Blaha Lujza
A "nemzet csalogánya", családi nevén Reindl Lujza Rimaszombaton született 1850. szeptember 8-án. Apja Reindl Sándor, miután huszártisztként végigharcolta a szabadságharcot, Várai néven vándorszínésznek állt. Anyja Ponti Aloiza szintén színésznő volt. Színészgyerekként vidéki társulatokban ismerkedett a színészmesterséggel. Korán árvaságra jutott és egy Kölesi nevű színészcsalád vette pártfogásába. Először 1858-ban lépett színpadra Győrött, Kölesi Lujza néven. 1864-ben a budai Népszínházban, 1865-ben Szabadkán játszott. Itt férjhez ment Blaha János színházi karmesterhez, akinek zenei képzettségét köszönhette, s amiért ő hálából halhatatlanná tette a nevét. 1866-ban Debrecenbe szerződött. Férje halála után 1871-ben Budapestre került, a Nemzeti Színházhoz, ahol népszínműben, operettben és operában egyforma sikerrel szerepelt. 1874-ben férjhez ment runyai Soldos Sándor földbirtokoshoz, akitől azonban viszonylag hamar, 1879-ben elvált. 1875-ben az akkor megnyílt pesti Népszínház tagja lett. 1881-ben egy újabb házasság következett; báró Splényi Ödön vette feleségül. 1883-ban elsöprő sikerrel vendégszerepelt a Népszínházzal a bécsi Theater an der Wienben. 1884 és 1885 között Feleky Miklós társulatához csatlakozva a Várszínházban játszott, majd újra visszatért a Népszínházhoz. 1901-ben kinevezték a Nemzeti Színház örökös tagjává, de azután is állandóán szerepelt a Népszínházban. Utolsó nagy színpadi siker 1908-ban volt Csiky Gergely operetté átdolgozott Nagymamá-jának címszerepében. 1910-ben visszavonult a színpadtól; búcsúelőadását a Nemzeti Színházban tartották, ahol a Tündérlak Magyarhonban című népies vígjátékban lépett fel, melyben 1871-ben debütált ugyanebben a színházban. Ezt követően már csak ritkán szerepelt. Utoljára 1922-ben lépett színpadra a Városi Színházban a Népszínház nyugdíjintézete javára rendezett jótékony célú előadáson Verő György, Török bíróné portája című alkalmi darabjában.
A magyar népszínmű, amelynek legkiválóbb tolmácsolója volt, a 70-es évektől kezdve az ő játékstílusát, egyéniségét - melynek fő ereje a játékossággal vegyülő érzelmesség volt - követve őrizte meg romantikus, stilizált és irreális jellegét. Kortársai és az utókor véleménye szerint is rendkívül jelentős szerepe volt Budapest szellemének magyarrá tételében, hiszen az ő varázslatosan kedves egyénisége által lett a Népszínház a pesti német színház diadalmas vetélytársává. A korabeli közönséget hamar meghódította könnyed játékával, humorával és kellemes énekével.
A századvégi népszínművek híres primadonnája 1926. január 18-án távozott az élők sorából. Nevét azóta is számos tér, színház és utca őrzi.
