Nagy film: Észak - Északnyugat - Alfred Hitchcock filmje (1959)

Aki csak távolról ismeri a borzongatás nagymesterének filmjeit, könnyedén azonosíthatja úgy, hogy a fekete-fehér kockákon valami szőkéség retteg túlzottan, műszéllel fújt lobogó hajjal, miközben a szimfonikusok hátborzongató zenét játszanak. A kitűnő forgatókönyv és a megnyerő humor pedig már csak a személyes megismerés része.

Mert itt van példaként ez az 1959-ben forgatott alkotás, az Észak - Északnyugat. Friss, lendületes, szellemes és jó értelemben vett módon nyugtalanító. Hiszen képtelenségében is nagyon valósághű, minek következtében a néző egyre nyugtalanabbul mocorog - amúgy meglehetősen kényelmes - foteljében, mert nem hagyja nyugton az a kényelmetlen gondolat, hogy ez bárkivel megtörténhet, s jaj, mit is lehetne tenni egy ilyen képtelen helyzetben.

Jó-jó, nem rabolnak el bennünket nap-mint nap, de annyira felbolydult ez a nyughatatlan világ, hogy lássuk be: azért ez sincs kizárva. Kiváltképp, ha tévedésből teszik, mint ahogy tették azt a film főhősével, kinek lélekjelenléte igazán példaértékű, mi szükséges is, hogy ne hagyjuk ott a filmet már az elején.

Bevallom, kicsit ódzkodtam az egésztől, mert nem szeretek félni, különösen este nem, s nagyon jól megvagyok úgy is, hogy nem nézek szét napokig gyanakvóan minden ajtónyitás előtt, után vagy közben. De mégis megpróbálkoztam vele, azzal a szigorú (és mégis naiv) elhatározással, hogy ha rögtön az elején egy zsákba csomagolt tetemet ásnak el egy éjszakai esőzésben - azonnal odébb állok.

De nem ez történt. Csak egy mamája hatása alatt élő szimpatikus úriembert (a '60-as években meg is vesztek érte a nők, igen rendesen) kértek fel távozásra - egy nagyon is fegyvernek tűnő tárggyal - egy étteremben, ki nem bírván visszautasítani az invitálást, ott is hagyott csapot-papot, s velük tartott.

Mivel a film elhagyását motiváló erőt (éjszakai ásás) eredményesen el is felejtettem, gyorsan berendezkedtem a maradásra. Mivel az autókázásra kényszerített úr, Roger O. Thornhill (Cary Grant) valami ilyesmit mondott: "Nincs ellenemre olykor-olykor egy kis emberrablás, de mára színházjegyem van!"

S ez volt az a pont, amitől sutba dobtam minden előítéletemet, mivel ez a lehetetlen helyzetbe keveredett ember nem reagált annak megfelelő módon szintén lehetetlenül, hanem küzdött, értelmesen érvelt, s úgy próbálta tisztázni önmagát, ahogy azt a filmekben csak nagyon ritkán szokás.