• Educatio Kht.
• Elérhetőségek
• OFIK
• Impresszum
• Médiaajánlat
• Webmester

SDT szöveges anyag

• A középkori drámairodalom

Az ördög találmánya

Kiemelt dramaturgiai szerepe volt az ördög(ök)nek, hiszen bár alapvetően gonosz voltukat emelték ki a jelenetekben, de gyakran kaptak tréfacsináló szerepet , így az őket játszó "művészeknek" profiknak kellett lenniük a megfelelő hatást érdekében.

Az ördög ábrázolása

526-ban a római egyház befolyása alatt álló összes területen bezárták a színházakat, de a különböző zsinati határozatok arra utalnak, hogy a színjátszás fennmaradt, a sokszor megismétlődő tiltás sem volt eredményes. Az egyház Augustinus tanításait vette alapul, mely szerint a színház az ördög találmánya. Kb. 1000-ig nem készültek új drámai szövegek, vándortársulatok azonban járták Európát, útszéli kocsmákban, piactereken, udvarházakban, vendégfogadókban, olykor főúri udvarokban adták elő a mitológiai vagy mindennapi élethez kapcsolódó témákat sokszor vulgáris elemekkel tűzdelve és meglehetős szabadossággal. Egyszerű kellékeket és jelmezt használtak, maszkokkal ábrázolták a szereplők jellemvonásait. A színházi előadást összekapcsolták akrobatikával, bűvészkedéssel és bábjátékkal is, mindennek az alapját pedig a zene jelentette. Az egyházi tilalom ellenére továbbéltek tehát a pogány-profán elemek a színészek között, de a farsang, nagyhét, húsvét, pünkösd vagy a téli napforduló időszakában rendezett dramatikus népi játékokban, szokásokban.

Mutatványosok ábrázolása egy üvegablakon

A 9. század végén vált szokássá a katolikus egyház hagyományos liturgiájának trópusokkal való díszítése, bővítése. A trópus az istentisztelet egyes elemeit dramatizált formában jeleníti meg. A húsvét vagy karácsony történetét bemutató liturgikus játék aztán bővült pl. Jézus születése mellett a betlehemi gyermekgyilkosságok vagy a próféták történetei is megjelentek.
A 12. században a franciáknál már nemzeti nyelvű vallásos játékszövegek jelentek meg, ezek az ún. passiójátékok, de elterjedtek voltak az élőképszerű, pantomimmisztikus előadások is.

A pantomim művészei

A vallásos témájú darabok előadásának színtere kezdetben a templom, majd a szabadtérre költöznek ki a legtöbb helyen: ilyen lehetett pl. a városok főtere, ahol az előre elkészített díszletek a játékok fő eseményeit mutatják. Elterjedt volt az „utazó színház”, amikor egy-egy kocsin egy-egy jelenet díszleteit és szereplőit lehetett látni. Ezek a kocsik a városban meghatározott útvonalon körbementek, vagyis ha az ember a város egy meghatározott pontján megállt, akkor minden kocsi elvonult előtte előbb vagy utóbb. Szintén kedvelt forma volt a jelmezes körmenet, ahol kocsik nélkül adtak elő dramatizált jeleneteket. Színes jelmezek és élénk mozdulatok jellemezték a színjátszást a nagy szabadtéri színpad miatt. Az előadások szereplői elsősorban szerzetesek, papok, iskolások, polgárok voltak, de hivatásos előadók is csatlakoztak hozzájuk az elmaradhatatlan zenei kísérettel. A hatás kedvéért különböző emelőszerkezeteket, fényhatásokat használtak, de ha kellett előidézték az „özönvizet” is. A színdarabok kiállításának költségeit az egyház, a nemesség és a céhek adták össze.

A "színpadi öltözet"

A vallásos téma ellenére humorral tűzdelték az előadásokat (pl. a részeges Noé és felesége civakodása), különösen igaz ez a városi polgárok által szervezett és interpretált darabokra. Kiemelt dramaturgiai szerepe volt az ördög(ök)nek, hiszen bár alapvetően gonosz voltukat emelték ki a jelenetekben, de gyakran kaptak tréfacsináló, mások orra alá borsot törő, gonoszkodó szerepet, így az őket játszó „művészeknek” jó színészi adottságokkal kellett rendelkezniük, hogy a megfelelő hatást elérjék. Az előadás szüneteiben is gyakran az ördögök szórakoztatták a várakozó közönséget.

Mulattatás bábokkal

A középkor másik színjátéktípusa a nem vallásos témájú bohózat, vagyis a farce. Ezek a darabok a valós életből vették a témát. A farce szereplőiként váltak népszerűvé azok a bohócfigurák, akiknek külső megjelenése a mai napig a karakter legfőbb jellegzetességeit meghatározza: egy vagy kétnyúlványos sipkát viseltek, kétszínű ruhát hordtak és elmaradhatatlan kellékük a pálca, melynek a végén egy bohócfej található.

Források:

A színház világtörténete Gondolat Kiadó 1972

Székely György: A színjáték világa Gondolat Kiadó 1986

Színházi kalauz Gondolat Kiadó 1981

Farkas Judit