Az utolsó óriás

A gátlástalan mértékű vadászat a kihalás szélére sodorta a fajt a kihalás szélére a világ legnagyobb élőlényét a kékbálnát. Az óriások az északi féltekén már csak mutatóban maradtak. A vadászatot ugyan betiltották, de most újabb veszély leselkedik erre a különleges emlősre. Az Antarktisz felett található, óriási kiterjedésű ózonlyukon átjutó ibolyántúli sugárzás károsan befolyásolja a planktonok szaporodását, ami a kékbálna egyetlen táplálék forrása.

A világ legnagyobb emlős állata a kék- vagy óriásbálna (Balaenoptera musculus). A XIX. század közepéig az Északi- és Déli-sark körüli tengerekben számuk elérte még a 200.000 körülit. Napjainkra ennél jóval kevesebben élnek. Ennek oka a mértéktelen vadászat, amellyel az ember ezt a békés óriást a kipusztulás szélére sodorta.

Korunkban az északi féltekén mindössze néhány példány él, a déli féltekén szerencsére számuk hozzávetőlegesen 11.000 körül mozog. Ezek a hatalmas állatok sokáig kimeríthetetlen hús- és zsírforrást jelentettek az embernek, ezért vadászták őket egészen addig, míg számuk vészesen le nem csökkent. Sok tengerparton élő népnek (ilyenek voltak a maorik, a vikingek és ma élő leszármazottaik) a bálnák voltak az egyik legfontosabb természeti erőforrás. Az összes porcikájukból élelmiszerek, ruhák, használati tárgyak készültek, a bálna zsírjából készült olajjal világítottak. Bálnára vadászni dicsőséges, tiszteletre méltó cselekedet volt a közösség szemében, ez a mentalitás számos északi nép zárt közösségeiben él napjainkban is.

A világ legnagyobb élőlényének hossza meghaladhatja a 30 métert, súlya pedig a 130 tonnát is elérheti, ennek egyharmadát az olajban gazdag bálnazsír teszi ki, az állat szíve fél tonnára tehető. A kékbálnák csakis a víz felhajtóereje jóvoltából nőhetnek ilyen nagyra. A szárazföldön egy ekkora állat, a gravitáció miatt egyszerűen összeroskadna saját súlya alatt és valószínű, hogy elegendő élelem sem állna rendelkezésre a szárazon. Egy kékbálna képes naponta akár nyolc tonnát bekebelezni kedvenc táplálékából, a krillnek nevezett, apró rákféléből.

Bár az emberek évszázadokon keresztül a halak közé sorolták a bálnákat, Arisztotelész Kr.e. 350 körül már tudta, hogy valójában emlősállat. Írásaiban kifejtette, hogy a bálnák kopoltyú helyett légzőnyílással rendelkeznek, ami általában fejük tetején található, ez arra utal, hogy tüdővel rendelkeznek, következésképp nem halak, hanem emlősök.

Az egész életüket vízben töltő emlősöknek, így a kékbálnák is zsírban dús tejet termelnek, hogy a hideg vízben lévő bálnaborjak gyorsan hízhassanak. Ez naponta majdnem 90 kilogrammot jelent, az ifjú bálna egy hét alatt eléri születési súlyának kétszeresét, A tehénnél ugyanez 47, a lónál 60 napig tart.

Tengeri életre berendezkedett bálnák nem sokban hasonlítanak a többi emlősállatra. Testalkatuk halra emlékeztető, elülső végtagok helyett uszonyaik vannak, hátsó lábaik csökevényes formában testük belsejében rejtőznek. Hőszigetelő szőrzet helyett csak néhány érzékeny sörtét viselnek a fejükön, testüket a bálnazsír tartja melegen. Szájukban fésűszerű szilák - anyagukban az emberi körömhöz hasonló szarulemezek - helyezkednek el. Ezek a szita szerepét töltik be: kiszűrik a vízből az apró élelmet.

A bálnáknak, így a kékbálnának sincsenek hangszálai. A híres "bálnaéneket" a légzőnyílásával összeköttetésben álló billentyűkön és redőkön átpréselt levegővel kelti. Ezzel kommunikálni tud társaival, akár több száz kilométeres távolságból is, mivel hallása kitűnő. Más érzékszervére nem nagyon támaszkodhat a hideg és sötét óceánokban.

Ezt a különleges fajt, amely sok tekintetben egyedülálló tulajdonságokat képvisel a természetben, csak igen megkésve, 1964-ben nyilvánították védetté, de vadászatát ezután sem tiltották meg mindenhol. A rendkívül "gazdaságos" erőforrást még évekig csapolták az orvhalászok. Napjainkban más veszély is leselkedik a kékbálnákra. Az Antarktisz felett található, óriási kiterjedésű ózonlyukon átjutó ibolyántúli (UV-B) sugárzás a károsan befolyásolja a planktonok szaporodását, ami a kékbálnák egyetlen táplálék forrása.

Portál