A szakítás előzményei és okai

Az európai köztudatban elterjedt iszlám vallási irányzatok, szekták létrejötte valójában nem dogmatikai, hanem politikai okokra vezethetők vissza. Az iszlám közösséget az a mély ellentéteket kiváltó kérdés osztotta meg, hogy ki legyen Mohamed utóda, illetve ki hivatott arra, hogy ezt eldöntse, ugyanis Mohamed a halála (632. jún. 8.) előtt nem gondoskodott utódról. Ezen politikai vallási vákuumhelyzetben Omar, az egyik legenergikusabb prófétatárs Mohamed apósát, Abu-Bakr-ot kiáltotta ki a próféta helyettesének, azaz kalifának, ezt a döntést a hívek többsége el is fogadta. Abu-Bakr (632-634) azzal igyekezett legitimizálni hatalmát, hogy először a próféta halálának hírére elpártolt törzseket kényszerítette vissza az ummába, majd megkezdte az Arábián túli hódításokat. Mivel a Bizánci és a Perzsa Birodalom ekkor már bomlásnak indult, így a kevésbé modern arab csapatok is le tudták győzni a bizánciakat (Adzsnádein, 634), majd elfoglalták Palesztinát.
Abu-Bakr halála sem vetett véget a hódításoknak, mivel még életében kijelölte utódát, Omar ibn al-Hattáb-ot. Omar Emír al-múmimínként ("igaz hívők fejedelmeként") a törzsi szabadcsapatokból szervezett hadsereget szervezett, mely később katonai nemességként uralkodott az elfoglalt területeken. 635-ben újra legyőzték a bizánci seregeket, így övék lett Damaszkusz, majd 638-ban Jeruzsálem is. A helyi keresztények adóterheit az arabok csökkentették (a bizánci mértékekhez képest), szabad vallásgyakorlatot biztosítottak, ezáltal a keresztények az arabok hű szövetségeseivé váltak. 636-ban a perzsa uralom alatt álló Mezopotámiát sikerült megszerezniük, majd 642-ben Alexandria került arab kézre, ezután fokozatosan szállták meg Egyiptomot, 643-ban pedig Irán meghódoltatásába kezdtek.

637-ben a dzsábjei birodalmi gyűlésen Omar nemesi alkotmányt fogadtatott el. Eszerint a mohamedánok katonai kasztként telepedhettek le az újjáépített táborvárosokban (Kúfa, Baszra, Fusztát stb. – Az arabok egyébként a meghódított városokon kívül hozták létre a szállásaikat, elkülönülve a helyi őslakosságtól.) A mozgatható zsákmány egyötödét az állam kapta, a maradékot szétosztották. A földdel és az ebből származó jövedelmekkel az állam rendelkezett (ez nem érintette az őslakosok birtokait, mivel az arabok csak a gazdátlan földeket és a régi állami javakat sajátították ki. Ezekből a javakból fedezte az állam a zsoldot, a tiszteletdíjakat stb.
644-ben Omart egy perzsa rabszolga meggyilkolta, így a kormányzást az Omajjád dinasztiához tartozó Oszmán vette a kezébe. Uralkodása idején (644-656) szerkesztették meg a Korán végleges változatát, és hozták létre az első arab flottát (645). Mivel a tisztségeket rokonainak juttatta, ezért állandó zavargásokkal kellett szembenéznie: Mekkában Alit, a próféta vejét kiáltották ki kalifának, őt az Omajjádokkal szemben fellépő városi és beduin lakosság támogatta, a szent városok arisztokráciája viszont megtagadta Alit. A nyílt csatára (tevecsata) 655-ben került sor, ez Ali vereségével végződött.
655-ben azonban Oszmánt a lázadóknak sikerült megölniük, és helyette hadvezére, Muávija folytatta az Ali-ellenes küzdelmet. 657-től a háború igazi tétje már az volt, hogy a birodalom központja Szíria vagy Mezopotámia legyen. Mivel Muávijának sikerült vesztes pozícióból is sikerült rávennie Alit a tárgyalásokra, sőt egyezséget is kötöttek (Sziffini-egyezmény). Ezzel azonban Ali híveinek egy része nem értett egyet, szembetalálta magát egy a saját hadseregén belül létrejött ellenzékkel. Ők elhagyták korábbi vezérüket, és egy új iszlám irányzatot, a kháridzsiták (szakadárok) irányzatát hozták létre.

• Korábban a Sulineten
• Fejezetek a mohamedán művészetből I.
• Az iszlám vallás
• A mekkai zarándoklat

Név:

Jelszó: