A MEPHISTO - egy magyar film sikere

Egy meghatározó kor maradandó megjelenítése.
Emberábrázolás egy emberséget próbára tevő világban.
Egy Oscar-díjjal jutalmazott magyar film.
Eddig az egyetlen.
Mephisto.

Szabó István több mint húsz évvel ezelőtti alkotása (1981) ma már iskolai tananyag. Azzá tette a tartalom, a jelen lévő felelős etikai szemszög, de a színészi alakítás, a rendezés és a fotografálás is, amit a nemzetközi elismerés is megerősít.

Klaus Mann (Thomas Mann fia) magyarul is megjelent azonos című regénye 1936-ban készült. A főhős Gustaf Gründgens-ről, a nagy német színész-rendezőről lett mintázva. Az író leplezetlen személyes gyűlölettel ábrázolja az egykori jó barátot, aki egy ideig nővére, Erika Mann férje is volt. A többi szereplő is könnyen felismerhető, mert a Bruckner család, Thomas Mann családját mintázza meg. A film ragaszkodott a regény drámai alapkonstrukciójához (a forgatókönyvet Dobai Péter és Szabó István írta), de igyekszik eltávolodni az alaptörténet jellegétől, a pillanatok alatt fellobbant túlzó indulatoktól. A mondanivaló ezáltal más korban és helyen is életképes marad, és a filmbeli Höfgen alakja a regény hősénél talányosabb személyiséggé válik. Szabó Istvánnak sikerült olyan filmet készíteni, mely egyszerre konzervatív és modern. Ezt segíti elő az operatőr Koltai Lajos klasszicista nyugalmat árasztó fényképezése is, mitől a képek mély tónusúvá váltak, s olyanná, mintha vattába burkolnák őket a fények.

A film elegáns, tartózkodó és elmélyült. Mint amilyenek a benne játszó különböző nemzetiségű és játékstílusú színészek, akik - különbözőségük ellenére - tökéletesen értették a rendező szándékát. Erőltetett párhuzamok és titkos utalások nélkül követhetjük Höfgen, a tehetséges színész történetét, aki a náci időkben úgy próbálja megőrizni biztonságát, hogy közben elfolytja kétségeit és háttérbe szorítja jobbik énjét. A film főszerepét játszó Klaus-Maria Brandauer ebben a filmben játszott először Szabó Istvánnál, aki később több filmjét is (Redl ezredes, Hanussen) rá építette. A film érdekessége, hogy maga a rendező is felbukkan az egyik jelenetben: egy hatalmas náci rendezvényen áll a fényes lépcsősoron, körülötte fekete horogkereszttel vörös náci zászlók, és kesernyés félelemmel, halkan valami ilyesmit mond szomszédjának: "...és nekünk még tapsolnunk is kell ehhez". Ám a film nemcsak a náci diktatúra gerinctelenségbe hajszoló nyomásáról szól, hanem a tisztességtelenség lassú útjáról, az erkölcsi önfeladás ezernyi okkal igazolható folyamatáról is. Klaus Maria Brandauer - bécsi színész - szinte klinikai hitelességgel írja le a filmbeli színész kínzó szerepéhségét, emésztő becsvágyát, mely úgy hajtja előre, mint ámokfutót a titokzatos belső motor. De ez mégsem téveszthető össze a karrierizmussal. Höfgent, a tehetséges vidéki színészt sikerei formálják, és adottságai vezetik a politikai lavírozás tudományához, ami - ekkor már - nemcsak a túlélés módszerének a megismerése, hanem a Művészet elcsábítása is.
A film kritikai, szakmai és közönségsikert egyszerre aratott. Ezért kapta meg 1981-ben "a nem angol nyelvű filmek kategóriájában" az Oscar-díjat.

Portál