Az Eiffel-torony

Kecses, sudár, modern, jellegzetes körvonalai világszerte ismertek. Aligha akad olyan ember, ki nem vágyik a tetejére, hogy lenézhessen onnan, s szívébe zárja Párizs látképét.

Az ipari forradalom jelképe mára Franciaország szimbólumává vált. Gustave Eiffel alkotása mindig az érdeklődés középpontjában állt, de nem mindig a feltétlen dicsőítés tárgyaként. Volt idő, mikor le akarták bontani, majd 1964-ben műemlékké nyilvánították.

De nézzük a kezdetektől, "Hogy is volt?", miként alakult a torony sorsa?

A XIX. század végére felgyorsult az ipari fejlődés, az építészet is új technikai megoldásokat fejlesztett ki, és a világ számos országban kísérleteztek óriási épületek emelésével, mik sorra vallottak kudarcot. Már-már úgy tűnt, hogy nincs is használható megoldás, mikor Gustave Eiffel mérnök Franciaországban makacsul kitartott meggyőződése mellett, hogy lehet magas, kecses épületet emelni, mi nem csak szép, de praktikus is. Váltig állította, hogy egy konstrukció önmagában is szép, ha maradéktalanul megfelel a rendeltetésének. 1884 végére egy olyan 300 méter magas rácsos szerkezetű torony tervét készítette el, melyben minden egyes részlet alakját és helyét a teherviselésben, az erőjátékban ráháruló szerep - a szerkezeti funkció - határozza meg. Tette mindezt kizárólag azért, hogy bemutathassa az acél felhasználásából adódó szinte korlátlan lehetőségeket.

1889-ben
1889-ben
Épp akkor történt, hogy a francia forradalom száz éves évfordulójára, az 1889. évi párizsi Világkiállításra tervpályázatot írtak ki, melyre a francia mérnök is nevezett Maurice Koechlin svájci mérnök és Emile Nougier társaságában. A több száz beérkezett pályázat közül az ő tervük nyerte el a kivitelezés jogát, melynek vezetője Eiffel lett. Zsenialitása nélkül ma nem állhatna a torony.

A világkiállítás szervezőbizottsága mindössze két évet adott a terv megvalósítására, ezért valóságos rohammunka vette kezdetét. Már az alapok elkészítésénél gondokba ütköztek, hiszen nem kevés problémát okozott az állandó vízszivárgás, amit Eiffel búvárharangokra emlékeztető, sűrített levegőjű fémkeszonok talajba helyezésével oldott meg. Ezek belsejében alakította ki a hatalmas torony alapját.

A fokozatosan csökkenő torony íveit a vállalatnál dolgozó harminc mérnök elemenként külön tervezte meg, az elkészült darabokat pedig Eiffel öt kilométerrel távolabb lévő gyárából szállították a helyszínre, ahol 250 szakember hihetetlen sebességgel munkálkodott a megvalósításon. A kovácsoltvas elemeket szegecseléssel illesztették össze, ezért a gyártás során elkerülhetetlen volt a tökéletes pontosság. A mégis előforduló eltérések miatt a biztonság kedvéért még egy-egy 900 tonna teherbírású hidraulikus szerkezet is került a torony lábaiba, ezekkel lett kiegyensúlyozva az épület. Az 1,6 hektár alapterületű, 9700 tonna, 320,75 méter magas négyzetes tornyot több mint 12 000 elem és két és fél millió szegecs tartja össze. Az alsó pillér tizenhat íven áll, miket hidraulikus emelőszerkezettel láttak el, hogy az első emelet pontos vízszintezését végrehajthassák. Az első, második és harmadik szintre felvonó vezet, de a torony csúcsára 1710 lépcsőfok megmászásával lehet feljutni.

A huszonhat hónapos kemény munka 1889. március 31-én ért véget. Eiffel műve ekkor a világ legmagasabb, emberkéz által létrehozott épülete volt, és negyven éven át - egészen 1931-ig, a New York-i Empire felépítéséig - büszkélkedhetett is ezzel a címmel. A Világkiállítás idején kétmillióan keresték fel, napjainkban hárommillióan látogatják évente, s az egymást követő generációk mindegyikét elkápráztatja.

A siker persze nem volt mindig ennyire töretlen. A város művészeti és irodalmi elitje - mint akkoriban sok más modern dolgot is - ellenezte a tornyot, amit emiatt 1909-ben majdnem ledöntöttek. Megmenekülése annak köszönhető, hogy az akkoriban újnak számító távíróhoz szükség volt antennák elhelyezésére, amire a torony teteje kiváló lehetőséget adott. Először rádió-relé állomásként szolgált, majd 1921-ben innen szólalt meg az első, nyilvános rádióadás.

Az építmény első három szintje a nyilvánosság előtt is nyitva áll, mert az első emeleten remek éttermet rendeztek be a Világkiállítás alatt, ami ez az első számú vendéglőnek számított Párizsban. A második szintet - 116 méter magasságban - tudományos kísérletek színhelyének szánták, ám később a Le Figaro szerkesztősége foglalta el. A harmadik emeletről pedig csodálatos kilátás nyílik Párizsra.

A francia kormány a torony forgalmi jogát húsz évre a kivitelezőnek ajánlotta, de Eiffel eladta azt egy konzorciumnak. Nem volt jó döntés részéről, ugyanis a hét és fél millió frankba kerülő torony árát két év alatt megtérítette a sokmillió látogató. A viszontagságok csak 1964-ben szűntek meg, amikor Eiffel remekművét műemlékké nyilvánították.


Az1832-ben született építészt a híres torony elkészülte után a francia akadémia tagjává választották. Épített hidat Bordeaux-ban, operaházat Iquitosban, csillagvizsgálót Nizzában, New Yorkban a Szabadságszobor tartószerkezetét, Budapesten pedig a Nyugati pályaudvart, 1877-ben. 1892-ben kitört Panama-botrány az ő hírnevét is megtépázta, a vádak szerint rossz minőségű acélszerkezetei használhatatlanok voltak a csatorna építése folyamán, ezért két év börtönre és komoly pénzbüntetésre ítélték. Gustave Eiffel jelentős kutatásokat végzett az aerodinamika területén, sőt a repülés első kísérletezői között is számon tartják. Magyarországon még két építmény elkészítésében vett részt vállalata, a Margit-híd munkálataiban és a szegedi közúti híd építésében. 1923-ig élt.