Első rész

Társadalmunk nyelv nélkül elképzelhetetlen. A nap huszonnégy órájában áthatja életünket, még alvás közben is, amikor agyunk „feldolgozza" az aznapi eseményeket.

Ha létezik nyelvi szerv, akkor természetes, hogy a biológusok kíváncsiak a kialakulására. Ennek vizsgálata azonban óriási nehézségekbe ütközik. Alegnagyobb problémát az jelenti - ami egyben izgalmassá is teszi a dolgot -, hogy nyelvi képességünk egyedülálló az élővilágban. Az egyedfejlődést viszonylag könnyû tanulmányozni, mivel a Drosophilaés az egér is kifejlődik valahogy, a miénkkel összevethető nyelvvel azonban még az emberszabású majmok sem rendelkeznek. Közvetlen elődeink, mint a Homo erectus és a neander-völgyiek (utóbbiak csak elődeink, de nem őseink - a ford.) kihaltak, és a nyelvről semmit sem mondanak a kövületek. Megkönnyítette volna a helyzetünket, ha őseink rögtön írni is elkezdtek volna, amint beszélni tudtak, de az írás csak késői találmány. The language instinct (A nyelvi ösztön) címû, 1994-ben megjelent könyvében Steven Pinkera nyelv evolúcióját szemléletesen az elefánt ormányáéhoz hasonlította. Ez olyan bonyolult adaptáció, ami csak az elefántokra jellemző, és nem marad fenn a kövületekben, ennek ellenére kevés kutató vitatja, hogy természetes szelekció hatására fejlődött ki.

Az emberi háttér: agyi mechanizmusok

Régóta tudjuk, hogy az agy bizonyos területeit érő sérülések a nyelvi képességek jellegzetes károsodásához vezetnek (1. ábra). A súlyos rendellenességeket afáziánaknevezzük. Két fő típusuk a Wernicke- (receptív vagy szenzoros) és a Broca-(expresszív vagy motoros) afázia. Az utóbbi súlyos nyelvtani hibákkal jár, míg az előbbiben szenvedő betegek (akiket folyékony afáziásoknak is neveznek) nyelvtanilag helyes, de értelmetlen mondatokban beszélnek.

Az agysérülésekkel járó jelenségek nemcsak nagyon kellemetlenek, hanem első ránézésre meglehetősen zavarba ejtők is. A betegek például nem ritkán így panaszkodnak: „Látom a tárgyat, tudom mi az, de nem tudom megnevezni." Kiderült, hogy a fogalmak képzése, a hozzájuk kötődő szó előhívása, a szó és fogalom közötti kapcsolat megteremtése az agy különböző részeiben történik. További lokalizációkat is felfedeztek. Úgy tûnik, hogy az agy meghatározott területei tárolják az igéket, más részei a főneveket, sőt még az élő és élettelen dolgokra vonatkozó főnevek kezelésében is megfigyelhetők idegrendszeri különbségek.

Ezek a megfigyelések összeegyeztethetők a nyelvi szerv veleszületett természetével, de nem bizonyítják azt. Képzeljünk el egy összekapcsolt neuronokból álló hálózatot, amely képes „tanulni" (az egy időben aktív neuronok közötti kapcsolatok megerősítésével és a többi gyengítésével), de nincs benne lokalizáció. Számítógépes szimulációkkal igazolták, hogy ilyen hálózatokban tanulás során bizonyos területek a puszta véletlen folytán meghatározott feladatokhoz rendelődnek. Ha a modellekhez hozzáadjuk azt is, hogy az egyes érzékszervi bemenetek (hallás, látás stb.), csakúgy, mint a kimenetek (például a beszéd), eleve meghatározott területekhez kapcsolódnak, akkor az egyes feladatok nemcsak hogy elkülönülnek a hálózatokon belül, hanem a különböző hálózatokban - és az analógiának megfelelően a különböző egyedek agyában - ugyanazok a lokalizációk jelennek meg.

Az agyon belüli lokalizáció tehát valószínûsíti, de nem bizonyítja a veleszületett jelleget. Ehhez kapcsolódik egy másik, válaszra váró kérdés: hogyan tanulja meg az agy a nyelvtani szabályokat? Hogyan tároljuk például az igék múlt idejû alakjának képzési szabályát (a -t, illetve -tt toldalék hozzáadását)? Két szélsőség képzelhető el. Azegyik, hogy minden esetben valamilyen szabály szerint járunk el: nemcsak a megszokott -t végződés esetében, hanem az olyan szavaknál is, mint a van® volt és a megy® ment (az angol nyelvben sokkal több rendhagyó ige van, amelyek esetében a múlt idejû alak képzése még felszínes hasonlóságot sem mutat a „hagyományos" módszerrel - a ford.). A másik lehetőség, hogy a múlt idejû alakot minden egyes igéhez külön-külön kell megtanulnunk, akár a szavak jelentését. Pinker (másokkal együtt) a két szélsőséges nézet között ésszerû középutat javasolt. A szabályos igékre vonatkozhat szabály, míg a rendhagyó igéket egyenként, „szótárszerûen" kell megtanulnunk. Ez azt is megmagyarázhatja, hogy az azonos tövû igéknek miképpen lehet különböző a múlt ideje (a magyar nyelvben nemigen akadnak ilyen igék - a ford.): például ring/rangés ring/ringed az angol „csönget", illetve „gyûrûbe fog" jelentésû igék megfelelő alakja.

Azt az elképzelést, hogy a szabályos és a rendhagyó igék múlt idejének képzéséért különböző agyi folyamatok a felelősek, az idegrendszeri rendellenességekben szenvedő betegek vizsgálata is alátámasztotta. A kísérletek az „érzékenyítés" jelenségére épültek. Ez a kifejezés arra a megfigyelésre utal, hogy a lúd szót gyorsabban felismeri valaki, ha előtte a hattyúszóval érzékenyítették. Éppen erre számítunk, ha a szavak egymáshoz közel tárolódnak, illetve, ha a tárolásuk között valamilyen kapcsolat van. Mind a „csak szabály", mind a „csak tanulás" nézet alapján azt várjuk, hogy a sétálta sétál-ra, a voltpedig a van-ra érzékenyít: végtére is a párok tagjai között mindenképpen van kapcsolat, akár tanult, akár a szabályból következő. W. Marslen Wilson és Loraine Tylerazonban olyan betegeket is talált, akikben a voltérzékenyítette a van-t, a hattyú a lúd szót, de a sétált nem érzékenyített a sétál-ra. Egy másik betegben ennek éppen az ellenkezője volt igaz: a sétált érzékenyített a sétálra, de a hattyú a lúd-ra nem és a volt a van-ra sem. A kétféle betegben különböző agyterületek károsodtak. Mindez egybevág azzal a korábbi megfigyeléssel, hogy az agrammatikus afáziásoknak (akik a mondatok szerkesztésével bajlódnak) nagyobb nehézséget okoz az újonnan megismert szabályos igék ragozása, mint a rendhagyóké, míg az anomiás afáziásoknál (akik számára a szavak felidézése jelent gondot) ez éppen fordítva van.

Ez arra utal, hogy a rendhagyó igék múlt idejének képzéséért ugyanaz a mechanizmus a felelős, mint az egyes szavak jelentésének elsajátításáért (mindegyik esetet külön-külön kell megtanulni), a szabályos igék múlt idejét viszont ettől eltérő módon képezzük (szabályt tanulunk). Ez önmagában keveset mond arról, hogy a nyelv képessége mennyire veleszületett adottság, de legalább megmutatja, hogy a nyelvi szabályokvalóban az agy egyes területeihez köthetők.

Sok időt töltöttünk egy jelentéktelennek tûnő kérdéssel: hogyan képezzük az igék múlt idejét? A fejtegetés azonban megmutatta, hogy az összehangolt idegrendszeri és lélektani kutatások miképpen kezdik feltárni a nyelvi szerv mûködését, s azt, hogy mennyire nehéz eldönteni, mindez milyen értelemben veleszületett.

A nyelv elsajátítása

Az alapvető kérdés, hogy a nyelvet is csupán „próba-szerencse" módszerrel tanuljuk, ahogy azt a behavioristák szerették volna elhitetni velünk, vagy van valamilyen ösztönös „tudás" előre huzalozva az agyba, amelynek genetikai alapja van. Érdekes módon, az utóbbi elképzelés nem is egészen új: a 17. században már megfogalmazták a „filozófiai nyelvtan" mûvelői, de a romantika felemelkedésével feledésbe merült. Annyi világos, a nyelv nem fejlődik ki a „nyelvi ingerek" teljes hiányában: ha senki sem beszél hozzánk, nem tanulunk meg beszélni. Ismerünk néhány olyan esetet, ami arra utal, hogy az anyanyelv elsajátítására csak korlátozott időnk van: létezik egyfajta „kritikus időszak", amely a serdülőkor tájékán lezárul. Ha ezalatt nem tesszük, később már soha nem leszünk képesek bármilyen természetes nyelvet rendesen megtanulni. Egy szomorú, de jól dokumentált példa Genieesete, akit az apja évekig elzárva tartott. Bár később tanították beszélni, Geniesoha nem jutott tovább a tört, nyelvtanilag ugyancsak hibás beszédnél. A nyelvi ingerek szerepe tehát nélkülözhetetlennek látszik a normális fejlődéshez, önmagában azonban nem érv a veleszületett jelleg ellen, amint azt a látás fejlődésének párhuzamba állítható példáján alább bemutatjuk.

Hasonlóképpen játszódhatott a nyelvi szerv evolúciója is, és talán ilyesmi történik az egyedfejlődés során is. Az egyik érv, amit Noam Chomsky és követői hangoztattak, az „ingerek szegénységére" vonatkozik. Egy mondat szavainak és nyelvtani elemeinek átrendezése a legtöbb esetben értelmetlen halandzsához vezet. Elképzelhetetlen, hogy a gyermekek „belső iránytû" nélkül meg tudnák tanulni, melyik mondat helyes és melyik helytelen, pusztán a hallott példák alapján. Ráadásul sok szülő nem is javítja ki gyermekei nyelvtani hibáit (sokkal inkább foglalkoztatja őket a „csúnya beszéd"). A legújabb vizsgálatok egyértelmûen megerősítették, hogy a gyermekek „ösztönös" eligazodása a nyelvtani szabályok útvesztőjében kétnégyéves kor között lényegesen jobb, mint amit egy hagyományos tanulási mechanizmustól várni lehetne. Úgy tûnik tehát, hogy az agyban van egy nyelvtanuló rendszer (NTR), amelyet nyelvi ingereknek kell mûködésbe hoznia ahhoz, hogy kialakítsa a megfelelő nyelvhasználatot. Az eredmények alapján nema teljesen mûködőképes beszédközpont, hanem a nyelvtanuló rendszer öröklődik.

A nyelvi szerv felhangolása

Eddig megvolnánk. Miért van azonban a gyermekeknek évekre szükségük az anyanyelv elsajátításához, és az irigylésre méltóan gyors fejlődés ellenére miért ejtenek még ebben az időszakban nyelvtani hibákat? Miért nem képesek a nyelvi ingerektől megfosztott emberek felnőttkorukban elsajátítani a folyékony beszédet? Miért kell tanulnunk a nyelvtant - miért nem veleszületett az egész? Miért van olyan sokféle nyelv, amely nemcsak szókincsében, hanem generatív nyelvtanában is különböző? Miért nem elég az egyetemes nyelvtan? Megkísérlünk választ adni a kérdésekre, továbbá arra, hogy a nyelvi ösztön kialakulhatott-e a mutáció és a szelekció hagyományos evolúciós folyamatai révén.

A kérdések közül talán arra lehet a legegyszerûbben választ adni, hogy a szavakat (szókincsünket) miért tanulással sajátítjuk el ahelyett, hogy öröklődnének. Az utóbbi esetben a kulturális evolúció nem haladhatna gyorsabban, mint a genetikai: a nyelvi újításoknak, amilyen a csavarhúzó szó, genetikailag rögzülniük kellene, mielőtt használhatnánk őket. Olyan nyelvtanra van tehát szükség, amellyel bármilyen típusú állítás megfogalmazható, az egyes állítások tartalmát viszont a kulturális és nem a genetikai háttér szabja meg.

Annak, hogy olyan sok különböző természetes nyelv létezik (amelyeket a fejlődés kritikus időszakában kell megtanulni), két oka lehet. Egyrészt a nyelvet olyan korán kell elsajátítani, amennyire csak lehet, másrészt a nyelvtanulás legegyszerûbb (ha nem az egyetlen) útja a nyelvtanuló rendszeren (NTR) alapulómódszer.Ez utóbbi mûködtetése feltehetően költséges, mivel meg kell hozzá őrizni a szinapszisok rugalmasságát, és nyitva hagyni a választások lehetőségét.

A különböző generatív nyelvtanok - például a magyar és az angol - ugyanannak a nyelvi szervnek az alternatív mûködési módjai. Ez felveti a kérdést, hogy bizonyos nyelvtanok könnyebben megtanulhatók-e, mint mások azáltal hogy az idegsejtek bizonyos elrendeződései könnyebben kialakulnak a nyelvi szervben. Ezt nem tudjuk bizonyosan, de Derek Bickertonvizsgálatai a pidgin és a kreol nyelvekrőlarra utalnak, hogy a válasz „igen" lehet. Pidgin nyelvek akkor alakulnak ki, ha közös nyelvet nem beszélő felnőttek kerülnek egymással kapcsolatba, ami az egykori gyarmatok „bérrabszolgáinak" telepein gyakran megtörtént.

A pidginnel később részletesebben is foglalkozunk; most elég annyit tudnunk róla, hogy a kommunikáció korlátozott, nyelvtan nélküli formáját jelenti. Kreol nyelvek akkor alakulnak ki, ha az olyan közösségekben, ahol a nyelvi ingereket elsősorban egy pidgin nyelv adja, gyermekek nőnek fel. Ezek már valódi nyelvek, teljes értékû nyelvtannal. A megdöbbentő állítás az, hogy a kialakuló nyelvtanok, bár mutatnak eltéréseket, nagyon hasonlók a különböző közösségekben, még ha azokat több ezer kilométer választja is el egymástól. Egy példa, hogy a „kettős tagadás" általában megengedett a kreol nyelvekben (a magyarban is, például - nincs semmi baj; de az angolban nem - a ford.). Még mindig lehetne azt állítani, hogy ezekben az esetekben a szülők valódi nyelveket beszéltek, és hatásuk meghatározó volt az új kreol nyelvtan kialakulásában. Azóta azonban egy ettől független bizonyítékot is találtak, amely igazolja, hogy gyermekek csoportjai képesek valódi nyelvtannal rendelkező nyelveket kialakítani, még akkor is, ha a kívülről érkező nyelvi ingerek a pidginhez hasonlítanak. Azok a süket gyermekek, akiknek a szülei csak pidgin szinten tudnak a jelekkel bánni, messze túlszárnyalják szüleiket a jelbeszéd tanulásában, és kifinomult nyelvtant fejlesztenek ki még akkor is, ha nincs a környezetükben a jelbeszédben jártas felnőtt, akivel érintkezhetnének. A kreol nyelvek két tanulsággal szolgálnak. Egyrészt szemléltetik a gyermekközösségek nyelvi találékonyságát, másrészt - közös vonásaik révén - némi betekintést nyújtanak abba, hogy a közös egyetemes nyelvtan talaján milyen generatív nyelvtan alakul ki legkönnyebben.

Az egyetemes nyelvtan sajátságai

Általánosan elfogadott nézet, hogy a mondatok minden nyelvben főnévi és igei szerkezetek megfelelő párosításával állnak össze (a magyar nyelvészet nevezéktana kissé más megközelítést alkalmaz: a „főnévi szerkezeteket" inkább a bővítmény alapján nevezik el, pl. „jelzős szerkezet" - a ford.). Ezt a 2. ábrán részletesebben is kifejtjük. A generatív nyelvtan tényleges szabályai egy adott nyelvben meglehetősen bonyolultnak látszanak. Csak egyetlen példa: tudjuk, hogy a következő kérdés: Honnan tudod, kit látott? nyelvtanilag helyes, a Kit tudod, honnan látott? viszont nem. Noha a magyar nyelvben kicsit is járatos emberek többsége tisztában van ezzel, azt még a mûveltebb anyanyelvi beszélők sem tudnák megmagyarázni, hogy ez miért van így (hacsak történetesen nem nyelvészek). A magyarázat a nullelem fogalmán alapszik. A második kérdést így is írhatnánk: Kit tudod, honnan látott -?, ahol „-" a nullelem) azt a helyet jelöli, ahonnan a látott tárgyát, amit most a kit helyettesít, elmozdítottuk. A mozgást azonban, állítják a nyelvészek, szabály korlátozza, amely szerint kérdőszót nem mozgathatunk keresztül a honnanáltal elfoglalt helyen.

Ez eléggé bonyolult szabály, de a nyelvészek szerint a nullelemek feltételezése még mindig a legegyszerûbb mód a bemutatott példa és sok más kapcsolódó nyelvtani jelenség magyarázatára. Lehet, hogy igazuk van, de nem lehetünk bizonyosak abban, hogy nem írhatók-e le egyszerûbb szabállyal is ezek a helyzetek. Ugyanakkor az evolúció - történeti okok miatt - ennél bonyolultabb rendszert is választhatott: ebben az esetben a bennünk ténylegesen mûködő szabályok még a nyelvészekénél is összetettebbek lennének. Akárhogy is legyen, elképesztő, hogy beszéd közben olyan szabályt követünk erőfeszítés nélkül, amelynek nem is vagyunk tudatában.

A nyelvészet egyik új kezdeményezése, amelyet maga Chomsky is támogat, az úgynevezett minimalista program. Ez arra törekszik, hogy megtalálja a szabályok lehető legegyszerûbb megfogalmazását, amelynek alapján a szavakból nyelvtanilag helyes mondatok állíthatók össze. A részleteket most nem ismertetjük, de Robert Berwick nyomán megpróbáljuk megadni ennek a megközelítési módnak a zamatát, a kémia törvényeivel vont párhuzam segítségével. Ez nem tûnhet túl célszerûnek: az emberek többsége kevesebbet ért a kémiához, mint a nyelvhez. A kémia törvényei azonban igen jól ismertek, míg az egyetemes nyelvtan sajátságait nagyrészt továbbra is homály fedi.

Jó oka van annak, hogy ettől az analógiától segítséget remélünk. A kémia törvényei szerint kisszámú atom (hidrogén, oxigén, vas stb.) hatalmas számú vegyületeket hozhat létre, de korántsem az összes lehetséges atomi összetétel alkot stabilis vegyületet. Hasonlóképpen kevés szó (főnevek, igék, határozószavak stb.) hatalmas számú mondatot építhet fel, de nyelvtanilag nem minden összetétel helyes. A két eset között tehát felfedezhető analógia, és az olvasó mostanra már bizonyosan rájött, hogy erősen hiszünk az analógiák hatalmában hasznos ötletek felvetésére.

A kémia a tudomány erőteljes és kifinomult ága, amelyhez e könyv egyik szerzője történetesen nem sokat konyít. Az atomok összekapcsolódásának szabályai azonban könnyen elmagyarázhatók. Kezdjük a vegyérték fogalmával. Minden atomon elképzelhetünk bizonyos számú - egytől négyig terjedő - kapcsolódási pontot, amelyeknél fogva más atomokhoz kapcsolódhat molekulát hozva létre. A kapcsolódási pontok számát nevezzük vegyértéknek. A hidrogén (H) vegyértéke például egy, az oxigéné (O) kettő. Így létrehozhatunk egy vízmolekulát, ha egy oxigénhez két hidrogénatomot kapcsolunk (H-O-H, azaz H2O), de nem kapcsolhatunk két oxigént egy hidrogénhez, hogy O-H-O-t kapjunk. Ennél természetesen többről van szó, de az továbbra is igaz, hogy egyszerû összetételi szabályoknak kell megfelelni. A második szabályt „alegység szabálynak" is nevezhetjük. A már létrejött molekulák maguk is egységként viselkedhetnek, és más molekulákhoz kapcsolódhatnak hasonló szabályok szerint, mint amelyek az atomok molekulákká kapcsolódását irányítják. A már létrejött nukleotidok például a végeiknél fogva egy még bonyolultabb molekulává, DNS-sé kapcsolódhatnak össze: ennek során kötésenként pontosan egy vízmolekula távozik.

Szabályok határozzák meg azt is, hogy a szavak miképpen kapcsolhatók össze mondatokká. A szerkezeti nyelvtan (2. ábra) sajátossága, hogy a mondatban egy-egy szót többszavas szerkezet helyettesíthet: a tehén helyére például kerülhet kajla szarvú tehén. A lényeg, hogy a szavaknak is van a vegyértékhez hasonló tulajdonságuk, ezért csak a megfelelő szavakkal párosíthatók. A szavakat mondatokká fûző mûvelet, az összekapcsolás megegyezik a kémiai reakciókkal. Ennek sérülése agrammatikus afáziához vezet. Ha a szavak sajátságaival vannak gondjai abetegnek, amelyek a vegyértékkel állíthatók párhuzamba, akkor típusvak nyelvtanrólbeszélünk.

Az analógián belül a nyelv és a kémia törvényei között azonban különbség is van, mégpedig a jelentés kialakulásában. Nézzünk egy példát: A kutya megharapta a postástés A ló ette a füvet mondatok között jelentéstani különbség van, noha nyelvtani szerkezetük megegyezik. Minden nyelvben sok a főnév, amelyek jelentését külön-külön kell megtanulni, de az összetételeiket meghatározó szabályok megegyeznek (azonos a vegyértékük).

Ennyi analógia és példa után kijelenthetjük: nem ismerjükaz egyetemes nyelvtan sajátságait.Csupán önmagunk megfigyelésével nem tárhatjuk fel őket. Biológusként azt gyanítjuk, hogy hosszú távon a genetika nyújthatja a legfontosabb segítséget az ilyen irányú kutatásokhoz.

(A második, befejező részt a következő számunkban olvashatják.)