Az Ügető végnapjai

Amikor a mesék vége az, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát és mindenki boldogan él míg meg nem hal, élvezve a királylány kezével és a fele birodalommal járó előnyöket, akkor nagyon is valóságosnak tűnik az, hogy az Ügető nyújtotta mesés varázslat nehéz lakatot tesz kapujára, s csak valami fura borízű fekete-fehér homályos mozzanatba merevítve marad emlékképül az utókor számára.

Feltéve, ha az utókornak át lehet majd adni egy álmos vasárnap délután, karosszékben ülve azokat az élményeket, képeket, ízeket, szagokat, vagyis mindazt a sokszínű, gomolyogva kavargó hangulatot, mit az Ügetőnek nevezett csibészes mesevilág egykoron élt. Na és ha az utókor egyáltalán kíváncsi lesz arra, miről nagyapái idejében annyi sláger szólt, mi dicsőített "férfidolog" és rettegett "asszonyfélelem" volt egyszerre, hogy a szétszórt turfoktól telített lelátó vagyonok cseréjének, művészek megihletésének, szerelmes pillantások váltásának egyszerre volt helyszíne. A sokak szívébe nagybetűkkel bevésett ÜGETŐ - hová a fogadók gyakran titokban érkeztek a gazdagodás vagy az adósságtörlesztés utolsó reményével - egyszerre volt áldott és átkozott, hol egyes páholyokban különleges titkokkal ülő emberek ültek, kiknek csupán egyetlen szemvillantása elegendő volt a boldogsághoz és a reményvesztett reményhez.

Az ÜGETŐ, ahová kijárt a művészt kísérő csipkekesztyűs, szalmakalapos hölgy és a kék svájcisapkás munkás is, ahol a félszavakban történő utalások a helyre, tétre, befutóra vonatkozóan csak a "beavatottak" számára bírt egyértelmű értelemmel, mi lett volna más, mint különleges, sajátos, ám nagyon is jól felépített világ, mit a Kerepesi úton elhaladó troliról belesve nemhogy elképzelni, de még csak sejteni sem lehetett.

Az Ügető több volt egyszerű programnál: életforma, mánia, cél és betegség volt, persze érintettség erősségétől és vérmérséklettől függően. A lovak, a csodálatos lovak pedig egyszerre voltak istennők és virslibe való gebék, felmenőiket sokan jobban ismerték saját családfájuknál. És szólt a zene, kint voltak az ismerősök, a hitelezők és az előlük bujkáló adósok, a vasárnapi apukák a folyton elszaladgáló gyerekeikkel, kiket nem tudtak és nem is akartak megkeresni, amikor végre elkezdődött a következő futam, ahol lehetett (és kellett) felállva kiabálni, hogy kijöjjön az egész héten felgyülemlett feszültség, hogy befusson végre a mindent megváltoztatható ló, hogy minden megváltozzon végre, ha nem most, hát legalább a következő alkalommal. Mert mindig volt egy következő alkalom.

Hiába az igyekezet, ez csak foltokban adhatja vissza annak a szerepnek a jelentőségét, mit az Ügető sok-sok éves pályafutása során betöltött az odajáró emberek életében. Múlt időben, hiszen úgy tűnik, valahogy mégis megkophattak az ott fogadószelvényekre beváltott álmok, és az egykori csodák színhelye szép lassan csak torzszülött emlékképe vált egykori önmagának, néhány nosztalgiától fűtött, ott felejtett lézengővel. Az Ügető szerepét talán a félkarú rablók és egyéb villogó masinák vették át, talán más, de a Csipkerózsika álma ideje alatt felnőtt töviseket mégsem egy paripán érkező herceg, hanem egy bevásárlóközpontot álmodó francia cég nyeste le 2004 tavaszán.

Így már tényleg csak az emlékek maradhatnak, a mesék, és talán néhány jól megragadott pillanatot őrző fénykép, mi egyszerre engedi feltörni az emlékeket, és hagyja meglódulni a képzeletet: szagokkal, hangokkal kitöltve a teret.Ilyen képeket készített a fiatal - mindössze huszonhét esztendős - Dezső Tamás, kinek fekete-fehér (ám annál színesebb) fotóiból nyílt kiállítás július 10-ig látogatható a Nagymező utcai Mai Manó Házban.

Az ifjú fotós máris számos elismerés birtokosa. A Magyar Hírlap fotóriportereként munkatársai 2002-ben őt választották meg az Év Fiatal Újságírójának, az azt követő évben pedig kollégáival együtt vehette át a lap fotórovatának odaítélt Pulitzer-emlékdíjat. A 2004-es év Sajtófotó-pályázatán két díjat is nyert, valamint neki ítélték oda a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat. Az 5. ARC Óriásplakát Kiállítás közönségdíjának egyik birtokosa is Ő lett.

A MÚOSZ és a Magyar Fotóriporterek Társasága által kiírt pályázatra 266 szerző 6783 beküldött felvétele közül Dezső Tamás szabadúszó fotóriporter nyerte el a pályázat mindkét nagydíját: a MÚOSZ elismerését "Az Ügető végnapjai", az André Kertész Nagydíjat pedig a "Józsefváros" című munkájáért vehette át a Féner Tamás vezette zsűritől.Emellett elnyerte a Munkácsi Márton-díjat, valamint nyert két különdíjat és hat kategóriadíjat is. 2005 márciusában a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj és a Sajtófotó Alapítvány Fotóesszé pályázatának egyik nyertese lett. A most látható Az Ügető végnapjai, valamint a Korunk elitje című sorozatával pedig az Egyesült Államokban, Miamiban az idei Pictures of the Year International pályázaton nyert el két második díjat.

Az elismerések néha valóban arról árulkodnak, hogy méltó helyre kerülnek, mert tulajdonosuk segít elmesélni a talán elmondhatatlant, hogy egyes képeket látva felkeltődik az addig szunnyadó érdeklődés, hogy közreműködésével megelevenedik egy feledés felé haladó bóbiskáló világ, mi hirtelen mégis életteli lesz, gazdag és színes, és mely képek előtt sokáig állhatunk képzeletünkbe feledkezve, megélve a magunk ügető-élményét. Szükséges is, mert majd egy álmos vasárnap délután, karosszékben ülve talán épp nekünk kell mesélni arról a világról, hol a szerencsés mesés vagyont is nyerhetett, hogy aztán vagy elveszítse a következő alkalommal, vagy boldogan éljen belőle, míg meg nem hal. Talán mesélhetünk, méghozzá úgy, hogy az utókort érdekelje is a mesénk. Ezek a képek pedig remek segítségül szolgálhatnak.


Az Ügető végnapjai c. kiállítás június 3-tól július 10-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban, hétfötől - péntekig: 14 - 19 óráig, szombaton, vasárnap és ünnepnap: 11 - 19 óráig