Víz felett?

Az ember régi álma, hogy meghódítsa a tengerek és óceánok mélyét. Ahogy ez lenni szokott, először katonai megrendelések révén sikerült elérni az áhított célt. A sors iróniája azonban, hogy az első tengeralattjárók a vízfelszínről indítottak támadást.

Léghajó süllyeszt el egy hadihajót
Léghajó süllyeszt el egy hadihajót

A kezdetek

Víz alatti járművek szerkesztésével már a XVII. sz. óta kísérleteznek. Alapvetően két műszaki probléma megoldása foglalkozatta a vállalkozó szellemű tudósokat / kísérletezőket: Egyfelől megfelelő meghajtószerkezettel igyekeztek ellátni járművüket, másfelől a víz alatti tartózkodáshoz kellő mennyiségű és minőségű oxigént kellett biztosítaniuk. Az első ismert kísérletet felszín alatti vízi jármű létrehozására Cornelius van Drebbel hajtotta végre. 1620 körül I. Jakab (1603-1625) angol király két ilyen járművet rendelt tőle. Ezek a hajók fából készültek, a hajtást bőrtömítésű, vízmentesen záródó nyílásokhoz kitolt evezőkkel oldották meg. Az első hajóban 4, a másikban 12 evezős fért el. A levegőt a vízfelszínre kitolt csöveken kapták. A hajók működőképességéről, bevethetőségéről nem maradtak fenn adatok, de kétséges, hogy valaha is alkalmazni tudták. Később Denis Papin francia orvos és fizikus hozott létre ilyen eszközt a XVII. századbanban, de amikor vízre akarták bocsátani, a daruról leszakadt és azonnal elmerült, így kipróbálni sem tudták.

1773-1775 között az amerikai David Bushnell egy tojás alakú, víz alá merülő "Teknősbéka" típusú hajóval kívánt az angol flottára támadni. Terve abban állt, hogy a "Teknősbékával" az ellenséges hajó alá úszik, és onnan a jármű vezetője fúróval kikezdi a hajó gerendázatát, majd aknát helyez el, amely a tenger alatti jármű visszavonulását követően felrobban. Az elképzelés azonban csődöt mondott. 1776 szeptemberében a New-York-i kikötőben megtámadta ugyan az Eagle nevű brit hadihajót, de amikor a fúróval az időzített bombát fel akarta erősíteni, az angol hajónak éppen a fémlemezzel borított részét érte el, így nem sikerült elhelyeznie a robbanószerkezetet. A bomba végül felrobbant, de nem tett kárt az ellenséges hajóban, mégis ezt a járművet tekintik az első működőképes tengeralattjárónak.

R. Fulton (1765-1815) - az első használható lapátkerekes gőzhajó, a Clermont építője és az első gőzgéphajtású hadihajó tervezője - kézihajtású, a víz színén vitorlával, víz alatt kézikerékkel hajtott csavarral haladó búvárhajót készített. Az 1800-ban épített Nautilus 3 fős személyzettel, víz alatt 3 csomós sebességgel volt képes haladni. A Szajnán végzett kísérletek során 7-8 méteres mélységben 3 órán keresztül tesztelték. De sem az angolok, sem a franciák nem támogatták ötletét, még annak ellenére sem, hogy 1801-ben egy próba alkalmával sikeresen süllyesztett el egy hajót. A terv nem valósulhatott meg, mert "barbár találmánynak" lévén elvetették az ötletet.

Partra vetett tengeralattjáró
Partra vetett tengeralattjáró

Vassal a víz alá

A. A. Silder (1785-1854) orosz konstruktőr kéttornyú, vaslemezből szegecselt, víz alatti evezőkkel mozgatható hajót álmodott meg. (Ekkortájt a vasat hajóépítéshez nagyon ritkán használták!) A víz színén ez a hajó is vitorlázott. Rakétavető állványokkal is felszerelte hajóját, amelynek orrából hosszú tüske nyúlt ki, ennek segítségével az ellenséges hajó oldalára aknát lehetett illeszteni. Egy olyan anyahajót is szerkesztett, mellyel a tengeralattjárót az ellenséges hajó közelébe lehetett szállítani. Ezek az elképzelések a zseb-tengeralattjárók előfutárainak tekinthetők. Simon Lake amerikai vállalkozó más irányban indult el. Part menti vizek átkutatására és aknakeresésre alkalmas kerekes tengeralattjárót tervezett. A vízfenéken óriási kerekeken haladt előre, s képes volt a dróthálók alatt is átbújni. A terv felkeltette több ország - pl. az Osztrák-Magyar Monarchia - érdeklődését is, de az úszó tenger alatti naszádoké volt már ekkor a jövő.

J. F. Alekszandrovszkij (1817-1894) orosz feltaláló készített először sűrített levegővel hajtott víz alatti járművet. Több sikeres merülés után egyetlen kudarc is elegendő volt ahhoz, hogy a támogatók elforduljanak tőle, így a kísérletsorozatnak vége is szakadt.
A. W. Bauer német tüzértiszt 1850-ben arra vállalkozott, hogy kis tengeralattjárójával a Schleswig-Holstein partját blokád alá vonó dán hajókat süllyeszti el. Ez a modern tengeralattjárók születésének dátuma. A Brandtaucher (merülő gyújtóhajó) fedélzetén két emberrel le is merült, de a hajó irányíthatatlanná vált. Bauer hidegvérének köszönhetően ki tudták várni, míg a hajóban a nyomás kiegyenlítődik, majd egy hatalmas légbuborékban a felszínre emelkedtek. A kézihajtásról azonban egyszer s mindenkorra bebizonyosodott, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. 1864-ben olyan szerkezettel állt elő, melyet 100 lóerős gőzgép hajtott (a kazánt petróleumégőkkel hevítették). Az állítható csavar és a mélységi kormány itt jelenik meg először. Mivel ekkor már hosszabb ideig is képesek voltak víz alatt tartózkodni, ezért szükségessé vált a széndioxid megkötő készülékek rendszeresítése. A meghajtáshoz is új energiaforrásokat és módozatokat ötlöttek ki idővel.

1863-ban Horace Hunlay százados kéziirányítás, nyitott fedélzeti nyílásokkal ellátott hajójával próbaútra indult, ám egy lapátkerekes hajó által gerjeszetett hullámok elsüllyesztették a későbbiekben The Peripetatic Coffin (Vándorló koporsó) néven emlegetett hajót. Az amerikai polgárháború idején, 1864 februárjában a hajó sikerrel közelítette meg az északiak korvettjét, a Housatinic-ot, ám azzal együtt a tengeralattjáró is felrobbant.