A török közigazgatás kiépítése
A Török Birodalom közigazgatása erősen központosított - ezt a kitételt minden tankönyv tartalmazza, de mit is jelent a centralizáció török formája? Elképzelhető-e, hogy egy keresztény rabszolgából nagyvezír legyen? A válaszokat a cikkben találod!
Nagyvezír
A szultán és a vezír
A Török Birodalom államigazgatásának a feje a szultán, akinek hatalmát Allahtól származtatták, s evvel indokolták a teokratikus alapokon nyugvó állam életét irányító korlátlan befolyásának eredetét. A szultánok a Bizáncot 1453-ban elfoglaló II. Mohamedtől kezdődően egyre kevésbé gyakorolták a mindennapokban a birodalom vezetésének fáradságos munkáját, szerepüket a teljhatalmú helyettes, a nagyvezír vette át. II. Mohamed és Nagy Szulejmán uralkodása közötti időszakban előfordult, hogy a szultán egy rács vagy függöny mögül figyelte a dívánban folyó munkát, ezután azonban már ennyire sem volt jelen az uralkodó. Ennek a szokásnak köszönhető, hogy a nagyvezír a vallási kérdéseken kívül minden egyéb területen a birodalom irányítójává, gyakorlatilag a kormányzás első emberévé lépett elő.
A vezír eredetileg katonai rang volt, viselői a mohamedán nemesség soraiból kerültek ki. Az 1453 és 1466 között nagyvezíri címet betöltő Mahmud pasa azonban balkáni keresztény rabszolgából emelkedett a birodalom urai közé. Az ő példája annyira vonzónak bizonyult a későbbi korok szultánjai számára is, hogy a nagyvezírek kevés kivételtől eltekintve a
devsirme (gyerekadó) során a törökök tulajdonába került, eredetileg keresztény emberek közül kerültek ki.
A díván ülésezik.
A díván
A nagyvezír vezette a szultáni tanács, a
díván üléseit is. A díván a hét négy napján (szombaton, vasárnap, hétfőn és kedden) ült össze, s munkájában részt vettek a vezírek; a kádik vezetői, a
kádiaszkerek; a három legfőbb, a birodalom pénzügyeiért felelős
defterdár; a szultáni pecsétet őrző és kézjegyét a dokumentumokra felíró, az okiratok hitelességét felügyelő
nisándzsi; a vezíri rangot viselő
basák,
beglerbégek, ha éppen Isztambulban tartózkodtak. E vezetők munkáját a jegyzeteket készítő írnokok, a küldönci teendőket ellátó
csauszok, a tolmácsi feladatokat ellátó, többségükben európai keresztény származású
dragománok, vagyis tolmácsok segítették. A kérvényezők által beterjesztett ügyekben és az állam életét érintő ügyekben tanácskoztak, de a döntési jogkör elsősorban a nagyvezír kezében volt. A kérvényezők által beterjesztett problémákban gyakran leadta ezt a jogot a területhez értőknek - pl. pénzügyekben a defterdároknak, a polgári peres ügyeket a kádiknak, az államéletet érintő kérdésekben azonban tanácsaik meghallgatása után ő maga döntött. (A tanácsot csak megszólítás után lehetett előterjeszteni, felkérés nélkül nem szólhattak bele a munkába.) A díván munkája napkeltétől a déli ebédig tartott. Az étkezést követően, a keddi és a vasárnapi ülések után a dívánon részt vevők közül a legjelentősebb vezetők (először a kádiaszkerek, majd a fődefterdár, a vezírek, s végül a nagyvezír) egyenként beszámoltak a szultánnak az elvégzett munkáról, majd távoztak. A nagyvezír tehát már csak egyedül adott számot mindarról, amit erre érdemesnek tartott.
