A martonvásári park más, mint többi. Mondhatnám, azért, mert legöregebb fái a halhatatlanboldoglelkekszeme láttára kezdtek cseperedni. Ilyen fák és parkok persze akadnak másutt is. Ez a hely azonban mégiscsak más.
Nem több mint háromszáz éve a helyén még posványos mocsár terpeszkedett. Mocsár volt akkortájt mindenütt, ahol elegendő víz akadt. Itt - az alig egynéhány szánalmas kunyhóból álló Márton Vásárán (vagy Vásáron) - akadt víz bőven, hiszen a közelben öleli magához folytonos, telhetetlen, csapodár szerelemben Danubiusazt a kis hajadon patakot, amelyet a nép teljes és ártatlan tudatlansággal Szent Lászlórólnevezett el. Ha nem elég szorgalmasan, nem elég sietősen jött a légyottra a patak, Danubius bosszúsan elébe ment és mindenestől magába olvasztotta. Ezért volt itt a víz, a vízi világ gátolója minden tartósan ide telepedőnek. Dédelgetője lett viszont a vízimádó fáknak: kőriseknek, égereknek, terebélyes kocsányos tölgyeknek, szálmagas szilfáknak. Láp- és ligeterdők húzódtak a patak széles lapályán egészen a nagy folyamig. Közöttük smaragdba játszó láp- és mocsárrétekkel, ahol a gólyahírvirágos tavasztól a rőtbevont ködös őszig virágpompa vibrált, és csak a tél hava simította ki a tájat halotti hólepel szerû fehérre.
Ezt birtokolta 1702-ben Sajnovics Mátyás, a híressé vált csillaglátó és nyelvész Sajnovics Jánosnagyapja. Õ „vitte" már a 18. században messzire szívében ezt a tájat. Ki tudja, a jeges- tengeri Vardözord világában vagy a finn fenyőerdők tiszta vizû tavai között, a lapp nyelvtan tanulmányozása során nem villant-e Sajnovics emlékezetébe a sokkal szeszélyesebb Duna menti honi táj? 1750-ben azonban - már új gazdaként - a császárhû, labanc érzelmû Beniczkyekpróbáltak szerencsét és vagyont szerezni Márton Vásárában. Tán az égiek kegyének elnyerése iránti nagyobb nyomaték kedvéért építettek sietősen a mocsár szélére egy kápolnát, de lehet, hogy azért, mert a török idők alatt elpusztult kolostor romjain kívül akkortájt nem akadt egyetlen istenes hely sem errefelé. Mégsem próbálkoztak sokáig, úgy látszik, a mocsárvilág erősebbnek bizonyult. 1758-ban már a messzi németföldi Braunschweigből egykor Magyarországra szakadt Brunszvikok egyik ága, a nevet még németesen író báró Brunswick Antal vette bérbe a nyolcezer holdas birtokot. Neki nagyon megtetszhetett itt valami, mert bérlőből hamarosan tulajdonossá lépett elő. Látta, hogyne látta volna az ősi állapotokat, sőt rosszabbnak látta, mint a Sajnovicsok vagy a Beniczkyek, hiszen időközben javarészt még a lápok-ligetek fáit is kivágták, eltüzelték. Ám Antal báró sokkal inkább előre látott. Nem a távoli jövőbe, csak abba a közelebbibe, amelyben életét elégségesnek és életcélját megvalósíthatónak tartotta. Kastélyt és kerek tavas parkot látott, vízelvezető árkokat, gátakat, zsilipeket, kiszárított lapályokat, halastavakat, legelőket, termékeny tenyészállatokat, búzaringató szántóföldeket, szőlőket és gyümölcsöskerteket, felvirágzó gazdaságot, elégedettebb jobbágyokat, szorgalmas iparosokat, istenfélő embereket, írni-olvasni tudókat. Utazgató, világlátó ember lévén a felvilágosult Európát képzelte itt kisarjadni a „határtalan mocsárból". Nem álmodozó volt, pipafüstjébe temetkező, bortól részegített képzelgő, hanem realista megvalósító. Hozzáfogott a nagy munkához, s bár nem volt képes minden gondolatát tettleg színre vinni, fia - a nevét már magyaros fonetikával író fiatalabb BrunszvikAntal és később még Ferencunokája is - beteljesítette a megfogant akaratot. Martonvásár - így kezdték nevezni a 19. században - Ferenc gróf jóvoltából mintagazdasággá változott. Ferenc grófot (mai szemmel) furcsa kettősség jellemezte: miközben barátai elsőrangú csellistának tartották (ez fontos szerepet játszott a Beethovennel fenntartott családi barátságban), gazdaságában elsőként vezette be az országban az istállótrágya használatát (annak előtte ugyanis azt a jobbágyok tüzelőnek használták) és a környék földesurait is agitálta, hogy kövessék példáját. (Valószínûleg ismerte Justus Liebigmodern trágyázástani elméletét, sőt a Magyarországra ellátogató tudóst személyesen is ismerhette.) Nagyapa, fia és az unoka teremtették meg Martonvásárt.
Elíziummmá azonban az unokák: Ferenc, Teréz, JozefinésCharlotte(magyar férje révén később Karolina, Teleki Blanka édesanyja) varázsolták. Olyan Boldog Lelkek Menhelyévé, amelynek frissen kovácsolt vaskapuja tágra nyílt a nagyvilágra. Ebben a pezsgéssel telített szellemi és természeti környezetben nevelkedtek a fiatalabbik Brunszvik Antal és hitvese, Seeberg Annazenekedvelőgyermekei, lakóhelyüket Budával, Pozsonnyal és Béccsel is szüntelen megosztva. Nagyapjuk, apjuk és édesanyjuk révén volt érzékük hozzá, hogy mindig éppen ott legyenek otthon, ahol történik valami vagy ahol tenni kell valamit. A legnagyobb „valami" pedig az volt, hogy megismerkedtek Beethovennel, aki aztán Bécsből vagy bárhonnan, ahol volt, többször is Elíziumbalátogatott.
A kastély és kertje éppen ekkortájt (az 1800-as évek legelején) kezdett parkká válni. Telepítését az idősebb Antal báró azt követően (1775 után) kezdte, hogy a barokkkastély és a kápolnából bővített barokk templomelkészült. A 100 hektáros park tervezésében fontos szerephez jutott az eredeti természeti környezet, mindenekelőtt a Szent László-patak, de az őshonos fák is. Ezért maradhattak meg az azóta nagyra nőtt (vagy fautódként felnövekvő) kocsányos tölgyek, cserfák, kisés nagylevelû hársak, mezei juharok, magas kőrisek, szilek, nyárfák és füzek szinte eredetierdei, tájképi környezetükben. Természetesen a kor divatjának, ízlésének megfelelően a távoli vidékek fás növényei is idekerültek, elsősorban nyugati platánok, szivarfák, tulipánfák, mocsári ciprusok. Ezek eredeti példányai vagy leszármazottai ma is fellelhetők a parkban. A napjainkban látható nyitvatermő fák többségét azonban, mint a hamisciprusokat, duglaszfenyőket, jegenyefenyőket, selyemfenyőket, szürke lucokat és más örökzöldeket nem a Brunszvik-időszakban, hanem jóval később telepítették. A park egységét először a balatoni vasút építése bontotta meg, ekkor az északnyugati részéből 30 hektárnyit választottak le. Az utolsó, itt felnevelkedett Brunszviklány, a Beethoven által is „nagyontisztelt"Teréz 1861. évi halála után a család örökösei 1870-75 között angolos neogót stílusúra építették át a barokk kastélyt. A most látható épületegyüttesből tehát csak a templom „emlékezhet" Beethovenre. A szétszóródó örökösök, mintha megérezték volna a közelgő vészterhes időket, az új kastélyt 1893-ban eladták Józseffőhercegnek,aki 1898-ban Dreher Antalsörgyárosnak adta tovább. Ezt követően nagyobb változást az 1949. év jelentett, amikor - az egykori mintagazdaság hírnevének hagyományára alapozva - terv született, hogy Martonvásár adjon otthont az új agrártudományi egyetemnek. A döntés megvalósítását azonban néhány akkori szûk látókörû „politikus" megakadályozta, ám azt már nem, hogy a MTA MezőgazdaságiKutatóintézete - ez a méltán világhírnevet szerzett gabonanemesítő központ - itt kezdje el mûködését. A kutatóintézet a kastélyban található Beethoven-múzeummal (és a község önkormányzatával) együtt sokat tesz a Brunszvik-Beethoven-hagyományok ápolásáért, és az 1953. október elseje óta védett parkmegőrzéséért. Igaz, a Fitotrónépítési helyének kiválasztásában voltak ellenvélemények, hiszen a modern épület megbontja a park korábbi épületeinek stiláris egységét, sőt magát a parkot is. A Fitotrón azonban csendesen duruzsol, nem zavarja a park nyugalmát. Odabenn kis kamrák sorakoznak, az egyikben fagyos éjszaka borul a zsenge búzavetésre, más kamrákban éppen szárba szökkenek vagy már sárgulnak a kalászok, egy harmadikban meg titkolt összetételû zselében csíráznak a mesterségesen kitenyésztett vírusmentes növénykék. Ez az épület elfogadottá vált, talán azért is, mert funkciójában a teremtést szolgálja - akárcsak Beethoven zenéje vagy a Brunszvikok nemzedékei.
Jöhetett már a boldog lelkek után új és újabb tulajdonos, dúlhatta a parkot háború, pusztítás, nyomorúság, Elízium örök időkre megszentelt hely maradt. Hála illeti érte Ferenc grófotés elbûvölő lánytestvéreit, akik különbek voltak mindenki másnál: méltóbbak, szeretetreméltóbbak,akik csak lélekből tudtak igazán szeretni. Azt azonban életfogytiglan. Õk mondatták ki Beethovennel: „Nem ismerem az emberi kiválóságnak más jegyét, csak azt, ami az embert a jobbak közé sorolja,s ahol e jobbakat megtalálom, ott van az én hazám." Micsoda hitvallás ez, miféle divatjamúlt értékmérő! Ez a jóságmágnes vonzotta ide a nadályos-nadálytöves mocsárból teremtett Elíziumba Flandria fiát, Némethon szülöttét, a minden emberhez szólni tudó zene fejedelmét.
Az ő nyomdokaikba lépve járd be, kedves olvasóm a parkot, kövesd a halhatalanok lábnyomát. Pihenj meg a mohos kőpadokon, nyugtasd a szemed a Kerektó vibráló vizén, sóhajts egyet a szigetre ívelő kecses fahídon, kövesd tekinteteddel a cserfára felkúszó borostyánt, hallgasd a jégmadár sikkantásait, ámulj el a tóparti platánóriásokon, idd fel tekinteteddel a lenyugvó őszi nap lombok közé szûrődő dicsfényragyogását, sajnáld a sziget magányosan töprengő kőszobrát, mert többé már nem borítja rá sátorát az egykor hatalmas, L. v B. monogramos szürkenyár.
Járkálj a fák közti, apró gyöngykaviccsal felszórt sétautakon, ahol úgy csikorog a kavics, mintha rég felszáradt dajkáló tengerét siratná, nézd végig, hogyan ûzik a zizegve cikázó szitakötő ékszerek zsákmányukat (szép a látvány - bár az apróbb rovarok számára végzetes), nézd a lehulló leveleket vagy a kipattanó rügyeket, és magadtól is rájössz, hogy miért is más ez a park. Rájössz, mihelyt a bokrok, a fák, a kastély és a tó helyett egyszer csak a magad megvalósult gondolatait látod, saját képzeleted szárnyaló alakjait, tenmagad gyötrődő vagy felszabadult világát. Hol tudsz magaddal ennyire (négyszemközt) szembesülni? Hol tudod magad ennyire másmilyennek látni? Hol biztatnak másutt arra, hogy keresd és találd meg önmagad?
Ezért kell hát idejönnie az Elíziumbamindenkinek, aki megtisztulásra, tisztánlátásra vágyik, aki fürödni kíván a múltból ráterebélyesedő tölgyek árnyéksátorában, elvarázsolódni óhajt a német(alföldi)'s magyar szívnek is oly kiismerhetetlen bûvkörû, méhzsongató hársak nyár eleji illatfelhőjében, hogy jobbá legyen, mert az ember jó is tud lenni, ha akar.
