Lóczy Lajos szerepe Ázsia földtudományi feltárásában
Lóczy Lajos(1849-1920)
Lóczy Lajos születésének 150. évfordulóján az életpálya legfontosabb mérföldköveinek felelevenítésekor megkülönböztetett figyelmet kell fordítani azokra az eredményekre, melyeket a jeles földrajztudós-geológus Ázsia kutatásában, földtudományi feltárásában elért.
Lóczy Lajos életmûvének egyik első, de értékeit és nemzetközi visszhangját tekintve talán legjelentősebb része az a felfedező- feltáró tevékenység, amit a Széchenyi Bélavezette kelet- ázsiai expedíció tagjaként végzett. Bevezetésként megmutatjuk, miként kaphatott lehetőséget egy pályakezdő ifjú kutató arra, hogy eljuthasson a földteke tudományos szempontból egyik legkevésbé ismert, távoli vidékére.
A 15 évesen árvaságra jutott gimnazistát édesanyja, Orosházi Kun Mária nagy erőfeszítések árán taníttatta. Az Aradon megszerzett érettségi bizonyítványt követően a család áldozatkészségéből kerülhetett Svájcba, ahol 1869 és 1874 között a zürichi mûegyetemen tanult. Az ötesztendős, igen költséges taníttatás a család szinte minden anyagi erőforrását kimerítette. Ez a befektetés később az egész hazai tudomány számára busásan megtérült. A mérnöki tanulmányok mellett Ascher von der Linth és Albert Heimprofesszorok irányították az ifjú Lóczy Lajos figyelmét a földtudományok felé.
Természetszeretetét, a földrajz és a geológia iránti érdeklődését elmélyítették és kiszélesítették azok a terepgyakorlatok, melyeket a svájci Alpok hegyóriásai közé szerveztek tanárai. Lóczy sokoldalú ásvány- és kőzettani, hegységszerkezeti- tektonikai, valamint felszínalaktani-geomorfológiai ismeretekre tett szert. Hazatérését követően választhatott a nagyobb állami karriert ígérő és jövedelmezőbb kultúrmérnöki állás, illetve a sokkal szerényebben fizetett tudományos kutatói foglalkozás között. A fiatal Lóczy nem a pillanatnyi érdekei szerint, hanem hosszú távon gondolkodva döntött. Elfogadta a jeles mineralógus, Krenner József meghívását a Magyar Nemzeti Múzeum Ásványtárába, s múzeumi segédőrként így kerülhetett a tudományos élet vérkeringésének sodorvonalába. A hiányzó anyagiakat a tudományos munka öröme, szépsége és a szakmai-emberi kapcsolatok bősége pótolta számára.
Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciójának útvonala (1877-1880)
Kultúrmérnökként valószínûleg soha nem kerülhetett volna patrónusa, a Nemzeti Múzeum igazgatójának, Pulszky Ferencnek látókörébe, aki a szabadságharc diplomatája, az emigrációban Kossuth Lajos közvetlen munkatársa volt. Patrónusa személyes ajánlásával lehetett a Széchenyi Béla vezette kelet-ázsiai expedíció tagja.
Pulszky jól tudta, hogy Lóczy képzettsége, emberi tulajdonságai reális esélyt adnak arra, hogy a Széchenyi-expedíció sikerrel megvalósíthassa célkitûzéseit. A személyi kiválasztás akkoriban sem alapozódhatott csupán egy ajánló véleményére, Széchenyi más szakemberek vélekedésére is kíváncsi volt. Sokat számíthatott Eduard Suess, a jeles bécsi geológus pártfogása, hiszen ő tudományos szálakon győződött meg arról, hogy Lóczy Lajos személye minden szempontból alkalmas lehet arra, hogy a múlt század legköltségesebb és legnagyobb szabású magyar tudományos vállalkozásában szakértőként részt vehessen.
Az expedíció 1877. december 4-én indult el Triesztből a Polluce nevû osztrák gőzösön. Az expedíció tagjaként a fedélzeten tartózkodott KreitnerGusztávosztrák térképész főhadnagy, akinek fő feladata az útvonal pontos megtervezése, valamint térképészeti helymeghatározások voltak. A nyelvészeti és etnográfiai kutatói feladatokat Széchenyi Szentkatolnai Bálint Gáborrabízta, aki később betegsége miatt nem válthatta be a személyéhez fûzött szakmai reményeket. A négytagú kutatócsoportban a fő feladat Lóczy Lajosra hárult. Õvégezte el a legtöbb időt és figyelmet kívánó földtani térképezést, az ásvány- és kőzettani, valamint az állattani és növénytani gyûjtéseket, s a terepen ő vált az expedíció szakmai-természettudományi irányítójává.
Az első felfedezés
A Szuezi-csatornán áthaladva, Port-Szaíd, Szuez, Dzsidda és Áden érintésével jutottak el Indiába, ahol Bombayben szálltak partra. Lóczy Kreitner Gusztáv társaságában szárazföldi úton Kalkuttába utazott, ahol a Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárában búvárkodott. A kutatómunka jelentős, nem várt eredményeket hozott. A természettudományi képzettségû, de a társadalomtudományok eredményeit is számon tartó Lóczy - hét esztendővel Duka alapvető Kőrösi Csoma-monográfiájának megjelenése előtt - rábukkant a székely tudós elveszettnek hitt és máig legnagyobb forrásértékûnek tekintett önéletrajzára, amit a tudós az indiai Szabathu határállomásán, 1825 elején vetett papírra. E dokumentum máig a leghitelesebb forrásként tanúskodik Kőrösi Csoma Sándor életútjának első négy évtizedéről és vándorlásának állomásairól. Lóczy a Bengáliában katonaorvosi szolgálatot teljesítő alezredessel, Duka Tivadarral együtt - de tőle függetlenül - elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy megmentette Kőrösi Csoma Sándor írásos emlékeit a feledéstől. Lóczy világhírûvé vált földijének példájára érlelődött meg benne az elhatározás, hogy Kőrösi Csoma egykori útját követve kísérli meg a bejutást Tibetbe. Megtakarított pénzén, igen szerény körülmények között, magányosan kezdte meg a kockázatos utat. Dardzsilingben felkereste Kőrösi Csoma sírját. Sikerült elnyernie a kerület angol kormányzója, Levin őrnagy pártfogását, aki ajánlólevelet adott a kalimpongi brit közigazgatás tisztjéhez, Retcheehez, hogy legyen segítségére szakmai terveinek megvalósításában.
Lóczy Retchee társaságában, ötven teherhordóból álló karavánjával kapaszkodott fel a Keleti-Himalája legvadabb vidékére, a Szikkim és Tibet határán található, 4423 méter magas Dzselep-hágóra. Az út során Lóczy a hegy- és a vízrajz leírásán túlmenően számos felszínalaktani és glaciológiai megfigyelést tett, valamint magasságméréseket végzett. E területhez fûződik a Széchenyi-expedíció egyik legfontosabb földtudományi felfedezése.
Lóczy a dardzsilingi kerület angol geológusa, Malet által 1875-ben kutatott és leírt területen megállapította, hogy a földkéregmozgások az idősebb kőzetrétegeket rátolták a fiatalabbakra. A fiatalabb, üledékes eredetû rétegeken ugyanis jóval idősebb kőzetek, fillit, majd gneisz következtek. A rétegrátolódás elméleti magyarázatán túlmenően kimutatta a Szikkimi-Himalája tektonikai ablakát, majd az izosztázia elméletét szikkimi példákkal igazolta. Tereptapasztalatai alapján arra következtetett, hogy a Himalájától északra húzódik egy hegyvonulat, amit ő Transzhimalája néven rajzolt térképére. A légi fényképek és az ûrfelvételek előtti korban ez a következtetés helyesnek bizonyult, melyet két évtizeddel később a híres svéd Ázsia-kutató, Sven Hedin igazolt. Lóczy szikkimi felfedezéséről első ízben Budapesten, a Magyarhoni Földtani Társulat szakülésén 1883. május 2-án számolt be.
A Brit Királyi Földrajzi Társaság e felfedezés érdemeit ismerte el aranyérmével, melyet évtizedekkel később, 1911. május 26-án Londonban, ünnepi ülésen India volt alkirálya, George Nathaniel Curzon lord nyújtott át Lóczy Lajosnak.
A kínai utazás geológiai eredményei
A Széchenyi-expedíció Ázsia legnagyobb kiterjedésû, természettudományi értelemben ismeretlen területein végzett kutatásokat. E munkálatok meghatározó személyisége Lóczy volt. Elkészítette a Jangce folyó deltájáról és Nanking környékéről azt a részletes geológiai úti térképet, mely átfogó képet ad Kína egyik legérdekesebb tájáról. Az 1: 1 300 000 méretarányú térkép kitûnően hasznosítható a vízrendezési munkálatoknál. Különlegessége a domborzatábrázolás, valamint a geológiai képződmények elterjedésének együttes feltüntetése.
Lóczy Lajos egész munkássága során különös figyelmet fordított a víz és az ember kapcsolatának sokoldalú vizsgálatára. Az ok-okozati összefüggések felismerésével és értelmezésével nem véletlenül vált az oknyomozó geográfia úttörő hazai képviselőjévé. Lóczy így ír a Jangce torkolatában szerzett megfigyeléseiről: „Akik tudják, hogy a kínai vízimérnökök, a Jang-ce-kiang deltáját elgátolták a tenger berohanásai előtt, hogy a Jang-ce-kiangot mindenütt, ahol síkság szegélyzi a folyót, párhuzamos ásott és töltésezett csatornák kísérik csupán a fölfelé irányló hajózás kérelmére és akik látták azokat a 22-25 méternyi mély bemetszéseket, melyekben a nagy csatorna Csönkiang- tól délre több kilométerre halad: mindazok velem együtt azt következtetnék, hogy valamint a vu-hu-i Jang-ce-kiang szakasz és a Tai-hu tó között jelenleg összefüggő víztükrû csatorna nem létezik, azonképpen ott valami régi folyómeder geológiai jelenkorban sem volt."
Lóczy a terepi megfigyeléseket mindig ötvözte a történeti források adataival. A történeti földrajz munkamódszere szempontjából igen tanulságos az az eljárás, mellyel a folyó szakaszjelleg-változásait leírta és okait értelmezte. A jelenségértelmezés Lóczy által interpretált ragyogó példáját olvashatjuk az alábbi sorokban: „… történeti följegyzésekből azt kell következtetnünk, hogy mindaddig, míg a Jang-ce-kiang deltája korlátlan hatalmában volt a természeti erőknek, a delta peremén a Jang-ce melléktorkolatai ismételve megváltoztatták helyöket. E torokváltozások okai a torokgátak (bar) keletkezésében, a Kínai- tenger part melléki áramlásában és az iszapos folyóvíznek Guppy által a tengerben észlelt déli haladásában keresendő.
Az a behatás, melyet a Fritsche által leírt hideg északi tengeráramlás a kínai partokon a Jag-cze beömlő víztömege gyakorol, mindenekelőtt abban a jelenségben nyilvánul, melyet Guppy figyelt meg, ti. hogy az iszapos és kisebb sûrûségû folyóvíz a part melléki áramlattal dél felé folyik és általa a partokhoz szoríttatik. A legnagyobb iszaplerakódás tehát szükségképpen a delta szélein és a Han-csou-i öbölben történik, ezért az egykori kisebb deltaágak torkolataiban a zátonyképződés könnyen fokozódhatott annyira, hogy egyik-másik torkolat betömődött, mialatt az árapály hullámai másutt nyitottak a deltaágnak új nyílást a tengerbe…"
Lóczy mindig élénken érdeklődött mindazon természeti jelenségek, földtani képződmények keletkezése iránt, melyek befolyásolták, alakították a vízpartokon élő emberek életét, s ennek az érdeklődésnek legelső megnyilvánulásai a Széchenyi- expedícióra vezethetők vissza, de végigkísérték egész pályafutása során. A legnagyobb hatással a Balaton-kutatásban nyilvánult meg ez az érdeklődés.
Lóczy nem a tudomány elefántcsonttornyában elzárkózva volt kíváncsi a természeti folyamatokra, hanem mindig kereste az összefüggéseket az ember és a természet sokszálú kapcsolatában. Tereptanulmányait megelőzően mindig nagy gondot fordított a gyér számú publikációk adatainak elemzésére és véleményét ezek figyelembevételével alakította ki. Soha nem állít semmi olyat, amit ne tudna több, egymástól független bizonyítékkal alátámasztani. Ez a felelősségteljes tudósi magatartás ma is tanulságul és példaképül szolgálhat. Így foglalja össze a Jang-ce torkolatában szerzett tapasztalatait:
„Körülbelül egy ezredév óta a Jang-ce-kiang megszûnt deltáját építeni, azóta nem mûködhet többé csupán a természeti erők hatalma alatt, és az általa okozott legnagyobb átalakulások most csakis a torkolat tágas aestuáriumára szorítkoznak. A delta növekedését, amint azt Edkins a Jü korától kezdve - talán túlbecsülve annak mértékét - számította, a Kr. sz. utáni 7. századdal ide-tova megállapodottnak kell tekinteni. Sanghai táján a történeti időbeli deltanövekedést a tengertől a Csing-lung-i pagodáig számítva, legföljebb 30-40 kilométernyi deltaszegélynek tartanám. A deltaképződést a mondott időtől kezdve az ember akadályozza meg. A delta ugyanis a tenger felől kettős védtöltéssel van elkerítve. E bámulatos munka a 7. századtól a 17-ikig készült el és jelenleg is épségben áll."
Lóczy Lajos mestere volt az aprólékos megfigyeléseknek, s az azokból levont sokoldalú következtetések megfogalmazásának. Õ volt az első földrajztudósunk, aki szakított a statikus jelenségleírásra koncentráló leíró földrajz hagyományos módszereivel, s földrajzi leltárkészítés szinte megemészthetetlen adathalmazával. Az oknyomozó szemléletmódot meghatározó kutatási irányzattá emelte a hazai geográfia mûvelésében, s e felismerés gyökerei kétségkívül a svájci tanulmányokra és a kínai expedícióra vezethetők vissza.
Lóczy jelentős megállapításokat tett Kína mészkővidékeinek felszínformáival kapcsolatosan. Vizsgálta a Tan-kiang szurdokának rétegkibukkanásait és geológiai szelvényeket készített a szurdokról, valamint a Szin-ling hegység keleti vonulatairól. Legértékesebb megállapításait Senszi és Kanszu tartományok karbon tábláival kapcsolatosan vetette papírra. A löszvidék térszíni formáiról közölt rajzai mellett különös jelentőségûek azok a kövületek, melyek gyûjtésével értékes természettudományi anyag hazajuttatását alapozta meg.
A Széchenyi-expedíció legszámottevőbb, Lóczy által elért földtudományi eredményei a Han-hai-medence képződményeire, illetve a Góbi-sivatag déli peremére vonatkoznak. A különböző földrajzi körülmények közepette történő lösz keletkezéséről írt sorai ma is tanulságosak. Felfigyelt arra a tényre, hogy a nagy mennyiségû lösz képződéséhez és szállításához hozzájárul a talaj naponkénti erős felmelegedése. Ajelenségről így ír:
„A lösznek még napjainkban is történő tetemes fölhalmozódását a Nansan alján, a havasi bő nedvesség mellett a száraz sivatagbeli térségek közvetlen szomszédsága okozza. Nemcsak a heves szelek és viharok rostálják ki a kavicspusztákról a finom port és söprik el a kiszáradt löszbuckákat, hanem még szélcsend idején is fölveszi a légtenger a sivatag finom anyagát. Mindennapos tapasztalásom volt a Kan-szui pusztákon, hogy a szélcsendes, derült napokon… dél felé lassanként ködössé, homályossá változott a levegő… portölcsérek játéka kezdődött, ezek mint megannyi üres, 5-10 méter átmérőjû oszlopok, vagy csövek olykor nagy számmal keletkeztek és 200-300 méternyi magasságig emelkedve, nagy mennyiségû port szállítottak fel csavarmenetekbe emelkedő kerületökön a magasabb légrétegekben. A portölcsérek hosszabb ideig, percekig is mozdulatlanul maradtak egy helyben, a felemelkedő por magasban piniaként terjedt szét és észrevétlenül oszlott el. Olyankor, midőn a hajnali és déli hőmérséklet közt 20-21 °C hőmérsékleti különbség volt, de különben aránylag szélcsend uralkodott, észleltem leginkább etüneményt."
Útja során a Góbi-sivatagban részletes vizsgálatokat végzett a köves, kavicsos, kietlen pusztaságban. A Góbi keletkezését illetően a geológusok egy része azt vallotta, hogy hajdan tenger volt Ázsia legnagyobb sivatagjának helyén, azaz a mai felszín száraz tengerfenék. Ahelyenként több mint ezer méter vastagságot meghaladó rétegösszlet vizsgálata során megállapította, hogy a lefolyástalan medencékben azért halmozódik fel a törmelék, mert nincs transzportáló erő, ami tovaszállítsa. E kérdést érinti az a régebben elterjedt nézet, mely szerint a Góbi-sivatagban található sós vizek, tavak sótartalmának eredetét a han-hai rétegekből származó tengeri sótelepekkel való összefüggésbe hozzák. E látszólag tetszetős nézet azonban éppen Lóczy vizsgálatai nyomán dőlt meg.
Végvár Tengi-tarnál, a Tiensan alján
A magyar tudós érdeme, hogy kimutatta: a sivatagon végighúzódó, csaknem teljesen törmelékanyaggal borított hegységek közti völgyeket és medencéket, futóhomok, valamint édesvízi és sós tavi üledékek, no meg a levegőből aláhullt por töltötte ki. Azaz a han-hai rétegek minden kétséget kizáróan szárazföldi eredetû képződmények! Megállapítása szerint Mongólia délkeleti peremén és Kínában 170 millió esztendőre visszamenően csak édesvízben lerakódott képződmények találhatók. A Góbi tehát régi szárazulat, melyet a középidő óta nem borított tenger. A legrégibb őstengeri nyomokat a jura időszakra datálta. Megállapította, hogy az ázsiai kontinenst dél felől, a mai Burma és India területén vette körül tenger a krétában és a harmadidőszakban. Észlelései szerint a térség felszíne már a mai arculatát viselte, amikor a harmadidőszak végén nagy tavak jelentek meg a Tibeti-magasföldön és Észak-Kína karbon tábláján.
Ázsia szívében e hatalmas tavak kiszáradásával vette kezdetét a tartós ariditás, a sivatag könyörtelen uralma, majd a löszképződés korszaka. A löszkeletkezéssel kapcsolatos megállapításai máig megkerülhetetlen tudományos mérföldkövet jelentenek a negyedidőszak kutatói számára. Lóczy már Richthofen munkáiból tájékozódott a klasszikus kínai löszvidék formakincséről, a függőleges löszfalakba mélyesztett utakról, a löszbe ásott lakásokról, melyekben a kínaiak százezrei találtak maguknak nyomorúságos hajlékot.
Megállapította, hogy a löszrétegekben csapadékosabb éghajlatra utaló, hajdan gazdagabb növényvilágot tükröző vastag, sötét televény rétegek is megfigyelhetők. Nemcsak szél szállította, azaz eolikus eredetû löszt írt le, hanem felhívta a figyelmet arra, hogy a kínai magashegységek számos folyóvölgyében nagy mennyiségben található ún. átmosott, víz által lerakott agyagos, lösszerû anyag, amely a pliocénban keletkezett és túlnyomórészt megkülönböztethető az eolikus lösztől.
Lóczy nem elégedett meg a terepi megfigyelésekkel, fontosnak tartotta az anyagvizsgálatokat is. A petrográfiai és kémiai vizsgálatokat Kalecsinszky Sándor,valamint Wartha Vince és E. Cohengreifswaldi egyetemi tanár közremûködésével végezte el.
Figyelmét nem kerülték el a gazdasági élet számára hasznosítható földtani adatok sem. A Teng-tjan-csing-i széntelepek átmetszete mellett igen értékesek a széntelepek feküjéből származó növénymaradványok és kövületek, melyeknek begyûjtése és meghatározása ugyancsak Lóczy érdeme. ANan-san peremén végzett földtani tereptanulmányok mellett kiterjedt kőzettani felvételeket tett a Kuku-Nor keleti partján és a felső Hoang-ho környékén. Részletes, 1:150 000 méretarányú térképvázlatot is készített a Kuku-nor keleti partvidékéről.
A Széchenyi-expedíció a zûrzavaros politikai helyzet miatt nem juthatott el Tibetbe, de az európai tudósok előtt szinte teljesen ismeretlen hátsó-indiai hegyláncok között tett kutatóút geomorfológiai felismerései, a Gambi-hegység gleccsermozgások révén keletkezett képződményeinek, különböző morénatípusoknak és vándorköveknek a leírásai az Ázsia-kutatás szakirodalmának legfényesebb lapjaira tartoznak.
Lóczy Jünnan tartomány északi és nyugati vidékeiről, valamint Észak-Burmáról közölt leírásai mellett igen értékes térképet szerkesztett Belső-ázsiai-magasföld keleti peremének hegyvonulatai címmel. A térkép tektonikai szempontból is figyelmet érdemel. A korábbi adatok feldolgozásával ábrázolta a Tibetet határoló hegységek csapásirányait. Az expedíció talán legértékesebb eredménye az a geológiai jegyzetekkel ellátott átnézeti térkép, melyet Kreitner Gusztávszerkesztett és Lóczy Lajos töltött ki földtani tartalommal.
A Széchenyi-expedíció tagjaként Lóczy eljutott Jáva szigetére, ahol Délkelet-Ázsia legpusztítóbb és legaktívabb tûzhányóját, a Merapit tanulmányozta.
A kelet-ázsiai expedíció 1878. december 8-tól 1880. február 23-ig mintegy 10 ezer kilométeres utazást jelentett. Ez tekintélyes fizikai erőfeszítésekre kényszerítette a résztvevőket. A geológiai vizsgálatok, a jegyzetek készítése, a kőzettani és őslénytani gyûjtések és dokumentálásuk napi 12-15 órányi koncentrációt igényeltek. De nem lebecsülhetők az ifjú tudósra nehezedő lelki terhek sem. A rengeteg bizonytalanság, a hatóságokkal való állandó küzdelem, a vidéki törzsi lakosság gyanakvása, olykor fenyegetően ellenséges viselkedése. Nem lehet ünneprontás vagy a Széchenyiek iránti kegyeletsértés, ha megemlítjük, Lóczynak rendkívüli alkalmazkodást kellett tanúsítania az expedíció dúsgazdag vezetője, Széchenyi Béla iránt. A vagyonos gróf számára egészen mást jelentett a pénz értéke, mint a hozzá képest szegény Lóczy Lajosnak, aki édesanyja segítségét volt kénytelen igénybe venni, hogy úti szükségletei egy részét, sőt részben az útiköltségét fedezhesse.
Hazatérésekor, amikor búcsút vett Széchenyi Bélától, a gróf olyan megdöbbentően kevés pénzt adott neki a jegyekre, hogy egy hetet kellett várnia, amíg a szükséges anyagiak otthonról megérkeztek. E kiszolgáltatott helyzetből fakadó konfliktusok homályban maradtak a kortársak számára, mert Lóczy később sem vádaskodott arra, akinek ezt a páratlan utazási-kutatási lehetőséget köszönhette.
A vállalkozás summázatához tartozik a Tasnádi Kubacska András által 1974-ben nyilvánosságra hozott, Pulszky Ferenchez írt Lóczy-levél, mely arról tanúskodik, a fiatal tudóst nemcsak az átlagot meghaladó szakmai tálentummal, hanem a hétköznapi embereket messze túlszárnyaló teherbíró és tûrőképességgel áldotta meg a sors: „… méltóságodnak köszönöm, hogy a hosszú utat megtehetém, nehéz és küzdelmes volt az… Nem annyira a kiállott fáradalmak, mint azon erkölcsi bilincsek miatt, melyeknek rabja voltam két hosszú éven át. Méltóságod buzdító jóakarata és közvetve hozzám juttatott biztatása erősített meg és könnyíté akaratomat, mellyel kétévi lealázó és szégyenletes szerepemet nyugodtan végig játszam."
Lóczy hatása a magyar Ázsia-kutatásra
A Széchenyi-expedíció eredményei jelentős nemzetközi elismerést váltottak ki a magyar tudomány, és Magyarország iránt. A 19. századi Ázsiába és Afrikába irányuló nagy expedíciós utakat többnyire gazdasági érdekek, vagy gyarmatszerzési szándékok jellemezték. A Széchenyi-expedíció résztvevőitől távol álltak a kolonizációs törekvések. Bár a Kínával való kereskedelmi kapcsolatok fejlesztési lehetőségeinek a felmérését Széchenyi fontos célkitûzésnek tartotta, a legjelentősebb szempont a természettudományok ismeretanyagának gyarapítása volt.
A hazai tudománytörténet legfényesebb lapjaira tartozik Lóczy Kínát bemutató gigantikus geológiai munkája. A tudományos eredmények három óriási kötetének több, mint félezer oldalnyi földtani ismeretanyaga, valamint a mai Magyarország területének mintegy tízszeresét, azaz 1 millió km2-t érintő 15 nagy geológiai és topográfiai térkép a Kína-kutatás örökbecsû alkotásai közé tartozik. Lóczy első nagy munkája, Gróf Széchenyi Béla kelet-ázsiai útjának tudományos eredményei( 1877-1881) három kötetben láttak napvilágot, dúsan illusztrálva metszetekkel, földtani szelvényekkel és térképekkel. A második nagy mû a mûvelt közönségnek szólt, s 1886- ban jelent meg A Kínai Birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása címmel a Királyi Magyar Természettudományi Társulat kiadásában. A kínai út harmadik hozadéka A Kínai Birodalom története címû kötet 1901-ben, a Magyar Földrajzi Társaság gondozásában jelent meg. A kötetek rendkívüli hazai - és Schafarzik Ferenc kitûnő német nyelvû fordításának köszönhetően - külhoni elismerést hoztak szerzőjüknek. A legfontosabb a Kínát kitûnően ismerő német tudós, Ferdinand von Richthofen méltatása:
„A földtani kutatás tekintetében csaknem az egész utazás merőben új területet tárt fel. Aligha van még valaki az újabbkori földtantudósok közt, akinek osztályrészül jutott a kutatásnak ily csodálatosan nagy és gyönyörû területe. Lóczy igazolta rátermettségét a nagy feladatra. A mûre vetett futó pillantás elegendő, hogy megérezzük: tevékeny és buzgó kutató, lelkiismeretes megfigyelő kezéből ered, s szerzője ért hozzá, hogy világosan megragadja a fő jelenségeket. Nagyon kevés munkát végeztek itt őelőtte. … a geológiai munka mestermûve."
Lóczy Lajos kelet-ázsiai utazásának volt egy, a kitüntetéseknél, díjaknál értékesebb eredménye: az a közvetlen hatás, amit példája gyakorolt az utána következő hazai tudósnemzedékek számára. Az ő ösztönzésére és cselekvő támogatásával indult el Cholnoky Jenő és Gubányi Károly Mandzsúriába, ahol mindketten értékes munkát végeztek. Cholnoky kiváló geográfussá vált, Gubányi Károly pedig a mandzsúriai vasútvonal megépítésével öregbítette a magyarság hírnevét.
Lóczy meghatározó hatást gyakorolt Prinz Gyulára, a Tiensan feltárójára (aki Almásy György társaságában 1906- ban és 1909-ben jutott el a közép-ázsiai magashegységbe) és Teleki Pálra, aki első nagy, nemzetközi elismerést hozó munkáját a Japán-szigetek kartográfiájának történetéről írta. Ajeles Ázsia-kutató fia, ifjabb Lóczy Lajosédesapja nyomdokaiba lépett, és a szénhidrogén-kutatások egyik legelismertebb szakértőjeként négy kontinens különböző kőolajmezőin végzett geológiai feltáró munkát.
Szót kell ejteni arról is, hogy a Széchenyi-expedíció nem csak a földtudományokra gyakorolt jótékony, megtermékenyítő hatást. Lóczy a Széchenyi-expedíció során eljutott Tunhuangba, ahol az Ezer Buddha barlangjaiban ősi buddhista tekercseket és képeket őriztek a szerzetesek. Õ hívta fel a figyelmét a másik jeles Ázsia-kutatónknak, Stein Aurélnakerre a rendkívüli mûemlékcsoportra és muzeális relikviáira. Tunhuang az expedíció legnyugatibb végpontja volt, ahol a „dörgő homokhegyek" birodalmában az előnyomuló futóhomokbuckák már számos, emberi kéz vájta üreget betemettek és többet hasonló sorssal fenyegettek.
Lóczy 1879-es látogatását követően több, mint negyedszázaddal sikerült Steinnek eljutnia e nehezen megközelíthető vidékre. A Kína és India közötti hagyományos kulturális-vallási kapcsolatokat bizonyító barlangokra felfigyelő Lóczynak nem volt elegendő ideje arra, hogy részletesen megvizsgálja az üregeket. Azt azonban ösztönösen megérezte, hogy Ázsia egyik legridegebb, legkietlenebb tájának talán legnagyszerûbb és legtitokzatosabb értékeit rejtik a barlangok. Felismerte, hogy a freskók és egyéb ábrázolások indiai hatást tükröznek és a szubkontinensen hajdan uralkodó buddhista vallás nyomait őrzik.
Az ázsiai viszonylatban páratlan szellemi kincsesbánya kapujának jelképes kulcsát Lóczy Lajos adta Stein Aurél kezébe. Az ázsiai régészeti-mûvészettörténeti kutatások históriájának egyik legizgalmasabb fejezete fûződik a két magyar kutató kapcsolatához. A szent hely őre, Vang szerzetes a szentélyek restaurálására elfogadta Stein Aurél pénzadományát, és lehetővé tette számára, hogy több ezer tekercset és írásos emléket magával vigyen.
A Góbi-sivatag e legdélebbi oázisvárosának páratlan kultúrkincsei ma a londoni British Múzeumban és Delhiben, az Indiai Nemzeti Múzeumban tekinthetők meg. E közgyûjteményekben válhattak az egyetemes tudomány szakszerûen restaurált és feldolgozott, igazi értékeivé.
Stein Aurél, az elnéptelenedett belső-ázsiai romvárosok megszállott kutatója számos angol és magyar nyelvû munkájában hálásan említi meg a mesterének tekintett Lóczy Lajos nevét, hiszen neki köszönhette egyik legnagyobb jelentőségû felfedezését. Nem véletlen, hogy Lóczy Lajos balatonarácsi, permi vörös homokkő síremlékén üveg alatt látható az a lepréselt havasi gyopár, melyet Stein Aurél küldött Kasmírból - utolsó üdvözletként…
(A Magyar Tudományos Akadémián 1999. november 4-én tartott Lóczyemlékülésen elhangzott előadás rövidített változata.)
