A kemence története

A ma ismert kemencéink kialakulása a 15. század második felében kezdődött el. Természetesen már korábban a honfoglalás korában is készítettek kemencéket. Honfoglaló őseink jurtaszerű sátrakban ás földbe mélyített veremházakban laktak, belülről fűthető, földbe nyúló tűzterű kemencéket használtak.

A mai boglya vagy búbos kemence őse a 15.-16. századi bögreszemes kemencék voltak. A búbos kemencék oldalát csempékkel rakták ki, fűtésük kívülről történt.

A kemencék között 3 típust lehetett megkülönböztetni.

- sütésre, főzésre használatos kemencék, melyek aljába hőszigetelés céljából cserépdarabokat tapasztottak.
- Szárításra, pörkölésre szolgáltak azok a kemencék, amelyeknek a tűztere alá szalma-, illetve gazréteget terítettek.
- Füstölőkemencék, melyek alja tapasztás nélküli, egyenetlen volt méretét tekintve legnagyobb.

A kemencéknek alul fehérre meszelt ülőkéjük, padkájuk volt, mely körbeöleli a kemencét. Vonalvezetése íves vagy szögletes, szélessége változó, 10-50 cm-ig változott. A padka fölötti megemelt ülőrész neve a kuckó vagy tőcik, kucik, pócik, póca, kispadka néven ismert. A megbüntetett gyereket sokszor ide ültették fel, ezért duzzogónak is nevezték.
A padka másik fontos része a kemence teste és a hátsó fal közötti zug, amelyet kucinak, kuckónak, kucónak, sutnak neveztek. A kuckó 30-40 cm széles, a padkával egyező magasságú, vagy kissé megemelt búvóhely, melyet a gyerekek nagyon kedveltek.

A sütő, aszaló kemencéket fával fűtötték, a füstölőket, pedig könnyen égő anyagokkal. Szabadon álló kemencét ott építettek, ahol nem volt konyhai sütőkemence.
A szabadon álló kemence előnye, hogy nyáron nem melegítette fel a lakást, ha sütöttek-főztek. Télen a belső kemence tett jó szolgálatot, mert a sütéskor keletkezett meleg jól befűtötte a szobát.

A kemencét alját nem süllyesztették a földbe, hanem a talaj szintjére, vagy padkára építették. A tűztér oldala sárból készült, melyet vessző vagy nádvázra tapasztottak majd az egészet kiégették.

A 17.-18. századi külső kemencékről a földbirtokosok építkezési rendelkezései árulkodnak, melyek a kemencék tűzbiztos tetővel történő ellátását szorgalmazták.
A 19. században is sütőhelyként használták a külső kemencéket.

A 20. század a külső kemencék fénykora, a szobai kemencék visszaszorulásának kora. Füstölésre, kenyérsütésre a külső kemencéket használták.

Sok falu határában közös használatú kemencéket építettek. Ezeket a kemenceegyütteseket tavasszal újították fel, meghatározott rend szerint sütötték benne a kenyeret.