A hónap filmje: VOLKER SCHLÖNDORFF: BÁDOGDOB (1979)
Előző fejezet: Az európai rendező	Tartalom	Következő fejezet: Alfred Nemeczek: A bádogdob

A bádogdob

…Az imént leírtam egy fényképet, amelyen Oskar teljes alakban látható a dobbal és a dobverőkkel, s ugyanakkor azt is elmondtam, milyen régóta érlelt elhatározásokra jutott Oskar a fényképezés alatt, és a három gyertyával díszített torta körül üldögélő születésnapi összejövetel láttán. De most már becsukva, némán fekszik mellettem az album, s én vagyok kénytelen beszámolni, bizonyos eseményekről, amelyek nem magyarázzák ugyan meg, hogy miért maradtam olyan sokáig három éves, mégis megestek - méghozzá én idéztem őket elő. Kezdettől fogva tudtam: a felnőttek nem fognak megérteni. Ha kívülről, azaz számukra is láthatóan nem fogsz tovább nőni, visszamaradottnak neveznek majd, elhurcolnak téged meg a pénzüket tucatnyi orvoshoz, hogy ha gyógymódot nem is, legalább magyarázatot találjanak betegségedre. Ennélfogva kénytelen voltam - hogy a konzultációkat elviselhető határok közt tarthassam - magam szolgáltatni elfogadható magyarázatot növekedésem elmaradására, még mielőtt előállna az orvos a maga magyarázatával.
Napsütéses szeptemberi nap, a harmadik születésnapom. Kellemes, nyár végi légkör - ragyogó, mint az üveg -, még Gretchen Scheffler kacagása is tompítottan hangzik. Mama a zongoránál a Cigánybáróból intonál, Jan mögötte, illetőleg a zongoraszék mögött áll, kezével megérinti a Mama vállát, s úgy tesz, mintha a kottát figyelné. Matzerath már a vacsorát készíti a konyhában. Anna nagymama Hedwig Bronskival és Alexander Schefflerrel átül a szoba másik végébe Greff zöldségkereskedőhöz, mert Greff mindig jó történeteket tud, cserkészhistóriákat, amelyekben megnyilvánul a hűség meg a bátorság; mindehhez még az állóóra, amely egyetlen negyedórát sem hagyna ki a csipkeszerű szeptemberi napból; és mivel mindnyájan úgy el voltak foglalva, mint az óra, és mivel a Cigánybáró Magyarországától egyenes vonal vezetett Greffnek a Vogézekben vándorló cserkészei és Mazerath konyhája mellett - ahol kasub rókagomba sercegett rántottával és szalonnával a serpenyőben - az előszobán keresztül a bolt felé, követtem ezt a vonalat, szökés közben könnyedén improvizálva dobomon. Hamarosan ott álltam a boltban, a pult mögött - a zongora, a rókagomba, meg a Vogézek messze mögöttem -, és észrevettem, hogy a pincébe vezető csapóajtó nyitva van. Valószínűleg Matzerath felejtette el becsukni, mikor felhozott desszertnek egy doboz gyümölcskonzervet.
Mégis egy álló percbe tellett, amíg rájöttem, mit kíván tőlem az a pincébe vezető csapóajtó. Szó sincs róla, nem öngyilkosságot! Az túl egyszerű lett volna. A másik lehetőség viszont nehéz, fájdalmas áldozatot kívánt, és ettől már akkor is kiütött a veríték a homlokomon, mint azóta is mindig, ha áldozatot kívántak tőlem. S ami a legfontosabb: a dobomnak nem volt szabad megsérülnie. Sikerült is épségben levinnem a tizenhat kitaposott lépcsőfokon, és elhelyeznem a liszteszsákok közt, ily módon indokolva meg épségét. Aztán ismét felmentem a nyolcadik lépcsőfokra, nem, eggyel alacsonyabbra, aztán úgy találtam, hogy az ötödik is megteszi. De ha onnan esem le, nem biztos, hogy hihető sérüléseket szenvedek, és ugyanakkor nem esik komoly bajom. Erre megint föl, ezúttal túl magasra, a tizedik fokra, s végül a kilencedikről ugrottam le - magammal rántva egy málnaszörpös üveggel teli polcot -, fejjel előre, pincénk cementpadlójára.
Még mielőtt rám ereszkedett volna az ájulás függönye, megállapítottam, hogy kísérletem sikerült: a szándékosan magammal rántott málnaszörpös üvegek elég nagy lármát csaptak ahhoz, hogy Matzerathot a konyhából, Mamát a zongora mellől, a születésnapi összejövetel többi résztvevőjét meg a Vogézekből a boltba csalják, ott a nyitott csapóajtóhoz, aztán le a lépcsőn.
Leérkezésük előtt még volt időm élvezni a szétfolyt málnaszörp illatát, észrevenni, hogy vérzik a fejem, és eltűnődni rajta - akkor már a lépcsőn voltak -, vajon Oskar vére olyan édeskés és kábító illatú vagy a málnaszörp, s ugyanakkor boldog voltam, hogy minden simán ment, és - hála előrelátásomnak - a dobban nem esett kár.
Azt hiszem, Greff cipelt fel a lépcsőn. Oskar csak a nappaliban bukkant ki a felhőből, amellyel részben a málnaszörp, részben saját fiatal vére burkolta be. Az orvos még nem érkezett meg, Mama sikoltozott, és Matzerathot, aki meg akarta nyugtatni, gyilkosnak nevezte, és többször is az arcába vágott, nemcsak a tenyerével, hanem az öklével is.
Vagy sikerült - és az orvosok ezt mindig újra megerősítették - egyetlen, nem éppen fájdalom nélküli, de mégiscsak jól kiszámított eséssel nemcsak a felnőttekkel megértetnem, hogy miért nem növök tovább, hanem ráadásul és anélkül, hogy tulajdonképpen akartam volna, a jó szándékú, ártalmatlan Matzerathból bűnös Matzerathot csinálnom. Ő hagyta nyitva a csapóajtót, Mama mindenért őt okolta, s évekig kellett tűrnie bűneiért Mama nem túlságosan gyakori, de akkor aztán könyörtelen szemrehányásait.
Az esés miatt négy hétig kórházban kellett tartózkodnom, de aztán - eltekintve a későbbi, dr. Hollatznál tett szerdai látogatásoktól - az orvosok viszonylag békén hagytak. Dobosi mivoltomnak már az első napján sikerült jelt adnom a világnak, esetem magyarázatot nyert, mielőtt a felnőttek még csak sejtették volna is az igazi, általam előidézett tényállást. Ettől fogva így szólt a mese: a mi kis Oskarunk harmadik születésnapján lezuhant a pincelépcsőről, csontja nem törött ugyan, csak nem fog tovább nőni.
És elkezdtem dobolni. Bérházunk négyemeletes volt. Végigdoboltam a lépcsőket, a földszinttől a padlásig és vissza. A Labeswegtől a Max Halbe Platzig, onnan Kleinhammer-park, a Részvény-sörgyár, a sörgyári tó, a Frobelwiese, a Pestalozzi-iskola és a Neuer Markt következett, aztán megint Labesweg. A dobom bírta, a felnőttek kevésbé, abba akarták hagyatni a dobolást, el akarták venni a bádogdobomat, el akarták némítani a dobverőimet - csakhogy a természet gondoskodott rólam.
Képességem, hogy egy bádogdobon kidobolhassam a szükséges távolságot köztem és a felnőttek közt, röviddel a pincelépcsőről való lezuhanásom után kifejlődött, szinte egyidőben egy bizonyos hanggal, amely lehetővé tette, hogy olyan magas fekvésben, hosszan kitartott vibratóban énekeljek, visítsak vagy visítva énekeljek, hogy senki nem merte elvenni a dobomat, amely sértette a dobhártyáját. Mert ha elvették a dobomat, visítottam egyet, és ha visítottam egyet, értékes holmik pattantak szilánkokra: szét tudtam énekelni az üveget; sikoltásom virágvázákat tett tönkre; énekemre betörtek az ablaktáblák, és huzat keletkezett; hangom a szűz és épp ezért könyörtelen gyémántként hasította be a vitrinek üvegajtaját, és anélkül, hogy ártatlanságát elvesztette volna, könyörtelen pusztítást végzett odabenn a szerető kezek által ajándékozott, vékony porréteggel borított, szép formájú likőrös poharak közt.
Képességeim hamarosan ismertté váltak az utcánkban, a Brösener-Wegtől a repülőtér mellett elterülő lakótelepig, vagyis az egész környéken. Ha megláttak a szomszédos házakban lakó gyerekek, akiknek a játékai - az "egy, kettő, három, sóshering a tálon", a "Hol a szurkos boszorkány" meg az "én valamit látok, de te azt nem látod" - egyáltalán nem érdekeltek, azonnal kórusban rákezdtek a mocskos gúnydalra:

Kicsi pohár, nagy pohár
Nincs cukor a sörben,
Holle anyó táncot jár
A szobában körben.

Ostoba, értelmetlen rigmus volt, de engem nem zavart. Átvettem az egyszerű, nem minden báj nélküli ritmust, s dobom mögött masírozva keresztül az összetört poharak meg Holle anyó közt, a Kicsi pohár, nagy pohár dallamát pergetve folytattam utamat, s noha nem voltam patkányfogó, a gyerekek jöttek utánam.
Még manapság is, ha például Bruno a szobám ablaküvegét pucolja, néha-néha eljátszom dobomon ezt a rigmust.
A szomszéd gyerekek gúnydalánál kellemetlenebb és dühítőbb volt, különösen szüleim számára, az a sok költséggel járó körülmény, hogy környékükön minden pajkos és neveletlen csibész által betört ablaküveget az én számlámra, azaz inkább az én hangom számlájára írtak. Mama eleinte lelkiismeretesen ki is fizette a többnyire csúzlival betört konyhaablakok árát, de aztán végre ő is rájött, miről van szó, s ha kártérítési igényekkel léptek fel, üzletien fagyos tekintettel bizonyítékot követelt. A szomszédok valóban igazságtalanul vádaskodtak. Akkoriban semmi sem lehetett volna igazságtalanabb, mint azt föltételezni rólam, hogy gyerekes pusztítási szenvedély rabja vagyok, s éppolyan oktalan gyűlöletet érzek az üveg és az üvegből készült holmik iránt, mint azok a gyerekek, akik dühös ámokfutással mutatják ki homályos és indokolatlan ellenszenvüket. Szeszélyből csak az rombol, aki játszik. Én nem játszottam, hanem dolgoztam a dobon, s ami a hangomat illeti, kezdetben csak önvédelemül szolgált. Hangszálaimat csak akkor használtam fel ilyen céltudatosan, ha fenyegetve láttam a lehetőséget, hogy dobomon dolgozzam. Ha módom lett volna ugyanezzel a hanggal és módszerrel a Gretchen Scheffler fantáziájából született, unalmas mintájú, hímzett asztalterítőket tépni darabokra, vagy a zongoráról szedni le a sötét politúrt, boldogan békén hagytam volna minden üvegtárgyat. Csakhogy az asztalterítőknek meg a politúrnak közömbös volt a hangom. Akármilyen fáradhatatlanul visítottam, a tapétáról nem sikerült leszedni a mintát, sem pedig két hosszan elnyújtott, föl-le hullámzó, fáradságos munkával egymásnak dörzsölt hanggal - mint kőkorszakbeli őseink - olyan hőséget létrehoznom, hogy végre kipattanjanak a szikrák, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy a nappali ablakain lógó, taplószáraz, dohányfüstszagú függönyöket dekoratív lángokra lobbantsam. Nem énekeltem tönkre a székek lábát sem, amelyeken Matzerath vagy Alexander Scheffler ült. Szívesen védekeztem volna kevesebb kárt okozva, kevésbé csodálatosan, de ártalmatlanabb fegyverem nem akadt, csak az üveg engedelmeskedett a parancsomnak, az üveget pedig meg kellett fizetni.
Művészetemet nem sokkal harmadik születésnapom után mutattam be első ízben sikerrel. A dobom akkor már körülbelül jó négy hete megvolt, és amilyen szorgalmas voltam, ennyi idő alatt tönkre is vertem. Igaz ugyan, hogy a piros-fehér lángnyelvecskékkel díszített henger még összetartotta a dob alsó és felső lapját, de a hangot adó lap közepén levő lyukat már nem lehetett nem észrevenni, s mivel az alsó lapját nem voltam hajlandó használni, a lyuk egyre nagyobb és nagyobb lett, a széle kirojtosodott, éles lett. A dobról vékonyra vert bádogrészecskék pattantak le, beleestek a dobba, s valahányszor ráütöttem hangszeremre, elégedetlenül zörögtek, és a nappali szőnyegén meg a hálószoba vörösesbarna padlóján mindenfelé fehér lakkrészecskék csillogtak: ezek már nem bírtak tovább megmaradni agyongyötört bádogdobomon…

Günter Grass: A bádogdob (Magvető, Budapest, 1973) (részletek a regényből: 87.-92. old)

Előző fejezet: Az európai rendező

Tartalom

Következő fejezet: Alfred Nemeczek: A bádogdob