A Jugoszláv Királyság

A Jugoszláv Királyság (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) megalakulásától az állam felosztásáig tekinthetjük át a délszláv népek történetét. Antant-barát államból német-orientációs állam lett, majd szétesett a történelmi erők ütközőpontjában. Miért is?

Dolgozatom a Jugoszláv Királyság /Szerb-Horvát-Szlovén Királyság/ megalakulásától tárgyalja a délszláv népek történetét az állam felosztásáig. Hogyan vezetett a Balkán biztonságát és békéjét biztosítani hivatott erős antant-barát állam a harmadik Német Birodalom irányította "új európai rend" kiszolgálójává, gazdasági gyarmatává majd feldarabolt koncává. Tanulságos történet, ahogyan a nagyhatalmak által a versailles-i békékben erősen megtámogatott és bátorított állam hogyan veszti el belső kohézióját és válik könnyű prédájává más nagyhatalmak pillanatnyi érdekeinek.
Hiszen ha Németország érdekeit és álláspontját vizsgájuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a hitleri külpolitikának, mely ekkor a kontinentális Európa legmeghatározóbb akarata volt, egészen 1941. március 27-i puccsig nem volt célja a Jugoszláv Királyság feldarabolása . A másik érdekelt erős európai nagyhatalom, kinek még beleszólása lehetett a térség geopolitikájába, a fasiszta Olaszország, ugyan bírt területi igényekkel a hatalmi szférájának nyilvánított térségben , azonban ezt már nem realizálhatta Hitler akaratával szemben.
A következőkben tehát először igyekszem bemutatni a Jugoszláv kül- illetve belpolitikát, majd statisztikai adatok kíséretében láttatni magát a feldarabolást.

I. Jugoszlávia története a II. világháborúig

1. Belpolitika
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot 1918. december 1-én alakult meg, az uralkodó a szerb király, I. Sándor (1921-1934) lett. A nem szerb délszláv nemzetek közül elsősorban a horvátok és a szlovének akarták a közös ország megalapítását, mert csak ebben az új, egységes, erős délszláv államban láttak megfelelő biztosítékot az első világháború után magát "győztes vesztesnek" tartó olasz állam adriai expanziós törekvéseivel szemben. A Szerb Királyságnak is volt félnivalója: Romániával erőteljes érdekellentétben állt a Bánát és Temesvár hovatartozásának kérdésében. Macedóniának Bulgáriával szemben támadt területi konfliktusa is a fenyegetettség érzést erősítette.
Ily módon erőteljes akarat volt a délszláv nemzetek területi integrációja a háború után, azonban az egyesülés túl hirtelen, feltételek rögzítése nélkül, amolyan "majd kialakul" módon valósult meg. Az új állam, a Szerb Királyság intézményrendszerére épült, melynek keretei túl szűkek voltak a területileg és lakosságában is nagymértékben gyarapodott állam irányításához.
1921-ben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területe 247 542 km² volt. Ezen a területen nagyszámú nemzetiség élt:

szerbek (montenegróiak): 43%
Horvátok: 23%
Szlovének: 8,5%
Macedónok: 5%
Bosnyákok: 6%
nem délszlávok (németek, magyarok, albánok, zsidók, stb.): 14,5%

A nemzetiségek 84,5%-a délszláv eredetű volt ugyan, de ezek is nagyon különböztek egymástól gazdaságilag, kulturálisan, tradícióikban, vallásukban, ami sokszor szinte lehetetlenné tette az együttélést. A szerbek a politikai életben valamint a hadseregben erősen felülreprezentáltak voltak, és ezen pozícióikat nemcsak megtartani, de bővíteni is akarták a többi nemzetiség rovására.
A politikai élet is igen sokszínűnek és zavarosnak mondható, a két világháború között mintegy 40 politikai párt működött az országban . A szerbek legjelentősebb pártja, az örökös kormánypártnak mondható Radikális Párt volt Nikola Pa±ić vezetésével, ki 1926-ban bekövetkezett haláláig a politikai élet egyik legmeghatározóbb személyiségeként tartottak számon, ki egyedül volt képes arra, hogy ha csak átmenetileg is, de konszolidálja főként a szerb, de az országos közéletet is. Főként Szerbiában bírt nagy támogatottsággal a Demokrata Párt és az Agrárpárt. A horvátok közt a legnagyobb támogatottságot Stjepan Radić Horvát Parasztpártja élvezett, ellentmondásos vezetőinek irányításával a párt számos válságot okozott. A harmadik legjelentősebb nemzetiségnél, a szlovéneknél meghatározó pártként a Szlovén Néppártot említhetjük, mely Koro±ec vezetése alatt állott /Koro±ec több kormányban is működött mint keménykezű, határozott belügyminiszter, egyébként katolikus pap volt, így némileg a horvátok is támogatták/.

Ezek a pártok gyakoroltak csak igazán jelentős hatást az országos belpolitikára, a többi, általában vallási, nemzetiségi, avagy regionális alapon szerveződő párt /pl.: Jugoszláv Muzulmán Szervezet/ nem, legfeljebb helyi szinten tudták meghatározni azt . Az egyetlen nemzetiségek feletti jelentős párt, a kommunista párt ugyan az 1920-as választásokon a harmadik helyet szeri meg, de a megalakuló Pa±ić-kabinet még a következő évben betiltja, működését lehetetlenné teszi, így az meggyengülve illegalitásba vonulni kényszerül, és állandó belső feszültségekkel terhelve fokozatosan gyengül, amit elősegít a szovjet politika is a Kominternen keresztül. A nem délszláv nemzetiségek nem élveznek politikai jogokat ekkor.
Az 1920-ban győzelmet alkotott Radikális Párt 1921. június 28-án új alkotmányt fogadtat el a Horvát Parasztpárt heves protestálása ellenére. Ez az ún. "vidovdani alkotmány" rögzíti az új állam centralizált, Belgrád központú törvényhozását és a decentralizált közigazgatást. Ez az alkotmány állandó botrányköve lesz a politikai életnek, legfőképpen a Horvát Parasztpárt támadja igen hevesen, ami igen megnehezíti a biztos kormányzást. Az állandósuló válságot jól szimbolizálja, hogy egyik törvényhozás sem tudja kitölteni négyéves mandátumát, előrehozott nemzetgyűlési választásokat kell tartani 1923-ban, 1925-ben valamint 1927-ben.
A közéletet Pa±ić 1926-os halálával erőszakhullám borítja vérbe. Pa±ić személyében némileg konszolidálni volt képes a belpolitikát. Az erőszakhullám legfontosabb áldozata Stjepan Radić, a Horvát Parasztpárt vezetője volt, kit egy szerb honatya lőtt le a szkupcstinában 1928. június 20-n, a merényletben életét vesztette egy másik horvát honatya, valamint súlyosan megsebesült másik két személy. A horvátok vezetője ezután Vladko Maćek lesz, ki jóval radikálisabban képviseli a horvát érdekeket.
A hivatalos királyi politika a jugoszlavizálás volt. Vissza akarták szorítani a helyi nacinalizmusokat, és helyette egy új, "jugoszláv"-tudatot elhinteni a lakosság körében. Megszüntetni igyekeztek a helyi nemzeti tudatot, a tradicionális intézményeket, pl. a horvát báni tisztséget.
Az eldurvuló közélet, és az egymást követő kormányválságok, valamint a nemzetiségek feletti politika arra készteti az uralkodót, hogy nagyobb szerepet vállaljon a hatalomban, így 1929. január 6-án kihirdeti a királyi diktatúrát. Számos programot hirdet és próbál végrehajtatni az általa kinevezett hivatalnokon segítségével, pl.: erőteljes fellépés az elharapódzó korrupció visszaszorítása érdekében. Hogy hangsúlyozza az ország egységes délszláv jellegét az ország hivatalos elnevezését 1929. október 3-án Jugoszláv Királyságra változtatja. A sokat támadott "vidovdani alkotmány" helyett új alkotmányt fogadtat el 1931. szeptember 3-án. Ez bevezeti az új kétkamarás törvényhozást.

Azonban a gazdasági világválság hatására ekkora már nagyon nehéz helyzetbe kerül az ország, fő exportcikkének számító mezőgazdasági termények valamint a bányászatból származó természeti kincsek világpiaci ára erőteljesen lecsökkent. A belpolitikai válság ismét felüti fejét, minek következtében a királyi reformok veszítenek kezdeti erejükből és tömegtámogatottságukból. A király fokozatosan feladja állásait. Az ellene elkövetett sikeres marseille-i merénylet , melyet német-olasz-magyar támogatással rendelkező horvát usztasák megbízásából a macedón VMRO hajt végre, végleg lezárja a királyi diktatúra korszakát. Az ifjú trónörökös nagykorúságáig egy háromtagú régenstanács veszi át az ország irányítását, Pál főherceg elnökletével.
Az 1935-ös választások után Milan Stojadinović alakít kormányt 1935. június 24-én. 1939. február 4-i bukásáig felerősödött a német befolyás az országban, Jugoszlávia gazdaságilag a Német Birodalomtól függött teljes egészében, és ez kiszolgáltatta az országot a német törekvéseknek. Belpolitikában erősödtek a kormányfő autoriter törekvései, a fasizálódás irányába mutat a korporációs rendszer meghonosítása a gazdaságban, valamint a militarista szervek erősödése és kormány általi támogatottsága. Ennek ellenére a belpolitika nem nyugodott meg, sőt a feszültség csak fokozódott, főként a horvát önállósodási törekvések erősödtek fel. Ezt leginkább és legerőteljesebben a horvát usztasa mozgalom térnyerése hangsúlyozta. Az usztasák a félművelt, nacionalista "sértődött" hátrányos helyzetbe került horvátokból, bűnöző-zsoldosokból valamint ideológus értelmiségiekből rekrutálták soraikat .
Az 1938-as választások sem hoztak megnyugvást, a kormány nem tudott tömegbázist maga mögött, az egyre növekvő társadalmi elégedetlenség hatására a kormány megbukott, helyét a Cvetković-kormány vette át. Az új kormány a belpolitikai válság fő okát a horvát szeparatizmusban látta, s hogy ezt leszerelje, megegyezést keresett a Horvát Parasztpárton keresztül a horvát lakossággal 1939. augusztus 20-n megkötötték a Maček-Cvetkovič paktumot, más néven a "Sporazum"-ot. Ebben megállapodtak, hogy létrehoznak egy új horvát bánságot, melyben horvátok aránya 77%, így az jobban reprezentálja a horvát érdekeket. Az új bánság területe az ország 30%-t tette ki. Újra életre hívták a szabor és a bán intézményét, a bán a szabornak tartozott felelőséggel, s nem a belgrádi törvényhozásnak.
Azonban ez a megállapodás már nem igazán tudta orvosolni a veszélyes helyzetet, nem volt képes kifogni a szelet a szeparatizmus vitorlájából, mely törekvés leginkább a horvátok körében talált támogatókat. A belpolitikai fejetlenség áthatotta az egész Jugoszláv közéletet, mely majd megmagyarázza a külső támadáskor mutatott teljes zavarodottságot.