Könyvajánló

Az ókori olimpiai játékok ezer évig követték egymást megszakíthatatlanul szigorú rendben. Közben háborúk dúltak, birodalmak születtek és tűntek el a föld színéről, de győztesek és vesztesek négyévenként megjelentek egy kis jelentéktelen görög városállamban, hogy Zeusz főisten kegyhelyénél összemérjék erejüket, ügyességüket.
Az angol szerzőpár okosan, tömören, szellemesen vezeti
be a ma olvasóját ebbe az olyan ismerős, olykor mégis fölfoghatatlan világba. Megtudjuk, hogy a görög atléták közelebb álltak mai kollégáikhoz, mint a mi róluk kialakított, idealizált eszményeinkhez. Jól megfizetett sztárok voltak, akik valóban a bőrüket vitték a vásárra, hiszen az antik közönség csak a győztessel törődött, nem értékelte a helyezéseket, így a küzdelem gyakran vált a szó teljes értelmében élethalálharccá.

Az olimpiai program

Bevallom, sose értettem azt a már-már hisztérikus lelkesedést, ami az olimpiai játékok idején az emberek nagy részét rabul ejti. Minek örülnek, mi zajlik bennük, hogyan tudnak azonosulni számukra szinte ismeretlen sportolókkal? Mit jelent az ilyenkor oly gyakran elhangzó "MI"? Már két aranyunk van, hallotta?- kérdezi a balatoni üdülőtelep aprócska vasútállomásának jegykezelője, és örömében elfelejt visszaadni. A jelen kérdéseire a múlt válaszol.

Finley és Pleket nagyszerű könyve láttatni engedi, hogy ez a lelkesedés mind a mai napig abból a metafizikai irányultságból fakad, ami messze túlmutat a hétköznapok valóságán.

A görögök esetében ez nem az élethez való hozzáállásuk tudományos komolyságát, hanem mélyen átélt szeretetét jelentette:

Négy ló vontatta kocsi, amint teljes sebességgel fordul a cölöp körül. Panathénai-amphora az i. e. V. század végéről, amelyet Kürénében, Észak-Afrikában találtak; egy kocsiverseny győztese kapta. Lélegzetelállító az ábrázolás "realizmusa"...

Ez a jelenet világosan mutatja, hogyan kötözték a szíjakat az ökölvívók kezére,
milyen pompás fizikummal rendelkeztek a versenyzők. Az amfora, melyen a kép látható, i. e. 336-ban készült. Ez idő tájt a fekete alakos technika nagyjából másfél százada megszűnt Athénban, csak Panathénaia-amforák őrízték meg a
nagyobb játékokra jellemző
konzervativizmus következtében.

Összhangban állott a görög vallás földi - majdnem azt mondhatnók: vidám - jellegével, hogy valamely istenség tiszteletére leginkább ünnepségeket rendeztek. Ilyen sok száz, talán ezer is volt a szétszórt görög világban, nagysága és pompája nagymértékben aszerint változott, hogy tisztán helyi jellegű volt-e, vagy pánhellén rangra
tett-e szert; ennek megfelelően változtak a programok is. Mindegyikben fellelhetők voltak a vallásos elemek, a felvonulás, az áldozat és az imádság, általában ünnepségből és rendszerint kórus-, tánc-, dráma- és sportversenyekből álltak (mindig kizárták közülük a gyakorlati mesterségeket), ezeket különféle összetételben párosítva egymással. Hogy Olümpia kizárólagosan a sportra korlátozódott - legalábbis ami a hivatalos programot illette -, szokatlan volt. A római korszak elején az olyan szónokversenyek, amelyeknek tárgya a császárok vagy a vendéglátó város főistenének vagy isteneinek dicsőítése volt, felkerültek egyebek közt a püthói, iszthmoszi és a Panathenaia-játékok programjára, de azt nem engedélyezték, hogy ezek betolakodjanak Olümpiába is.
Ez talán a legvilágosabb szimbóluma az olümpiai játékok egyedülálló helyzetének. A görögök versenyszerű játékok iránti szenvedélyének eredete belevész az előidők ködös homályába. A legelső és leghíresebb beszámoló a görög irodalom legkorábbi alkotásában maradt ránk, Homérosz Íliászában, amely hosszasan mondja el azokat a játékokat, amelyeket Akhilleusz szervezett, barátja, Patroklosz temetési szertartására, akit egyébként Hektór párharcban győzött le Trója kapui előtt. E játék résztvevői kizárólag a görög hadak fejedelmi vezetőiből toborzódtak ; a mérkőzések között szerepelt kétlovas kocsiverseny, futóverseny, ökölvívás, birkózás és dárdavetés; a díjak, amelyeket Akhilleusz tűzött ki a győztesek számára, nem koszorúk vagy más apróbb tárgyak voltak, hanem drága kincsek, így például bronzüstök és háromlábak, lovak és rabszolganők. Az Íliászban leírt játékok ily módon feltárják, hogy amennyire megítélhetjük, a görögök nem vontak olyan éles határt az egyházi és világi dolgok közé, mint azt mi tesszük....

...az istenek inkább támogatói voltak a sikernek, mint felidézői. Így volt ez a sportszerű játékkal és az etikus magatartással is. A görög istenek nem bocsátottak ki tízparancsolatokat. Amikor egy olimpiai atléta felesküdött Zeusz Horkiosznak a játékok első napján, arra tett ígéretet, hogy engedelmeskedik a játékok ember alkotta szabályainak. Az isten szerepe az volt, hogy védője legyen az igazságnak és büntetője az igazságtalanságnak, de megint csak nem felidézője. Zeusz Horkiosz a kivetített formája volt annak, amit mi lelkiismeretnek nevezünk. Dicsőséget csak a győzelem hozott: a részvétel, az önmagáért való játék nem volt erény; a vereség lemoshatatlan szégyent jelentett...

Fegyveres futás. A négy versenyzőn kívül, akiknek mindegyike a maga jelvényével gazdagon díszített pajzsot hordoz, látható két néző is és mindegyik oldalon tripuszokon álló üstök, ezek a játékok jutalmaként használt vázák képein állandó jelképekké lettek.

olimpiai eseményeket ábrázoló
görög ezüstérmék
i.e. V. sz.

A szerzők aprólékos elemzéseiből azt is megtudhatjuk, milyen eszközöket használtak a versenyzők, hol és milyen körülmények között voltak jelen a nézők. Megtudjuk többek között, hogy a nézők többnyire álltak, ülőhelye csak a bíráknak és néhány tekintélyes embernek volt. Pontos leírást kapunk arról is, hogyan tekerték karjukra szíjaikat az ökölvívók és hogyan használták a gerelyvetők az ujjszíjat.

A diszkoszvető vagy Diszkobolosz, Mürón athéni szobrász alkotása i. e. 450 tájáról. Úgy ábrázolja a diszkoszvetőt, amint éppen befejezte karjának hátralendítését, és megtalálta az egyensúlyt,hogy előrelendüljön a dobáshoz. Valószínűleg a diszkoszt általában ugyanúgy vetették, mint napjainkban, csak a kijelölt körön belüli forgás nélkül. Ez feltehetően a leghíresebb, legcsodáltabb és leggyakrabban utánzott atlétaszobor, amely valaha is készült. Az eredetije, üreges öntésű bronzból, régen elveszett, de márvány- és bronzmásolatai, életnagyságban és kis méretben; de még gemmákon is, igen elterjedtek voltak az ókorban. Az itt bemutatott márványszobor most a Museo delle Terme Dioclezianéban van, Rómában.

Egyszer Szolón, a Hét bölcs egyike, így sajnálkozott Anakharszisz szküthiai hercegnek:

"Ott kellene, hogy üljél a nézők kellős közepén, hogy lásd a férfiak bátorságát és fizikai szépségét, pompás erőnlétüket, gyakorlott ügyességüket és győzhetetlen erejüket, vállalkozó kedvüket, vetélkedésüket, lebírhatatlan szellemüket és fáradságot nem ismerő törekvésüket a győzelemre".
Ilyen és ehhez hasonló történetek tarkítják a könyvet, amely egy pillanatra sem válik unalmassá, puszta adathalmazzá. Elolvasása után magam is elgondolkodtam, többet értek-e most abból a lelkesedésből, ami időről-időre országokat tud lázba hozni és egy pillanatra talán sosem volt közösséget teremt emberek között. Mégis azt kell mondanom, nem a mai rajongókat, hanem az egykori görögöket irigylem, pedig, úgy tűnik, az öröm az olimpia alatt több mint kétezer éve egyformán lobog.