Az állatviadaltól az Oidipusz királyig

A dramatikusjátékok elsősorban Artemisz és Dionüszosz kultuszában kaptak igazi jelentőséget, az álarc segítségével külsőleg, a bor segítségével pedig "belsőleg" azonosulhattak a szereplők azzal, akit megjelenítettek.

Szatírmaszk
Szatírmaszk
Krétán az archaikus knósszoszi korban már olyan állatviadalokat rendeztek, amelyeket énekes-táncos, színjátékos előadások kísértek. Az állat alakú démonokat és különböző istenségeket jelmezbe öltözött férfiak jelenítették meg már a mükénéi korban is pl. vázaképeken. A dramatikusjátékok azonban elsősorban Artemisz és Dionüszosz kultuszában kaptak igazi jelentőséget, az álarc segítségével külsőleg, de a bor segítségével „belsőleg” is azonosulhattak a szereplők azzal, akit megjelenítettek. A tánc vagy a mozgás fejezte ki a megszemélyesített istenség vagy lény cselekedeteit. (Pl. a termékenység ünnepeken előadott erotikus vagy obszcén mozdulatok – gyakorlatilag a ráolvasáshoz hasonlóan – próbálták elősegíteni.) A szereplő férfiak fenekét és hasát alaposan kitömték, olykor phalloszt is hordtak. (Szatüroszoknak, szilénoszoknak vagy kómasztészeknek hívták ezeket a színészeket. A szatüroszok Dionüszosz kíséretét alkotó félig állati külsejű, lófarkú és lófülű lények voltak.) A jelenetek és szereplők között volt néhány jellegzetes, visszatérő: hús- vagy gyümölcslopás, kuruzsló orvos stb.

Dionüszosz "trónusa" a színházban
Dionüszosz "trónusa" a színházban

A dráma valamilyen kardal formából alakult ki, ahol egy külön színész érzelmezi, magyarázza el a cselekményt, mert a kardal önmagában nehezen értelmezhető. (A színész görögül hüpokritész.) A legelső tragédiákat Athén piacterén adhatták elő egy rögtönzött háttérrel, a kör alakú előtérben tartózkodott a kar, a nézők számára pedig ülőhelyeket készítettek. A hagyomány Aiszkhüloszhoz köti a festett és ijesztő álarcok alkalmazását, bár a Dionüszosz kultuszban ezek használata kezdettől fogva nagy szerepet játszott, de az is igaz, hogy az Athénban előadott drámák túlnyomó többsége már nem Dionüszosz történetét dolgozta fel.

Az athéni Herodes Attikus színház
Az athéni Herodes Attikus színház

A drámaversenyre egy előválogató után kerülhetett sor: az ünnepért felelős arkhón előtt a drámaírók bemutatták darabjaik egy-egy részletét, s ez alapján a tisztviselő döntött (Három tragédiaköltő és öt komédiaíró kapott kart – ahogy ezt akkor mondták.) Az előadás költségeit részben az állam, részben a gazdag polgárok állták (leiturgia), a türannisz idején gyakran maga a türannosz. A színészek általában hivatásosak voltak, a kar tagjai azonban gyakran amatőrök. A színházat nem az állam, hanem egy bérlő működtette, aki a jegyekből származó bevételekkel is rendelkezett. A jegyek ára az ülőhely minőségétől függően eltért, de voltak ún. tiszteletjegyek is a főhivatalnokok számára. Periklész korától a szegényebb polgárok jegyét az állam megtérítette, így biztosította számukra a színházba jutás lehetőségét. (A belépő ára nem érte el egy munkás egy napi bérét.)

A Nagy Dionüszia keretén belül rendezett előadás előtti napon Dionüszosz szobrát átvitték templomából a színházba, ahol az előadások alatt is „tartózkodott”. Ezen a napon a polgárok megismerhették az ünnepek alatt előadott darabok tartalmát a szerzők és a színészek tolmácsolásában.

Görög színész egy vázaképen
Görög színész egy vázaképen
Az athéni Dionüszosz-templomnál épült orkhésztra lett a drámai versenyek színhelye (miután az agórán található nézőtér leszakadt), így az Akropolisz déli lejtője szolgálhatott a lépcsőzetesen kialakított nézőtér alapjául. A színpad 20 méter átmérőjű volt a források szerint, a közepén oltár állt. A Kr.e. 5. században, Periklész korában a színházat jelentősen megnagyobbították. A színpadképről a kutatók nagyon eltérően vélekednek, hiszen a drámák szövege alapján a nagyon puritántól a dúsan berendezettig terjedhet a paletta. A legvalószínűbb, hogy a háttér templom vagy palotabelsőt ábrázolt, melynek közepén volt egy nagy ajtó, többek feltételezése szerint három (egy nagy középső és két kisebb attól balra, jobbra) ajtó. A vázaképek alapján gyakran alkalmaztak a szereplőket részben takaró bokrokat is díszletként, ennek takarásában ki tudtak csúszni pl. a bokor mögött „meghaltak”, hogy azután egy új szereplőként térjenek vissza. A háttérnek volt egy teteje is, ahol a magasban a színészek (általában az isteneket játszók) megjelenhettek. A díszlet része volt egy hátsó függöny, a jelenetek között azonban előfüggönyt nem használtak, minden változás a nyílt színen történt. A hanghatások közül a mennydörgést elő tudták idézni egy speciális szerkezettel, valamint használtak egy kerekekre szerelt körlapot, ami alkalmas volt arra, hogy többféle szobabelsőt megjelenítsenek vele. A daruszerű emelő segítségével a színpadra tudtak váratlanul emelni szereplőket, bábukat (gyakran a történetbe beavatkozó istenségeket). A periklészi színház része volt egy csarnok, nagyobb lett a színpadi épület is, amelyen ekkor már biztosan három ajtó volt. Az esővizet egy külön csatorna vezette el a játéktérről.

Az epidauroszi színház
Az epidauroszi színház

Mivel a szereplők egyénített, az ábrázolt figurához illő álarcban és jelmezben játszottak, ezért több szerepet is előadhattak. Az álarc eltakarta ugyan a színészek arcát, de a színház mérete miatt a mimikának egyébként sem lehetett volna nagy szerepe a karakter megformálásában. A női szerepeket és férfiak alakították. A színészek mozgása ebben a korban még elég dinamikus lehetett, hiszen a színész járását elbizonytalanító, a színpadi jelenlétet erősen statikussá változtató magasított talpú kothornosz viselése csak a hellenisztikus korban terjedt el.

A Kr.e. 4. század második felétől sok új színház épülése jelezte a drámajátékok népszerű voltát, a legnevezetesebb az epidauriszi volt. Kiváló akusztikájú előadásait kb. 30.000 néző élvezhette egyszerre.

 

Míg a klasszikus korban a nézőtér, az orkhésztra és a színpad teljes egységet alkotott, egyik folytatása volt a másiknak, addig a hellenisztikus korban a színpadot megemelték, különvált a nézőtértől. Ez a változás a nézők és színészek korábbi közvetlen kapcsolatát megszüntette, erősítette a színház látványosság voltát. (A megemelt színpaddal függ össze a magasított talpú cipő használata is.)

Szophoklész portréja
Szophoklész portréja

A római hódítás után a görög színházakban már egyre gyakrabban nem drámákat adtak elő, hanem véres cirkuszi játékokat. S ez már nem Szophoklész és Euripidész világa….

Források:
A színház világtörténete Gondolat Kiadó 1972
Székely György: A színjáték világa Gondolat Kiadó 1986
Színházi kalauz Gondolat Kiadó 1981

 

Farkas Judit