Szegény Murok - Terry Pratchett: Őrség! Őrség!

Terry Pratchett immáron sokadik Korongvilág-kötetét olvastam a minap. Remek regény. Jó kis regény. Akik szeretik az író munkáit, nem fognak csalódni az "Őrség! Őrség!"-ben sem.

Az író, mint mindig, most is a világ kultúrtörténetének elemeit figurázza ki. A sárkányokról kiderül, hogy nem is olyan veszélyesek, sőt, egy tűzokádó kis szörnyeteget akár szeretni is lehet. Az ifjú trónörökös, Murok nem szerzi meg a király címet, sőt, tulajdonképpen senki nem tudja meg, hogy ő királyi vérből származik, csak a hatalom jelenlegi birtokosa, a Patrícius, akinek pedig jó oka van, hogy senkinek ne említse. Murok kardja egyáltalán nem mágikus. A város rendfenntartó egysége, az Őrség csupán néhány lezüllött alakból áll, s mikor a lelkes, naiv Murok szolgálatra jelentkezik, méghozzá önként, hülyének nézik. És így tovább, és így tovább.

Terry Pratchett zsenialitása a jellemek ábrázolásában (is) rejlik. A könyv összes szereplőjét, még a legjelentéktelenebb mellékszereplőket is már-már személyes ismerőseinknek érezzük. Ez köszönhető a fantasztikus, sorokon át húzódó hasonlatoknak, s annak, ahogy a szereplők gondolatait, párbeszédeit a köznyelvi formához hasonlóan elénk önti. S azt hiszem, itt kell megemlítenünk a fordító, Sohár Anikó pompás munkáját, ahogy a magyar szlenget összeereszti az eredeti szóhasználattal.

Ami már az író "Mort, a Halál kisinasa" című műve mellé helyezi a könyvet, az a líraiság megjelenése. Hiszen a Patríciust az eddigi Korongvilág-regényekből egy gonosz diktátornak ismertük meg, de most kiderül, hogy neki is vannak érzelmei, érzései, lelkivilága.

És magánya. Ez az ember, Ankh-morpork vezetője óriási magányban él. Rengeteget áldozott fel a hatalomért. Nem jó uralkodó, de nem is rossz. Ebben a mesei jellegű világban egyszerre nem is tudjuk hová tenni, s a regény végére valahogy szimpatikus figurává válik. Aztán ott van az Őrség parancsnoka, aki valamilyen szerelmi bánat elől folyton az italba menekül. S figyelemreméltó az is, ahogy a fiatal Murok küldözgeti haza a nevelőszüleinek a leveleket. Eleinte még forrón üdvözli otthon hagyott szerelmét az ezüst hajú törpelányt, aztán már csak azt írja, hogy a piros lámpás házban, ahol lakik, összeismerkedett egy igen szimpatikus lánnyal.

Terry Pratchett hősei nem képesek a csodára. Gyarló, vétkező, ügyetlen emberek ők. A regény fő konfliktusát, vagyis a sárkány megjelenését nem is tudnák megoldani, ha valami csoda közbe nem jönne. De azért a happy end meglesz, nyugi. Érdemes megvenni ezt a regényt. Érdemes többször is elolvasni, átböngészni, hiszen minden sorban, minden mondatban akad egy kis rejtett poén ebben a sok szálon futó történetben. Mert vidám regény ez, ha eddig még nem említettem volna.

A történet röviden azoknak, akik nem olvasták...

Ankh-Morporkban, a Korong-világ metropoliszában egy sötét figura hatalomra jutása érdekében mindet bevet. Legújabb terve szerint egy sárkányt szabadít rá a városra, amit csak egy legendás trónörökös tud majd legyőzni, a mágikus kardjával. Ez a hős pedig a sötét alak embere lesz, persze. Csakhogy a tervbe néhány hiba csúszik. Először is, megjelenik az igazi trónörökös, aztán a tehetetlennek hitt városi Őrségről kiderül, hogy nem is annyira tehetetlen, a sárkány nem is annyira veszélyes...