Szobrászat

A monumentális formaadású legkorábbi görög szobrászati stílust Daidaloszról, a mitikus krétai művészről nevezte el a modern tudomány. Ez az elnevezés csak azért tűnik jogosnak, mert a daidaloszi szobrászat központja a VII. század művészetének egyik vezető területe, Kréta volt, ahol nemcsak a keleti mintaképek utánzásában, hanem az új stílus fegyelmezett kifejezésmódjának kialakításában is az élen jártak. Krétáról ismerjük a legkorábbi épületdíszítő kőszobrokat és a legelső nagyméretű bronzszobrokat is. Valószínű, hogy a krétai mesterek nemcsak alkotásaikat küldték szét a görög világba, hanem közülük sokan el is vándoroltak olyan városokba, amelyekben még nem akadtak versenytársaik. Így váltak elindítóivá és terjesztiőivé más görög szigetek, elsősorban Naxosz és Szamosz mestereivel együtt a görög művészet első, valóban szobrászi stílusának.

A legelső görög monumentális szobrok szerkezetét néhány, hosszú időre érvényben maradó alapvonás határozza meg. Ilyen elsősorban a frontális felépítés: az alak merev szembe-nézetben áll, a test középvonala mindenkor egyenes. A frontalitás nem tűri, hogy a tagok a szobor középtengelyében metsződő, egymásra merőleges képzeletbeli síkok közéből kimozduljanak. Minden szobrászati mű kompozíciójának célja, hogy az alak egységét, önmagában való zártságát, a tartás szilárdságát, és a környezetből való kiemeltségét biztosítsa.

A frontális kompozíció sajátossága abban áll, hogy ezt a célt az alakra mesterségesen, kívülről rákényszerített rend útján éri el, az élő testet az élettelen világból kölcsönzött geometriai törvényeknek veti alá. A frontalitással kapcsolatos a szobrok tömegének egymásra merőleges síkok közé zárása, ami egyértelmű a mozdulatok egyirányúságával és az alaknak a nézővel párhuzamosan történő kibontkozásával. Ez a sajátosság összefügg a korai görög szobrászat technikájával is. A szobrokat ekkor egyenesen kőbe faragták. A szabályos alakú kőtömb lapjaira rajzolt körvonalaknak megfelelően egyszerre négy oldalról közelítették meg a kívánt alakot. Így a kész szobor magán viselte a kőtömb lapjainak nyomát s azok találkozásának lekerekített szögleteit.

A frontalitás és a négysíkúság hozza magával, hogy a szobroknak egymástól elkülönülő négy nézete van, amelyek közül mindenkor a szigorú elölnézet vagy oldalnézet képezi a fő oldalt. A korai görög szobrászat harmadik jellemző vonása az állandó szobortípusok használata. Leggyakoribbak az álló ruhás nő, az álló ruhátlan férfi és az ülő ruhás alak, de ezek mellett többé-kevésbé állandó típus alakult ki az állatok, sőt bizonyos szokványos mozdulatok ábrázolására is. A típusok állandóságát egyrészt a frontális kompozíció egységesítő kényszere, másrészt a tematika és ezzel szoros összefüggésben a művészet feladatainak azonossága írta elő. A görög művészet korai szakaszában a monumentális alkotásokat kizárólag vallási vagy vallási színezetű állami célra készítették. Az archaikus kor összes nagyméretű szobrai isten szobrok, szentélyekben felállított fogadalmi szobrok és síremlékek voltak.

Vázafestészet

A kora-geometrikus stílus szép példája ez az athéni amphora. A keskeny lábazatból kiindulva egyenletes íveléssel éri el a test legnagyobb kiterjedését, majd a vállrésznél hirtelen szűkül össze. A test ívét fordítottan ismétli meg a nyak és a kiöntő, amely finoman szétterülve koronázza az építményt. Nem véletlen, hogy az edény formáinak megjelölésére az emberi test részeinek nevei a legalkalmasabbak. Az edény alakja akaratlanul is felidézi a minden véletlent kizáró szükségszerűséggel felépülő szerves test képét. A váza következetesen geometrikus ornamentikája nem tűnik mellékes díszítésnek, mert készítője mintegy újra felépítette vele fazekas korongon készült alkotását. A test alsó részének egymásra rakódó és egyre nagyobb átmérőjű sávjai a szem számára is kiitapinthatóvá teszik az edény öblösödését. A legszélesebb részen fekete sáv helyett vonalkákból és háromszögekből szerkesztett szalag fut övként körbe, a kiterjedő és az összehúzó erők egyensúlyát érzékeltetve. E szinte pattanásig feszült keskeny szalaghoz képest mennyivel felszabadultabb a nyakon körbefutó széles meander, s a kettő között - magához vonva a tekintetet - a vállrész szabatosan körülhatárolt dísze az erők játékának szilárd központját adja meg. A díszítés szigorú rendje elhatárolja és egyben összekapcsolja az edény részeit. Valóságos építkezés az ornamentikában; tektonika, amely kiméri minden kis részlet helyét a szervesen összefüggő egészben. A félméteres, használattól megkopott edény valóságos mikrokozmosz, amely magában rejti már a görög művészet legnagyobb erényét: a világ arányos rendjének emberkéz alkotta, tiszta tükrözését.

Templomépítészet

A monumentális templomépítészet a szobrászattal egyidőben alakult ki, sőt bizonyos szempontból el is maradt mögötte.

A korai görög vallásgyakorlat nem igényelt épületet, csupán szabadban álló oltárt, amely körül az áldozatot bemutatók összegyűltek. Az első templomok az isteneket ábrázoló szobrok és az áldozati ajándékok befogadására és védelmére épültek. Alapformájuk az ősi görög ház, a megaron, amely egy hosszúkás lakóhelyiségből és a bejáratot védő oszlopos tornácból állt.

A görög szentély később is megőrizte eredeti formáját: a körülkerített térséget (temenosz), közepén oltárral s e mögött az istenség házával, a templommal. A megaront később hosszanti irányban megnagyobbították, gyakran hátsó helyiséggel bővítették, a bejárati tornácot oszlopos csarnokká képezték ki.

A korai templomok rendszerint kőalapozással, fából és vályogtéglából épültek, külsejük fényét bronz- vagy festett terrakotta-burkolattal emelték. A romlandó falak védelmére és az épületek külsejének egységesítésére a bejárati oldal oszlopait fokozatosan kiterjesztették a falak mellett körülfutó oszlopsorrá.

A legkorábbi érett formaadású templomok a kőépítkezésre való áttérés idején, a VII. században keletkeztek. A templomépület szerkezetének, beosztásának, arányainak és klasszikus típusának kialakulását - legalábbis az ión rendre nézve - elsősorban a szamoszi Héraion építkezési korszakainak sorozatán figyelhetjük meg. Midőn a szabadban álló oltár mellett itt és másutt házat építettek az istenségnek, akkor ezt a szó szoros értelmében tették: a templom az istenkép hajlékául szolgált. Az oszlopok kezdetben belülről tartották a tetőzetet, később a cella falának külső oldala mellé kerültek, ezzel a védőcsarnokkal egyúttal ünnepélyesebb külsőt, díszes keretet is kölcsönöztek az egyre inkább az istenszoborhoz szabott belső szentélynek.

A monumentális templomok elsőnek a türannoszok kezdeményezésére vagy a nagy pángörög szentélyek számára épültek, vagyis ott, ahol az anyagi javak összpontosulása a politikai ambícióval és a reprezentáció fokozott igényével párosult.

Oszloprend

Az i. e. 470 táján épült luno Lacinia-templom Agrigentóban. A peripterosz, tehát oszlopsorral körülvett épület tökéletesen megfelel a dór stílus hagyományainak: elöl és hátul hat-hat, kétoldalt tizenhárom oszlop szegélyezte. A terek és tömegek kapcsolatát finom arányrendszer szabályozza, ami az épület egészének kecses nyúlánkságot kölcsönöz.

Az ión oszloprend a dórral kölcsönhatásban fejlõdött ki, eredetét a kisázsiai faépítkezésben keresik.

A késő klasszikus építészet teremtette meg a harmadik görög oszloptípust, amelyet először a phigaleiai Apollón-templom belső oszlopsoránál alkalmaztak. Az új oszlop, amelyet korinthoszinak szokás nevezni, arányai és díszessége szempontjából az ión oszlop továbbfejlesztése volt. A korinthoszi oszlopfő faragott ornamentikájának gazdagságával messze túlszárnyalja az ión oszlopokat. Díszítésében a merészebben ívelő voluták mellett a dekoratív akanthuszlevelek és -virágok lazán elrendzett és mélyen aláfaragott csoportozata viszi a főszerepet. Korinthoszi oszlopfő az athéni agoráról. A korinthoszi oszlopfő görög eredetű, egyiptomi származtatása téves. Az oszlopfő kosárhoz hasonló. A szétnyíló akantuszlevelek két párhuzamos sort alkotnak, a fedőlemez sarkai alá pedig volutákba csavarodó zsenge hajtások kúsznak lel. A fedőlemez oldalélek alatt két kisebb, egyetlen síkot alkotó voluta érintkezik.

Parthenon

Athéna hatalmas, pentelikoni márványból készült temploma, a Parthenón, a görög templomépítkezés csúcspontját jelenti. Építészei, Iktinosz és Kallikratész - nyilvánvalóan Periklész és Pheidiasz kívánsága szerint - a görög félszigeten már hagyományossá vált dór rendet választották, de kiküszöbölték az arra jellemző nehézkességet, és amennyire ez lehetséges volt, az ión építkezés könnyed és nyúlánk arányait oltották belé. A szokásos hat oszlop helyett nyolcat helyeztek a homlokzati oldalakra, s az így létrejött 8 X 17 oszlopos körcsarnokkal a peripterosz legszerencsésebb arányát találták meg. Az oszlopok sűrűbb elrendezését azok karcsúbb tömegével, részeik feszesebb és energikusabb formálásával párosították. A templom két homlokzatának a belso tér kettéosztása felel meg: a keleti főbejáratból nyílik a szentély, a másik oldalon pedig kisebb méretű kincstár-terem helyezkedik el, ahol a legértékesebb áldozati ajándékok mellett az állam vagyonát őrizték. A szentélyhajó belső terében a tetőzetet hordozó, belso kettős oszlopsor nem fut végig a csarnokon, hanem a bejárat felé nyitott négyszöget képezve fogja koszorúba a hatalmas kultusz szobrot. A nagyszeru épületet gazdag szobrászati dísz ékítette. A két oromcsoport mellett a 92 metopé és a 160 méter hosszúságú fríz a görög épületszobrászat legnagyobb szabású műve volt. A dór templomokon addig ismeretlen fríz egészen alacsony domborműve, a metopék magas reliefjei és az oromcsoportok szabadon álló szobrai a szobrászat valamennyi műfaját képviselték. Tematikájuk egyetlen nagyszabású gondolatkört, az athéni demokrácia múltjának és jelenének dicsőítését fejtette ki. A gondolat egysége és a szobordísz stílusának összhangja egyetlen nagy mesternek, Pheidiasznak a műve volt. Magától értetődik azonban, hogy a rövid idő alatt elkészült hatalmas munkát Pheidiasz egyedül nem készíthette el. Műhelyébe a görög világ különböző pontjairól a legjobb erőket vonta össze. Az

Akropolisz

A klasszikus művészet fénykorának három vezető szobrásza közül az Attika határán fekvő Eleutheraiból származó Mürón volt a legidősebb. A szobrászatban Polügnotoszhoz hasonló szerepet játszott. Ókori méltatói elsőorban az élethűséget, a valóság közvetlenségét dicsérték műveiben, amelyek jobbára bronzból készültek, és kivétel nélkül elpusztultak. Csak római kori márványmásolatokban sikerült felismerni néhány kiemelkedő alkotását.

"Az épületek pedig emelkedtek büszke nagyságukban és utánozhatatlan alakokban meg bájukban; a művészek vetélkedtek felülmúlni kivitelben a tervezetet. Főleg azonban a kivitelbeli gyorsaság volt bámulatra méltó. Mert míg e művek bármelyikét több nemzedéken és korszakon keresztül nagy nehezen hitték kivihetőknek, addig mindezek egy embernek virágzó kormányzata alatt nyerték befejezésüket." Periklész építkezései közül az Akropolisz újjáépítése volt a legjelentékenyebb. Ez a munka állt elsősorban Plutarkhosz szemei előtt, amikor az idézett lelkes sorokat írta, s ez a munka dicséri elsősorban Pheidiasz zsenijét és szervezőképességét. Athén régi fellegvárát a perzsák teljesen elpusztították. Hosszú ideig emlékeztették ezek a romok az athénieket a hősi erőfeszítéssel visszavert támadás halálos veszélyére. A békekötés után Periklész azonnal hozzáfogott a vár felépítéséhez. Nem a régi épületekkel telezsúfolt fellegvárat akarta helyreállítani, hanem teljesen új és soha nem látott szépségű épületekkel díszes, szent körzetet terveztetett, amely most már kizárólag a vallásos és ünnepi központ feladatát kapta. A romoktól megtisztított térséget már korábban falakkal vették körül, most feljáratához monumentális bejárati csarnokot, a Propülaiát építették, a szikla tető terén pedig három templomot emeltek: Athéna templomát, a Parthenónt, az ősi athéni kultuszok helyén az Erekhtheiont, és a kis Athéna Niké-szentélyt. Az építkezést a Parthenónnal kezdték meg 447-ben, s még a peloponnészoszi háború kitörése előtt, kerek tizenöt év alatt be is fejezték. A többi épület befejezése tovább húzódott. Az Akropolisz nem volt a mai értelemben vett építészeti egység, az épületek látszólag véletlen szerű lazasággal kapcsolódnak össze. A valóságban a hagyomány és a természeti adottságok kettős szempontja írta elő elhelyezésüket. Az Erekhtheion az ősi Erekhtheusz-szentély helyén épült. A Niké-templom az Akropolisz kiugró fokán lebegett, a Parthenón a szikla legmagasabb felületén emelkedett, a Propülaia pedig a fellegvárba vezető út végének építészeti kiképzése volt. A kaputól a szentélyek között út vezetett a nagy templom bejáratához, amely a feljárattal ellenkező irányba nézett. Körülötte, különösen a későbbi időben, az áldozati ajándékok, fogadalmi szobrok valóságos erdeje gyult össze, benépesítve a mai, kövekkel teleszórt platót. Az épületek romjai ma szobrászati díszüktől jórészt megfosztva, eredeti állapotukhoz képest kopáran állnak. Értékes kegyszobraik, csarnokokban elhelyezett festmények, a kincstárukban felhalmozott arany- és ezüstajándékok már az ókor későbbi századaiban idegenbe vándoroltak, és örökre elvesztek.