• Educatio Kht.
• Elérhetőségek
• OFIK
• Impresszum
• Médiaajánlat
• Webmester

A kukkolás izgalma

Kegyetlen családi dráma zajlik a színen, miközben a páholyok rejtekéből lázas szempárok merednek a jelenetre. Itt nincs szükségünk egy félig elhúzott függönyre, vagy a balkonmuskátlik diszkrét takarására: kedvünkre leskelődhetünk ...

A dobozszínpad

A dobozszínpad vagy német elnevezéssel Guckkastenbühne, ("kukucskáló színpad") a XVI. század szülötte. A színház önálló művészetté érésének első, az illúziókeltés igényével született szcenikai újítása volt ez. A dobozszínpad ugyanis zárt terével a színház világának, illetve a színpadon zajló események nézőktől elkülönülő létét tudatosította.

A dobozszínpad nevét onnan kapta, hogy felépítése leginkább olyan ládához hasonló, melynek egyik falát kiemeltük. E "rés" elé ültetjük le a nézőket, akik így az előadás néma tanúivá válhatnak. Az új színpadtípus megjelenésével egyúttal lezárul a színháztörténet immár egy évezredes gyakorlata is, azaz a színpad és a nézőtér "szereplőinek" interaktivitása.

Görög színdarabokban használt maszk

A (görög színházi) előadások nem az egyén privát szórakozásának, hanem az állampolgár nyilvános tevékenységének részét képezték. Ezt bizonyítja a színháztörténet első nagy bukása is: "Euripidész Kr. e. 430-ban bemutatott Phaidra-jában a hősnő nyílt színen megvallja mostohafia iránti bűnös szerelmét. Ez annyira felháborította az erkölcseire kényes athéni polgárokat, hogy hangos közbekiabálással, valamint minden mozdítható tárgynak a színpadra hajigálásával félbeszakították az előadást. A közönség ítélt." (Karsai Gy. Félre I. Hajónapló. III/1. 21.) A görög színház azonban - az egyenlősdi elve alapján - nem kímélte a közönséget sem! Arisztophanész komédiái például nemcsak a gyengébbik nemet bírálták előszeretettel, de pellengérre állították az athéni közélet jeles szereplőit is - személyre szabottan. Ráadásul "áldozatai" rendszerint ott csücsültek a közönség soraiban - így a színésznek elegendő volt csak rámutatnia az érintettre a színpadról. Máris mindenki tudta, ki a szóban forgó személy. (Nem csoda, ha az érintettek néha magát Arisztophanészt is "megérintették" - egy-egy jókora husánggal.)

A sok lehetőséget rejtő függöny

A kukucskáló színház - zárt tere mellett - hordozott még egy igen fontos újítást: a függönyt. A középkor és a reneszánsz színháza éppen a színész és közönsége között zajló közvetlen kommunikáció miatt nem ismerte e térelválasztó alkalmatosságot. A középkor világi színjátékába (pl. a farce) például maga a közönség is beleszólhatott, ízlése szerint terelgethette a rögtönzésen alapuló "darab" menetét. Később Shakepeare színházában már okozott némi nehézséget a takarás és a felvonások (= a függöny fel- és lehúzása szerinti tagolás) hiánya. Elegendő a reneszánsz tragédiák "hulláira" gondolni, akik a darab végéig (!) a színpadon maradtak. Ugyanakkor egészen a XX. századig nem találunk példát hasonlóan közvetlen színjátékra.

A Napkirály jelenlétét szimbolizáló díszítőelem

A barokk színházában a hangsúly a színjátékról áttevődik a részletek (jelmezek, díszletek, stb.) kínos pontosságú kidolgozására. Akárcsak a barokk templom, Thália temploma is az ellenreformáció világképét tükrözi: állandóságot és erőt sugároz; elkápráztat, és példát mutat. A kora-barokk színpad is monumentális: valódi méretű épületekkel, komplett utcarészlettel, esetleg az előtérben valódi vízen (!) úszó hajókkal. A barokk az illúzió nagymestere, s mint ilyen, a kulisszaszínpad (mozgatható, fakeretes, festett vászon díszletelemek) megteremtője. A díszletezés, a süllyesztő és repítő szerkentyűkkel, gőz és tűz eregetéssel egyetemben a professzionális illúzió- valamint érzéki hatáskeltés eszközévé váltak. A franciák kulisszaszínháza valódi "teatrum mundi", vagyis az aktuális világszemléletet leképező színház volt. XIV. Lajos maga is szívesen fellépett balett-darabokban, s természetesen rangjának megfelelő jelmezben. Ilyen királyi szerep volt a Napé (!), aki a középpontból mindent bevilágít éltető sugaraival. Az uralkodó ilyenkor a színpad központi részén foglalt helyet, ahonnan mindenkit látott, s ahonnan mindenki láthatta őt. Pozíciója Istenéhez hasonlított, aki az emberi élet szemlélője, ura és rendezője is egyben. Kinek szeme mindent lát...

A rejtekadó és titoktartó páholy

A Napkirállyal szemben a színészekre - egészen korunkig - pusztán a "megfigyelt" szerepe jutott a színházban. Ám a XX. század színháza számos meglepetést tartogatott színésznek és nézőnek egyaránt. És persze Peter Handke, akinek Közönséggyalázás c. darabja végleg kimozdította békés, kukkoló pozíciójából a nézőt. Zárásként éljük át együtt e botrányos darab 1966-os bemutatójának kezdő pillanatait: A nézőtér felett lassan elhalványodnak a fények, a nézők elcsendesednek. A reflektorok a színpadra villannak. A néző belesüpped foteljébe. Ám ekkor a fény felgyullad a nézőtér felett, a színpadon pedig, a zárt függöny elé színészek lépnek. A nézőket bámulják: áthatóan és némán. ...a kör bezárult. A dobozszínpad lapjaira hullt. S a szitkozódás még el sem kezdődött... Ez azonban már egy másik történet.