A nemez

Napjainkban újra reneszánszukat élik a természetes anyagok.
Ilyen a nemez is, ami a legősibb textilanyagnak számít, hiszen már honfoglaló őseink mindennapjaiban is fontos szerepet töltött be.

A nemez története

Hagyománya egyrészt praktikusságából ered, másrészt az idő során kialakult mágikus erőből, amit a nomád népek a nemeznek tulajdonítottak.

A szó eredete iráni /perzsa/ és jelentése "ver", ami összefügg a nemez készítésével, ugyanis az alapanyagot összedöngölik, "összeverik", illetve kallálják /összegyúrják/.
A fennmaradt forrásanyagokból arra lehet következtetni, hogy Közép és Belső-Ázsia területén készítették először, de ismerték Anatóliától a Balkánon át egészen Európának minden olyan részén, ahol juhtenyésztéssel foglalkoztak.

Ugyanis a nemez alapanyaga a gyapjú. Valószínűleg úgy fedezték fel használatát, hogy pl. Ázsia legelőin kevés fa létezik, viszont gyapjúból elegendő mennyiség van. Szükséges volt továbbá, hogy a használati eszközök igazodjanak a nomád életformához, tehát legyenek könnyen mozdíthatók, szállíthatók tartósak, és kevés szerszámra legyen szükség az elkészítéséhez.

Ezért lett a nomád népek életének szerves része a nemezkészítés, mi kultúrájuk részét is képezi, s fontos helyet foglal el szertartásaikon is. Ebből ered az, hogy a nemeznek mágikus erőt tulajdonítottak. A jurták falain felfüggesztett, nemezből kivágott és kivarrt istenfigurák óvták a lakókat. De nemcsak falakon tartottak nemezt, mert úgy vélték, hogy a nemezen alvás erőt ad. A hosszú útra induló embert pedig indulása előtt nemezszőnyegre ültették, hogy utazása során szerencsével járjon. Szintén nemezből készültek a sámánkultusszal kapcsolatos tárgyak. Ezek a nemezidolok vigyázták életüket, még fohászkodtak is hozzájuk. A megválasztott törzsfőket nemezen emelték a magasba, és a menyasszonyok is nemezszőnyegen ültek a házassági szertartás alatt. A legértékesebbnek a fehér nemez számított, mert a tiszteletet jelképezte.

Belső-Ázsiában kizárólag asszonyok foglalkoztak nemezkészítéssel. Minden évben azonos időben készítették családjuk számára a szükséges nemeztakarókat. A készítési technika máig sem változott meg, az asszonyok őrzik a nemez szellemiségét, és még ma is tovább adják lányaiknak tudományukat.

A takarók rokonok, szomszédok segítségével készülnek, mert az igen nehéz munkák közé tartozik. A nemeznek általában két oldala van. A kevésbé mintás oldalt hétköznapi használatban tartják, a díszesebb oldalt ünnepnapokon teszik kívülre. Használatuk az ágyak letakarására, vagy a földre szőnyegként alkalmazásra korlátozódott. A díszítések legősibb mintája a Nap és a Hold volt, de a minták legtöbbször a hagyományokon alapultak. Színek közül leggyakrabban a narancssárgát, a vöröst és a barnát használták.

A Kínából származó nemezre utaló első feljegyzések a IV.-III. századból származnak. A Kínai Énekek Könyvében /Shi- King/ olvasható, hogy a nemez készítését a Nagy Falon túli nomád népek találták fel, és ők is használták. A nomádok által lakott területek a kínaiak számára "Nemezország" volt, onnan szerezték be maguknak a szükséges nemeztárgyakat, mert ők maguk nem foglalkoztak a készítésével. A tibetiek takaró, ruhák és sátrak formájában használták.

A mongolok azonban mesterei voltak a nemezkészítésnek. A nagy utazók részletesen beszámoltak a mongol birodalomban látott nemezsátrakról és használati tárgyakról.
Hérodotosz is tett említést a nomádok által használt nemezsátorról i. e. 440 körül, Homérosz pedig nemezsisakot említ az Iliászban (amit aztán a római légiósok is átvettek).
Nagy Sándor ravatalát pedig Kr.e. 324-ben skarlátvörös nemezdarabbal fedték be.

Törökországban a nemezt készítő mesteremberek többnyire megrendelés alapján "kececik" dolgoznak, minek hagyománya apáról fiúra öröklődik. Ott kizárólag férfiak dolgoznak ezekben a műhelyekben, s elsősorban takarókat, szőnyegeket, izzasztókat /nyereg alá való takarókat/ készítenek, de előfordul nemezből készített mellény, kalap és cipőbetét is. Ott is kialakultak az egy-egy területre jellemző motívumok. Előrajzolás nélkül, fejből teszik fel a mintákat, gyakran még a megrendelő nevét is beleírva. Az alapanyagot vagy a megrendelő viszi a műhelybe, vagy vásárokon szerzik be. A festést egyes helyeken még ma is festőnövényekkel végzik, bár ez lényegesen időigényesebb a korszerű technikánál. Mivel a hagyománytisztelő törökök még mindig foglalkoznak juhtenyésztéssel, máig működnek a nemezkészítő műhelyek is, bár számuk fokozatosan csökken.

A nemez ma

A nemez ma újra reneszánszát éli, mert a belőle készült tárgy a melegséget, nyugalmat hozza el a mai, rohanó ember számára. A nemez megállítja az időt, időtlen. Elég csak kézbe venni és szinte érezni a belőle áradó békét, puha tapintása, kellemes, hívogató. Éppen ezért a népi iparművészek, kézművesek, iparművészek is felfedezték a nemezt, mint anyagot. Munkáik felhívják a figyelmet arra, hogy a nemeznek helye van a mai világban.
Otthonunkban is szinte mindenhol használhatjuk. Készülhet belőle lakásdísz, falikép, takaró, alkalmazható a konyhában a belőle készült sütőkesztyű, utazáshoz nyakpárna készülhet belőle.

A gyerekek is nagyon szeretik a nemezből készült labdát, mackót, párnácskát, mi elnyűhetetlen. Hordhatjuk magunkon karkötőként, sapkaként, praktikus a belőle készített kalap, mellény vagy táska. Használhatjuk tolltartóként, lehet belőle szemüvegtok, cigarettatartó, mobiltartó, pénztárca, újságtartó, könyvborító.

Jó hőálló, ezért a tűzoltók, a kohászok védőruháit is nemezből készítik, s ugyanez okból kerül egyre több színházi függöny is forgalomba ebből az anyagból.
Készítése egyszerű, akár otthon is elvégezhető. Nem igényel drága eszközöket és a sok munkáért cserébe egy magunk készítette nemez tulajdonosai lehetünk.