből. Emellett az orosz hadsereg felszereltsége és kiképzése sem volt kielégítő, s tovább tetézte az oroszok gondjait az is, hogy a két fővezér ellenséges viszonyban állt egymással.
Így történhetett, hogy a 8000 főnyi svéd hadsereg Narvánál meglepte, s rövid harc után le is győzte a 36 000 főnyi ellenséges haderőt. XII. Károly annyira megrettent a kozák csapatok nagy számától, hogy az éjszaka leple alatt helyreállíttatta a Narva folyó hídját, hogy az ellenség vissza tudjon vonulni, s eszébe se jusson másnap újból támadni. Ennek valójában nem is volt nagy valószínűsége, hiszen a történeti hagyomány szerint maga a cár is elmenekült a helyszínről.
Az oroszok veszteségei igen nagyok voltak: a sereg egyharmada odaveszett, tíz tábornok halt meg, s a tüzérség teljesen az ellenség kezébe került. De Károly is hibát követett el, amikor nem vette üldözőbe az orosz sereget, s inkább a veszélyesebbnek ítélt szász uralkodó ellen fordult. Péter viszont lélegzetvételnyi időhöz jutott, rendbe szedte seregét, s az alig védett balti-tengeri erődök ellen vonult. Több kisebb győzelem hatására a sereg önbizalma is megnőtt, s 1703-ban már Pétervárt is megalapíthatta. (Niederhauser Emil - Szvák Gyula: A Romanovok, Pannonica K., 2002)

• 15. hét: Elárvult királyi gyermekek.

II. Károly gyermekként

I. Károlynak és Henrietta Máriának a házasságából kilenc gyermek született, ebből három fiú és három lány élte meg a felnőttkort. A gyermekeket születésük után nem csavarták szorosan gyolcsba angol szokás szerint, hanem anyai utasításra laza, vászonból vagy selyemből készült ruhákba öltöztették őket. Testi és szellemi fejlődésük és neveltetésük során sem szabtak korlátokat, ami szintén a királynénak köszönhető, aki anyás, gondoskodó szeretettel viseltetett férje iránt is. 1642-ben azonban véget ért a családi idill.
Mária nevű lánygyermekét házasság ürügyén ugyan még Hollandiába menekíthette, de legkisebb gyermekük, Henrietta Anna 1644-ben az ostromlott Exeterben született. Az anya és kéthetes gyermeke két napig bolyongott étlen-szomjan, míg egy holland hajóval sikerült hazajutnia Franciaországba.
Károly és Jakab már részt vett a polgárháborúban, külön hadsereget parancsnokoltak. Károlynak sikerült 1646-ban Franciaországba jutnia, de Jakab fogságba esett, s csak néhány hónap múlva, női ruhában sikerült onnan megszöknie.
Angliában csak két gyermek tartózkodott I. Károly kivégzésekor, Erzsébet (14 éves) és Henrik (11 éves). A lefejezés előtti napon velük találkozhatott Károly, s fiának ő mondta meg személyesen, hogy mi történik vele: "Gyönyörűségem, most le fogják vágni apa fejét."
(Forrás: Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth K. 1993)

• 14. hét: Dermesztő állapotok.

XIV. Lajos

A spanyol örökösödési háborút vívó Franciaországra rendkívül kemény tél köszöntött 1708-1709 fordulóján. Nem csak a folyók fagytak be, hanem Marseille-nél még a tenger is. A gyümölcsfák és az állatok nem bírták a nagy hideget, s az árak is magasba szöktek. Mintegy 630 ezer ember halt meg. Az országban éhséglázadások törtek ki, s az elégedetlenség hulláma még a pénzügyi főfelügyelőt is elsodorta. Maga XIV. Lajos is szokatlan lépésre szánta el magát, amikor a francia néphez címzett üzenetében igyekezett megnyugtatni alattvalóit. Ebben az volt a rendkívüli, hogy egyrészt nem a főnemeseihez szólt, miként az megszokott volt, másrészt pedig nem engedelmességet, hanem támogatást kért a korábban isteni jogra hivatkozó uralkodó.
Az üzenet megtette ugyan a hatását, mert az időnyeréssel sikerült a háborút 1713-ban sokkal kedvezőbb feltételekkel lezárni, de a királyság már új irányra kényszerült. Legalábbis ez olvasható ki XIV. Lajos halálos ágyán dédunokájának szánt tanácsából. Arra kérte, hogy a szomszédos országokkal békére törekedjen, s könnyítsen a nép terhein. (Hahner Péter: Franciaország története, Műszaki K. 2002)

• 13. hét: Hová tűnt a római császár?

Romulus Augustulus

Azt tudjuk, hogy 476-ban véget ért a Nyugat-római birodalom története, de hogyan is történt mindez valójában? 474-ben Attila egyik titkára saját kiskorú fiát, Romulus Augustulust neveztette ki császárrá. De a szinte csak barbárokból álló római hadsereg parancsnoka, Odoaker nem fogadta el ezt a döntést, s 476 augusztusában bevonult Rómába, majd a császár apját ki is végeztette, mivel nem volt hajlandó a hatalmat megosztani vele.
Magát Romulus Augustulust viszont életben hagyta, s Campaniában egyik villájában (Bajae) szállásolta el, ráadásul évjáradékot is biztosított számára. A császári jelvényeket Konstantinápolyba küldte Zénon császárnak, Odoaker pedig megelégedett a rex Italiae címmel. A krónikás Marcellinus csak ennyit jegyzett fel e történelmi fordulópontként számon tartott eseményről: "Ezzel az Agustulusszal [császárkával] a római nép nyugati birodalma elveszett." (Forrás: Ferenczy E. - Maróti E. - Hahn I.: Az ókori Róma története, Tankönyvkiadó Bp. 1992)

• 12. hét: Javíthatatlan apa, kérlelhetetlen király

VIII. Henrik

VIII. Henrik betegesen önző ember volt, aki olyannyira túlértékelte önmagát, hogy képtelen volt bárkit is önmagával egyenrangúnak tekinteni. Gyermekeivel szemben sem tudott emberibb hangot megütni: lányait eleve másodrangú lényeknek tekintette, akiket csak szükség esetén engedett előtérbe, de a fiúkat sem kényeztette el.
Második gyermeke egy futó kalandból származó fiú volt, aki fiatal korában meg is halt. Beteg lelkületű apja, VIII. Henrik úgy rendelkezett, hogy politikai okokból ólomkoporsóban, szalma alá rejtve, szekéren vigyék el a holttestet egy távoli faluba, majd titokban temessék el. Harmadik gyermeke Erzsébet volt, akit a negyedik gyermek világra jöttéig utódként neveltetett, majd Edward születésekor nélkülözésre kárhoztatott. Hogy a trónörökös Edward méltó neveltetést kapott, az sem atyjának, hanem anyjának volt köszönhető. (Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth K. 1993)

• 11. hét: Összefogni a hideg ellen

Pákozdnál a magyar csapatok fölényes győzelmet arattak a jelentős túlerőben lévő, Jellasics vezette hadsereg felett. Az ellenség üldözése egészen a határig tartott, itt azonban október 30-ig, a schwechati ütközetig várakozniuk kellett a magyar katonáknak. Ezalatt az idő alatt a magyar sereget erősen megviselte a várakozás, az utóbbi három és fél hétben a katonák feje fölött nem volt fedél. Éjszakánként a tüzérek egy négy láb átmérőjű kört ástak, középen tüzet raktak, melyet úgy ültek körül, hogy lábaik az árokba értek. Az alvás másik módja az volt, hogy "két ember szemközt feküdt egymással két ellenkező irányban, egyik a másik combjára hajtotta fejét, s kölcsönösen tartották a két testet melegen." Ezeken az őszi estéken kényelmesen nem feküdhettek, de legalább elegendő tűzifát kaptak, de gyakran fáztak meg a katonák. Egy szemtanú azonban a közhangulat kapcsán ezt írja: "...Csak pár napi eső kell, és táborunk volt és nincs; (...) lábaim feltörődtek, de szabadságért ezer annyi fájdalmat szívesen tűrök". (Forrás: Hermann Róbert: 1848-1849 A szabadságharc hadtörténete, Korona K. Bp. 2001)

• 10. hét: Dőzsölni jó ...

A 16. századi német étkezési szokások kapcsán a következő meglepő hírekkel szolgál E. Friedell:
"... szász földön a munkásokat a leghatározottabban utasították: elégedjenek meg napi kétszeri főétkezéssel; melyeknek mindegyike négyfogásos volt, vagyis leves, kétféle hús és főzelék. Egyfontnyi sült kolbász egy pfennigbe került, egy fontnyi marhahús két pfennigbe, miközben egy átlagos munkás napibére tizennyolc pfennig volt. Hogy némely vidékeken a szegények olykor egy hétig is nélkülözni voltak kénytelenek a húsételt: az effélét mindig rendkívül nagy csodálkozással említik a beszámolók. Egyáltalán, azt mondhatjuk, hogy a tizenhatodik század a zabálás és a vedelés klasszikus korszaka volt Németországban. ... Egy alkalommal a nürnbergi Christoph Scheurl doktor lakomát adott Melanchton tiszteletére, s itt a következő fogások kerültek az asztalra: disznófej és vesepecsenye savanyú mártásban; pisztrángok és pénzes pérek; öt fogoly; nyolc madár; egy kappan; csuka kocsonyában; vaddisznóhús borsos mártásban; sajtos kalács és gyümölcs; pisztáciadió és szilvaíz; mézeskalács és édesség. És halnak, disznóhúsnak, szárnyashúsnak és desszertnek mind e tömegét egy szerényen tizenkét fős asztaltársaság pusztította el; s annyi bort ittak meg hozzá, hogy mindegyikükre, torkonként, három és fél liter jutott. Az hírlik sok fejedelmi személyről, hogy csaknem mindennap ittasak voltak; de nem volt ez másképp a polgárok, katonák és parasztok köreiben sem a legtöbbekkel; a nők is, egészen magasrangú nők is kedvelték az alkoholt." (E. Friedell: Az újkori kultúra története II. Holnap K. Bp. 1990)

• 9. hét: Batthyány Lajos vállalkozik.

Batthány Lajos

Az első magyar független kormány miniszterelnökének politikai szerepéről alapos történeti munkák szólnak. Életének korábbi, gazdasági jellegű tevékenységéről azonban jóval kevesebbet tudunk. Pedig részint szükségből, részint a haladó eszmék hatására már huszonévesen gazdasági vállalkozásokba kezdett. 1831-ben kilépett a hadseregből, majd beperelte édesanyját, mivel egyrészt pazarló életmódjával a család vagyonát eltékozolta, másrészt fiától az atyai örökséget is megtagadta. Miután megnyerte a pert, Batthyány átvette a családi gazdaság irányítását. Főként a Hitel hatására, illetve Széchenyi István és Wesselényi Miklós példájának ösztönzésére maga is belépett a gazdaság modernizálóinak körébe. Cukorgyárat alapított, ötvenezer eperfát ültettetett az utak és birtokai szélére, hogy bekapcsolódhasson a selyemhernyó-tenyésztésbe. Idővel a főrendi tábla reformellenzékének vezetőjeként is fontosnak tartotta a gazdaság modernizálását. Kossuth indítványára megválasztották az Iparegyesület elnökévé, majd több gazdasági és társadalmi egyesület vezetője (Magyar Kereskedelmi Társaság, Gyáralapító Társaság) is lett. A Védegylet pártolójaként pedig a legfényesebb estélyeken is hazai anyagból készült, egyszerű karton-ruhában jelent meg. 1846-ban a Magyar Cukorgyár egyesület is elnökévé választotta. (Forrás: Hangay Zoltán: 19 történelmi arckép a 19. század magyar történelméből, Trezor K. Bp. 1991,)

• 8. hét: A név nem kötelez.

Cicero, a szeplőtelen.

A köztársaságkori Rómában a szabad polgároknak általában három nevük volt. Az első, a praenomen volt a keresztnév, a második, a nomen gentile volt a nemzetségnév, a harmadik pedig eredetileg olyan melléknév vagy csúfnév volt, ami testi tulajdonságokra utalt. Például Marcus Tullius Cicero (3.) neve a borsóra (cicer) utal. A történészek azt valószínűsítik, hogy szemölcs lehetett az egyik ős orrán vagy arcán. Álljon itt még néhány példa a beszélőnevekre. Caesar jelentése hosszú hajú (holott Julius Caesar valójában kopasz volt). A Gracchus név csókát jelent, a Plautus lúdtalpast, a Pilatus dárdást, a Catullus kutyakölyköt, a Nero bátort, férfiast, (Horatius) Flaccus pedig lógó fülűt. Az örökölt családnevek igen gyakran irónikus helyzeteket eredményezhettek a leszármazottak esetében. (Forrás: Az antik Róma napjai, Tankönyvkiadó, Bp.)

• 7. hét: A kukorica történeti alakváltozásai.

Az Újvilágból származó kincsek közül a leghasznosabbak egyikének a kukorica bizonyult. Történetéről azonban elég keveset tudunk, pedig hosszas múltra tekint vissza. Valószínűsíthető őse a teosinte nevű vadnövény volt, melynek hozama természetes körülmények között nagyon kicsi volt. Eredetileg kevés magja volt és kemény, ehetetlen burok vette körül. Nemesítése nem lehetett egyszerű feladat, emiatt a régészek mind a mai napig élénk vitákat folytatnak arról, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy mai formáját elnyerje. Már ahhoz is több évezred kellett, hogy a parányi ősi kukoricacsövek hüvelykujjnyi méretűvé növekedjenek, s ezt követően még néhány évezrednek el kellett telnie ahhoz, hogy elérjék a mai méretüket. Mivel a búza és az árpa e téren sokkal termékenyebbnek bizonyult, vagyis nagyobb terméshozamot eredményezett, s gyorsabban volt nemesíthető, emiatt alakulhatott ki ilyen nagy különbség a két kontinens (Amerika és Európa) társadalmi fejlődésében.
A nagy földrajzi felfedezések idején azonban már nagy terméshozamokat tudtak felmutatni Amerika őslakói is. A Mexikó területén élő aztékok alattvalóiktól évente 7000 tonna kukoricát, 4000 tonna babot, 4000 tonna taréjfűmagot, 2 millió pamuttakarót s számos más terméket (kakaóbabot, harci öltözetet, tolldíszt, borostyánt) szedtek be adó címén.
(Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák, Typotex, 2001.)

• 6. hét: A hosszú kések "eldördülnek".

E. Röhm, az egyik áldozat.

A hosszú kések éjszakáját egy kortárs a következőképp írja le: "A foglyok nem tudták, hogy Hitler parancsára lövik le őket, azt hitték, legfő Vezérüket is foglyul ejtette a "reakció", amelyhez Göringet, Goebbelst is számították, vagy pedig már nem is él. Karl Ernst, Berlin csoportvezére, igen valószínűen a birodalmi gyűlés gyújtogatója is ezzel halt meg: "Heil Hitler!"
Azoknak ott a szenespincében különös érzékük van a sors kiszámíthatatlanságai iránt. Találgatják, ki kerül sorra a legközelebbi névkiáltásnál, három-négy esetben el is találják. Egy pinceablakon át néznek utána társaiknak, amint egy udvaron át a hátsó falhoz tartanak. Azok, akik indulnak, szemüket a pinceablakra szegezik. Néma megállapodással az alantiak és az odafentiek erősen egymás szemébe néznek, úgy bátorítják egymást utolsó útjukon.
Aztán négyenként állanak az áldozatok a falnál. Egyik SS-legény felgombolja az ingüket, és szénkorommal kört ír bal mellbimbójuk köré: célpontot. Alig öt-hat méternyire áll a nyolc SS-legény kivégzőszakasza, kezükben karabély, amelyek közül négy állítólag vakkal van töltve.
Itt is úgy szól a kommandó [parancs]: "Így akarja a Vezér. Heil Hitler! Tűz"
A lövegek öt méterről borzasztóan felszaggatják a húst. Különösen a golyó távozó pontja üt hatalmas lyukat és a kitörő ólom magával szaggatja a belső részeket. Ilyenformán aztán, mikor az emberek lezuhannak, véres húsdarabokat lehet látni a falon, meg lehet ismerni a sötétebb szívrészeket. Minthogy pedig a kivégzések sűrűn egymás után következnek, a fal nemsokára valósággal el van borítva vérrel, emberhússal.
Majd valamennyi áldozat emelt fővel, elszántan ment a halálba. Egy belső használatra való, az SA-nak kiadott jelentésben Goebbels úgy mondta el, hogy az SA-vezéreket sápadtan, reszketősen vitték a vesztőhelyre. Az a tudósítás, amelyet mi használunk, nagyon határozottan fordul ez ellen az állítás ellen, legtöbbjük viselkedése utolsó pillanatig elszánt volt.
Viszont a tüzelő SS-legények idegzete nem soká állta a terhes próbát. Különösen a kivégzés későbbi folyamán, sok lövés már rosszul talált, az áldozatok sebesülten hevertek a földön, de éltek. Ilyenkor a parancsnokló SS-vezér lépett hozzájuk és megadta a "kegyelemlövést" a fejükbe." (Konrad Heiden: Hitler, Bp. 1989)

• 5. hét: Széchenyi eltávolítja Kossuthot.

1836. május 28-án Széchenyi István döbbenten tapasztalja, hogy a Kaszinóba jelentkezettek között ott találja az Országgyűlési Tudósításokat szerkesztő zempléni követ, Kossuth Lajos nevét is. Nem kisebb személyiség ajánlotta, mint Széchenyi barátja, Wesselényi Miklós, ám ez a tény még jobban felháborítja a "magyar civilizátort", aki attól félt, hogy a hazai mágnáselit "közepesül", s ezáltal is veszélybe kerülhet a reformfolyamat. Széchenyi ekkortájt Kossuthról szinte semmi mást nem tudott, csak pletykákat, melyek már akkor is alaptalannak bizonyultak. Ám Széchenyi a nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja elv alapján nem hitt a tényeknek. Végül Kossuthot a jelölés visszavonására szólította fel, aki a vita elkerülése végett engedett is a Kaszinó alapítójának.

• 4. hét: A jég csábítása.

Korábban a Sulineten

A hercegprímás és a császár

SDT - Rendi anarchia a Jagelló korban (1490-1526)

Szólj hozzá te is! »

2012.02.13. Ella, Linda

Név:

Jelszó:

Település:

Kategória:

HIRDETÉS (x)
Budapesti szállodák
Budapest hotelek
Balatoni szállodák
Greenfield Hotel
Sofitel Budapest

A Közháló honlapja
E-mail a Közhálónak
SuliMail (Secure)
AdminMail (Secure)
FreeMail (Secure)
Regisztráció

Webmester | Impresszum | Médiaajánlat