Az alapok

Olyan politikai irányzat, mozgalom, mely a társadalmi igazságosság megteremtésére törekszik, mégpedig a keresztény hit alapján, egyúttal elismeri a szocializmus némely tanítását is. A korai polgári társadalmakban a kapitalista gazdaság keretei között számos olyan anomália jelentkezett, melynek megoldását, illetve a proletariátus helyzetének orvoslását, társadalmi beilleszkedését a mozgalom igyekezett feladatává tenni.
A „keresztényszociális elv” kifejezést először Franz von Baader (1765-1841) alkalmazta (1834), de a mozgalom teoretikus megalapozása Ph. Buchez és F. Lamennais nevéhez köthető. Az utóbbi gondolkodó abból indult ki, hogy „az európai társadalom ma – az anyagi érdekek függvényében – két osztályra tagolódik. Az egyik birtokában van minden munkaeszköznek, földnek, üzemeknek, házaknak és tőkének. A másiknak semmije sincs, az első osztálynak dolgozik.” Ezen a helyzeten akár az állam és az egyház szétválasztása árán is változtatni kell Lamennais szerint. Azonban ezeket a nézeteket XVI. Gergely pápa 1832-ben veszélyesnek és felforgatónak ítélt.
A XIX. század során ugyanis a keresztény egyházakat számos csapás érte. A kultúrharc során megszűnt a befolyása az oktatás terén; a pápaság 1870-ben elvesztette az egyházi állam jelentős részét (vö.: garanciatörvény); az urbanizáció átalakította az emberek életmódját, a korábbiakhoz képest kevésbé kötődtek az egyházhoz; a baloldali eszmék zöme egyházellenes volt; a tudományos felfedezéseket a vallási tételek cáfolataként fogták fel (vö. felvilágosodás, racionalizmus, darwinizmus, stb. – vö. IX. Pius Syllabus)

Szocialista kihívás

Az egyház kezdetben heves ellenállással válaszolt, IX. Pius pápa például jobbára ellenállt az általános vívmányoknak (pl. sajtószabadság, lelkiismereti szabadság), az egyházi tekintély megőrzése céljából 1870-ben az I. Vatikáni zsinaton kihirdette a pápai tévedhetetlenség elvét. Ezzel azonban inkább elmélyítette a problémákat. Ezt a „szociális katolicizmus” időszakának nevezzük. Ebből okulva XIII. Leó pápa (1878-1903) változtatott a fennálló helyzeten, amit az 1891-ben kiadott Rerum Novarum kezdetű enciklikája jelzett. XIII. Leó a W. E. Ketteler (1811-1877) mainzi püspök által korábban elméletileg megalapozott tanokból kiindulva kritikusan ugyan, de elfogadta a polgári állam létét, nem kívánt visszatérni a feudális értékrendhez. Ketteler jól ismerte a szocialista tanokat, Lassalle munkásegyletét, megoldásnak azonban más utat tartott: „Csak a kereszténység képes nyújtani a munkásság viszonyait eredményesen megváltoztató eszközt és hogy segítség nélkül a munkásság állapota a megismételt fáradozások ellenére rosszabbra fordul s közeledik ahhoz a helyzethez, amelyben a pogányság korában volt.”
A II. Internacionálé (1889) olyan nagyszabású munkásvédő programot szavazott meg, amely már a katolikus egyház figyelmét is felkeltette. Ráadásul II. Vilmos német császár is nemzetközi konferencián vitatta meg a törvényhozás szociálpolitikai feladatait. Mindez arra késztette a pápát, hogy a katolikus egyház is érdemben reagáljon a korszak kihívásaira, ezért felállított egy bizottságot, melynek feladata a szociális kérdés egyházi szempontú tanulmányozása volt.
XIII. Leó célja a kibontakozó kapitalista társadalom humanizálása volt. Ennek érdekében kompromisszumos módon lezárta a kultúrharcot Németországban; támogatta a tudomány és hit összhangját; felkarolta a munkások problémainak megoldásáért harcoló egyháziakat; támogatta a keresztény szakszervezetek létrehozását, ami a keresztényszocialista mozgalmat alapozta meg. XIII. Leó egyúttal elvetette a magántulajdon megszüntetésének szocialista tervét, mivel „a magántulajdon teljes összhangban van a természet rendjével”, másfelől elvetette az osztályharcot is. Mivel a tőke és a munka egymásra van utalva, ezért a kölcsönös ellenségeskedés helyett mindkét félnek arra van szüksége, hogy végrehajtsa saját feladatát, mert ekkor a két osztályt testvéri szeretet kapcsolja majd össze. Ennek az egyetértésnek a garanciája lehet az állam, amelynek kellő esetben be kell avatkoznia az egyensúly fenntartása érdekében.

Bonum commune

A keresztényszociális szervezetek síkraszálltak a munkás méltóságáért, az alapvető munkásjogokért – megfelelő bér- és munkakörülmények, szabadidő –, valamint a nők és gyermekek védelméért és a dolgozók szabad vallásgyakorlatáért. Egyúttal olyan intézményeket kívántak létrehozni és támogatni, amelyek a szociális igényeket evangéliumi alapokon tudják érvényesíteni. A keresztényszociális tanrendszer szerint olyan „szervezett társadalmat” kell létrehozni, amely a harmonikus együttműködésen és békén alapszik; célja pedig a közjó (bonum commune) megteremtése. Ennek érdekében biztosítani kell a munkások számára a szociális védőhálót, hiszen „az állam mindannyiunkért van, az előkelőkért csak úgy, mint a szegényekért. A szegények ugyanis természettől fogva ugyanazon jogalapon polgárai az államnak, melyen a gazdagok…” Mivel e felfogás szerint (is) a szegények termelik meg a profitot, egyúttal az adó jelentős részét, ezért az államnak vissza kell utalni a profit egy részét, mégpedig szociális juttatások formájában.
A Rerum Novarumban lefektetett elveket erősítette meg 1931-ben XI. Pius Quadragesimo anno kezdetű enciklikája, majd 1961-ben XXIII. János pápa Mater et Magistra című enciklikájában részint természetjogi elvekre hivatkozva erősítette meg a keresztényszociális tanítást. A II. világháború után a keresztényszociális programmal számos politikai párt lépett fel, majd több országban kormányzati pozícióba is jutottak.

• Korábban a Sulineten
• Ideológiák - konzervativizmus
• Ideológiák - marxizmus

Név:

Jelszó: