Bőrmunkák

A bőr művészi felhasználása mind funkció, mind technika szempontjából igen sokfajta lehet. Ezek egyfelől a könyvkötésekkel, másfelől a belső berendezéssel, bútorokkal, valamint a viseletekkel, illetve viseleti tartozékokkal vannak kapcsolatban.

A bőr kidolgozásához a tímárok kizárólag az alapanyagot szolgáltatták a különböző mesterek részére. A cserzéssel kikésztett állatbőrök használata a világ minden területén fontos szerepet töltött és tölt be. Története évezredeken átkövethető. A különböző állatok bőrét a tímár cserzéssel teszi hasznos alapanyaggá, de maga a cserzési eljárás is többféle lehet: varrott, hímzett munkák, metszet és domborított munkák, bélyegzős díszítésű, szegecselt, festett, kárpitkészítő eljárással készült munkák. Varrott díszítésű bőrmunkákat készítenek a szíjártók, erszénykészítők. A nyergesek applikációs munkái is eltérnek a finomabb technikáktól. Szíjhímzéssel a nyergeseken kívül a szíjártók és az erszénykészítők is foglalkoztak. 1505-ből való krakkói erszényes és szíjgyártó céh jelvényén a hímzett tarsolyok mellett szíjhímzésre alkalmas szíjakat is látunk.

Hasonló jellegű darabokat örökít meg egy 17. századi magyarországi ábrázolás Comenius "Orbis Pictus"- ában. A csizmákat inkább fémszálas hímzés díszíti, de az aranyhímzés a 17-18. században tárcákon, sőt keleti hatásra ivóedényen vagy lőportartón is feltűnik. Karcolt, metszett, áttört és domborított technikával végtelenül sokféle díszítés állítható elő. A művészi kifejezésmód fordulatosságát még tovább árnyalja a színezés lehetősége. Sík dekoráció és dombormű egyformán megjelenhet egységes, fekete színben, és ez a megoldás mindvégig kedvelt. Azonban már a 14. századtól ismerünk élénk színekkel metszett, illetve domborított díszű bőrtárgyakat.

A bőrmunkák históriájában jelentős helyet foglalnak el a 15. század végi, 16. század eleji, Itáliában készült fekete bőrmetszések, és domborítások. Ezek egyben e technika végső virágzását mutatják, mert időközben a könyvkötéseken keleti hatásra meghonosodott új technikák, mint a kézi aranyozás lesznek uralkodóak a további bőrmintákon is. A szegecselt és festett díszű bőrmunkáknál önálló stílusalakulásról nem beszélhetünk, megjelenésük mindig esetleges. Külön meg kell azonban említenünk a 19. század sajátos emlékeit. A historizmus idejének neogótikus, neobarokk és neoreneszánsz bőrmunkáin újból feltűnnek a régebbi technikák és a bélyegzős díszek új változatai, születnek meg. Metszett és domborított papírkosár, pannó, dobozok mellett a domborított és csontberakásos illetve fémberakásos emlékek olykor már a szecesszió korszakához vezetnek.

A 16-17. századi magyarországi leltárak bőrkápitnak nevezik azokat az aranyozott, ezüstözött és színes festésű, jobbára virágos és indás díszű bőröket, amelyek elsősorban a várak és kastélyok, majd főleg a nyugati országokban a vezető polgárság otthonainak falait borították. Kárpitkészítő eljárással készültek asztali terítők, szőnyegek, párnák és székhuzatok. E költséges, sok technikai tájékozottságot és művészi invenciót, igénylő kárpitokat előbb a mintás selyembrokát, vagy brokatel, később az 1750-es éveket követően mindinkább a bőrutánzatú papír tapéták, majd a napjainkban használatos nyomott papírtapéták váltották fel. Nagysága és olcsósága miatt alapanyagként elsősorban birkabőrt használtak, szórványosan a drága, de sokkal tartósabb borjúbőrt.

A 17. századtól divatba jött a bizonyára flandriai eredetű eljárás, a préselés. Magyarországon nagyon kedvelték a bőrkárpitokat. 1380-ban V. Károly francia király leltárában négy díszes magyar bőrszőnyeget említenek. Mátyás királyudvarában nem csupán a sok szőnyegről, hanem a kárpitokról is megemlékeznek az egykorú leírások. A színes bőrkárpitokkal egyező díszítésű oltárelőtétek általában három bőrből tevődnek össze. A szimmetrikus elrendezést úgy érik el, hogy három mintázófát használnak. Magyarországon a bőrkárpit készítőket nem találjuk a céhes iparosok között. A Magyarországon található bőr miseruhák közül egynek tudjuk az eredetét; ezt II. Rákóczi Ferenc ajándékozta a felsővadászi plébániatemplomnak. A bőrkárpitok előállítása költséges és fáradtságos, ezért a 18. század végétől mindinkább rátértek a bőrutánzatú vászon, majd a 19. században a bőrutánzatú préselt papír tapéták előállítására.