• Educatio Kht.
• Elérhetőségek
• OFIK
• Impresszum
• Médiaajánlat
• Webmester

Hátborzongató történetek I.

Az emberi faj Istentől való félelme megszűnt. Meg is kapta érte azután a büntetését; hiszen önmagától kezdett félni, életre hívta a fantasztikumot, most pedig saját képzeletének e teremtményétől reszket." (Kierkegaard)

Boszorkányok, vámpírok, farkasemberek, fej nélküli lovagok, marslakók, eleven halottak - velük nemcsak a tévé képernyőjén találkozhatunk este tíz után, hanem a könyvespolcon is. És most nemcsak a jól ismert és rendkívül népszerű sci-fikre gondolok, hanem olyan nagy szépirodalmi szerzők műveire, mint Hoffmann, Poe, Balzac, Oscar Wilde vagy Babits - hogy csak néhányat említsek közülük.

Meglepő ez? Miért lenne. Miért ne foglalkoztathatnák a misztikus dolgok a nagy írókat is, és miért ne támadhatna kedvük hozzá, hogy egy hátborzongatóan félelmetes, rettenetesen borzasztó, sokkoló és hajmeresztő történetet vessenek papírra, s mindezzel gazdagítsák a fantasztikus irodalom kincsestárát?

Minden olyan történet fantasztikusnak számít, amiben misztikus, megmagyarázhatatlan események és/vagy a valóságban nem létező rémalakok szerepelnek?
Nem egészen.
Todorov máig érvényesnek tekintett nagyon precíz és találó megfogalmazása szerint a fantasztikum lényege az olvasó bizonytalansága, ingadozása azt illetően, hogy az olvasott történetből mit higgyen valóságosnak, s mit fikciónak. Azaz, egy igazi fantasztikus sztori végén sosem kapunk magyarázatot a különös jelenségekre, s úgy érezzük, akár az utolsó szóig minden igaz is lehet - emiatt borzongunk tőle annyira.

A fantasztikus történetek mind ugyanarra a sémára épülnek:

1. kiindulópont: egy leghétköznapibb helyzet 2. ennek a mindennapi létnek a megszokott valóságát egyszer csak megzavarja valami rendkívüli, megmagyarázhatatlan, szorongást keltő jelenség. 3. a megmagyarázhatatlan egyre jobban eluralkodik a mindennapi élet felett 4. végül a realitás mögötti másik, titokzatos szellemi valóság teljesen uralma alá hajtja az emberi létet, s már nem tudjuk többé nem valóságosnak tekinteni.

Ahhoz persze, hogy az író elhitesse velünk, hogy a fantasztikum ugyanannyira lehetséges, mint a valóság, nagyon ügyesen kell szőnie a történetet, a legfurább dolgokat is a lehető legnagyobb realizmussal, higgadt hangon kell elbeszélnie, mintha a világ legtermészetesebb dolgát írná le. Az írói hang olyannyira fontos, hogy azt mondhatjuk, nem is igazán a történet tesz fantasztikussá egy művet, hanem az elbeszélés módja, az ügyes írói technika, ami képes megteremteni az olvasóban a bizonytalanság, s az ebből fakadó szorongás érzését.

Lássunk is néhány hátborzongató történetet a fantasztikus irodalom történetének egyes korszakaiból!

Ha a fantasztikus irodalom kezdeteiről akarunk beszélni, úgy kell kezdenünk, mint ahogy azt a legtöbb tudomány- vagy műfajtörténet esetében szokás: "Már az ókori görögök is...".
Igen, már az ókori görögöknél és rómaiaknál is megjelennek a fantasztikus irodalom előzményei, hiszen elbeszéléseikben igencsak kedvelték a mesés, csodás elemeket (ez elmondható az indiai, egyiptomi kultúráról is), gondoljunk csak arra, hogy a csodás dolgok szerepeltetése (mirabilia) nélkülözhetetlen eposzi kellék. A csodás, érthetetlen esemény azonban a legtöbb esetben nem kelt az olvasóban szorongást és bizonytalanságot, hiszen a szöveg kínál rájuk magyarázatot: az érthetetlenség és csoda az istenek világához tartozik. De lássunk egy kivételt, egy igazi, vérfagyasztó történetet, amire nincs magyarázat, és ami csupán a borzongatás kedvéért született: ifjabb Plinius egy levelét!

Kedves Surám! Én diáknak csapok fel, te csapj fel tanárnak, a pihenés módot nyújt rá! Okvetlenül tudni szeretném, mi a véleményed: léteznek-e szellemek, van-e valóban testük és valamiféle hatalmuk, vagy afféle tévképzetek-e, melyeket csak félelmünk ruház fel alakkal. Én hiszek bennük, s erre elsősorban az a történet késztet, amely, úgy hallottam, Curtius Rufussal esett meg. (...) És íme egy másik történet, még félelmetesebb, s cseppet sem kevésbé csodálatos; elmondom, ahogy nekem mesélték.

Volt Athénban egy nagy és tágas, de hírhedt, rontást árasztó ház. Az éjszaka csendjében vascsörömpölés, vagy, ha jobban odafigyelt az ember, lánccsörgés hallatszott belőle, előbb távolról, aztán mind közelebbről. Végül feltűnt a szellem egy holtsápadt, csonttá aszott vénség, lengő szakállal, égnek meredő hajjal; lábán béklyót, kezén bilincseket viselt, azokat rázta. (...) Így aztán a ház nemsokára elhagyottan, lakatlanságra kárhoztatva állt, maradt a rém korlátlan birodalma. Mégis hirdették, hátha jelentkezik rá vevő vagy bérlő, aki ezekről a borzalmakról mit sem tud. Éppen Athénba érkezik Athenodorus, a filozófus. Olvassa a hirdetést, hallja az árat, s mert gyanúsan olcsónak találja, érdeklődni kezd. Mindenről felvilágosítják, de ő ennek ellenére, jobban mondva: csak azért is bérbe veszi. Napszállatakor parancsot ad, hogy ágyát a ház előrészében vessék meg, viasztáblát, íróvesszőt, mécsest kér, övéit belső szobákba küldi, maga meg írni kezd. (...) Az éjszaka eleinte csendes, mint másutt, később vascsörgés, láncrázás; neki szeme sem rebben, felvértezi lelkét és ügyet sem vet a zajra. A csörömpölés egyre erősödik, közelebb-közelebb ér, már szinte a küszöbön, már a szobában hangzik. Hátratekint, megpillantja: felismeri az annyit emlegetett kísértetet. Mögötte állt, intett az ujjával, mintha hívná: ő viszonzásul kézmozdulattal jelzi, hogy várjon, s újra viasztáblája és íróvesszeje fölé hajol. Míg ír, a szellem feje fölött csörgeti a bilincseit; megint felnéz, s akár az előbb, ismét integetni látja. Most már habozás nélkül felveszi a mécsest és a nyomába szegődik. A rémalak alig vonszolta a lábát, bizonyára a súlyos béklyók miatt; s miután kivánszorgott az udvarra, kísérőjét otthagyva hirtelen eltűnt. A magára hagyott Athenodorus leveleket, füvet markol össze és e helyre jelet tesz. Másnap a hatóságok elé járul, figyelmezteti őket, hogy azt a helyet ássák fel. Csontváz került elő, láncokkal át- meg átkötve: a test az idő folyamán már szétrohadt, s a bilincsek alatt már csak a meztelen és csupaszra aszott csontok maradtak. Ezeket összegyűjtötték, a város elhantoltatta; s attól kezdve, hogy tisztességgel eltemették, a halott szelleme nem kísértett többé a házban. (...) Most hát, kérlek, vesd latba olvasottságodat.(...) Nem bánom, vizsgáld meg a kérdést minden oldalról, ahogy szoktad, de valamelyik mellet mondd ki a döntő szót. Ne hagyj tanácstalanul, bizonytalanságban, hiszen éppen azért fordultam hozzád, hogy kételyeim megszűnjenek! Minden jót!

De ugorjunk is a középkorra! Mondanunk sem kell, a középkori gondolatvilág sincs híján a misztikus lényeknek és történeteknek. Azonban az irodalomban jó néhány évszázadon keresztül csupán a misztikus, a csodás elem van jelen, amire van magyarázat a keresztény hitben. Ráadásul az ilyen történeteknek mind tanító, nemesítő céljuk van, nincs meg bennük a nyugtalanító "Vajon most mi az igazság?" kérdés. Azt kell mondjuk, a középkori gondolkodásban a hit egyetemessége miatt a természetfeletti is bizonyos értelemben természetesnek számított, mindenre volt isteni magyarázat.

Webmester | Impresszum | Médiaajánlat