„A sivatag végtelensége tisztítja a testet és a lelket. Az ember érzi a Teremtő közelségét, és nincs, ami eltérítené ettől a megismeréstől." (Almásy László: Az ismeretlen Szahara)
Kiszáradt tómedence a Nyugati-sivatagban(Csenki Nándor felvétele)
Kevesebb mint száz kilométerre Kairó világvárosi forgatagától, néma kolostorerődök merednek a kopár sivatagi környezetben. Az ódon épületek némelyike öregebb, mint a közeli arab metropolisz. Amikor a legelső alapkövet a forró talajba helyezték, Kairó még nem létezett, de az iszlám később szabadjára eresztett szelleme is palackjában nyugodott még, mélyen elásva a távoli Arábia homokjában.
A területet napjaink földrajzi térképei Wadi en-Natrun néven jelölik. Egyiptom északi részén, a Nílus-deltától nyugatra húzódó Awlad Ali-sivatagban található. A tágabb környezet elnevezése egy, a térséget évszázadokon át ellenőrzése alatt tartó beduin néptörzs (Ali gyermekei) emlékét őrzi. A Wadi en-Natrun legegyszerûbben a Kairót Alexandriával összekötő sivatagi országúton közelíthető meg. Az 1936-ban épült aszfaltút nyomvonala annak az ősrégi karavánútnak (Darb el Haj el Maghrabe) a csapását követi, melyen a Maghreb-országokból induló zarándokok az egyiptomi fővárosba érkeztek, hogy néhány napos megálló után kipihenten folytassák útjukat Mekkába. Az 50 kilométer hosszú, középtájon 8 kilométer széles völgy legmélyebb pontja 25 méterrel fekszik a tengerszint alatt. Itt kezdődik el az a hatalmas kiterjedésû mélyföld-sorozat (Kattara-depresszió, Areg, Sitra, Sziva és a Jagbub-oázisok süllyedékei), amely nyugat felé kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen a líbiai Sidra-öbölig húzódik.
A Wadi en-Natrun éghajlata a szőrszálhasogató definíciók szerint is megfelel a forró sivatagi klímatípusnak. A legmelegebb hónap (augusztus) középhőmérséklete 28,8 °C, a leghidegebb hónap (január) átlaga pedig 12,8 °C. Észak-Egyiptom csapadéktérképén a völgy területét a 60 mm-es izohiéta határolja. A kevés csapadék igen egyenlőtlen eloszlásban hullik. Főleg a téli hónapokban jelentkezik, karácsonyi ajándékként az ott élőknek - a sárgálló fûszálaktól a fekete ruhájú szerzetesekig. A Nátron-völgyben felállított anemográfok 11 és 20 km/óra átlagos szélsebesség-értékeket mérnek a téli, illetve a nyári évszakban, de a DNY felől érkező, márciustól májusig körülbelül ötven napon át tomboló kamzin (az arab szó jelentése: ötven) igencsak kifárasztja a szélsebességet mérő készülékeket, persze csak akkor, ha nem tömíti el azokat a magával hozott nagy mennyiségû porral. A belső sivatagi területekhez viszonyítva magas légnedvesség-értékek (52-70%) jellemzőek a Wadi en-Natrunra, ami a Földközi-tenger és a Nílus-delta közelségével, valamint a völgyben található tavak erős párolgásával magyarázható.
A depresszió felszínén oligocénnél idősebb képződményeket eleddig sehol sem találtak. A pliocén formációk csaknem tökéletesen épen maradt hal- és hüllőfoszszíliákat (Trionys pliocaenicus, Pelusios dewitzianus, Pelomedusa pliocaenica) tartalmaznak, de nem hiányoznak a különböző emlősállatok (zsiráf, elefánt, Hipparion, Hippotragus, Hippopotamus) maradványai sem. Egyes kutatók véleménye szerint egy nagyobb folyónak (valószínûleg az ős-Nílus legnyugatibb ágának) kellett keresztülhömpölyögnie a területen, amely az idők során összehordta és felhalmozta az elpusztult állatok tetemeit, távol eredeti élőhelyüktől. Ezt a teóriát támasztja alá az a tény, hogy a Nátron- völgyiekhez kísértetiesen hasonló faunaelemeket tártak fel az ős-Nílusdelta keleti részén is, a Szuezi-csatorna ásásakor.
Virágbaborult fák a Szent Bisój-kolostor kertben(Mező Szilveszter felvétele)
A völgy legmélyebb részein kilenc nagyobb (Hamra, Fasida, Um Risha, Al- Razonija, Abu Gubara, El-Zugm, Al-Bida, Khadra, Al-Gaar), és több kisebb, másodlagos tó vize csillog, illetve csillogott. Összesített területük legmagasabb vízálláskor nem egészen 16 km˛. A régi feljegyzéseket böngészve kiderül, hogy a tavak száma és kiterjedése az éppen aktuális éghajlati és hidrológiai viszonyoknak megfelelően többször is változott. A múlt század elején a francia haditengerészet egyik tisztje, C. S. Sonnini még csak kettőt említ, egy 1912-ben arra járt utazó viszont már tizenkettő tavat számolt meg a völgyben. A tavacskák katonás rendben sorakoznak a vádi ÉNY-DK csapásirányú tengelye mentén. Vizük kivétel nélkül sós, és egyik mélysége sem haladja meg a 80 cm-t. Némelyik sótartalma oly magas, hogy az amerikai Cassandra Vivian szerint a tavak vizével szorosabb kapcsolatba kerülő farmernadrág a gazdája nélkül is megáll a talpán. A vízutánpótlás alapvetően három forrásból történik: csapadékból, fenékforrásból (Hamra-tó) és felszín alatti áramlás útján a Nílusból. A Nátron-depresszió és a rosettai Nílus-ág között olyan nyugat felé lejtő, tengeri eredetû homokos, kavicsos üledékrétegek húzódnak, amelyeknek igen magas a só-, különösen a nátriumklorid tartalma. Ki gondolná, hogy az aszszuáni gát a tőle mintegy 1000 kilométerre fekvő Nátron-völgy hidrológiai viszonyait is befolyásolja? A Nasszer-tó felduzzasztása előtt rendszeresen jelentkező áradások olyannyira megemelték a Hamra- és az Abu Gubara-tavak vízszintjét, hogy az év nagy részében egyébként különálló tavak olyankor egyetlen állóvízben egyesültek. Manapság ez a különös természeti jelenség csak nagyon ritkán fordul elő. Egy-két kivételtől eltekintve a tavak kiszáradnak a nyári száraz periódusban, kiterjedt sós-agyagos felszínt hagyva maguk után. A sivatagi naplemente színeiről így írt E.M.Forster: „Az északi tájak végtelen tundráinak szûz havát, mocsarainak karmazsin jegét idézik a kék és zöld vizû tavak közepén megfáradt vitorlásként lebegő szik szigetek. A nagyra nőtt pocsolyák vörös bór színû patakokkal ölelkeznek, míg a környező szûzföldek elpirulnak mint a rózsa."
A völgyet a különböző korok embere mindig más-más névvel (Sochet-heman, Nitriae Mons, Scetis, Mizan el-Colub, Wadi Habib, Wadi Djeffer stb.) illette. A legtöbb elnevezés - beleértve a jelenleg használatosat is - azokra a sótelepekre és sóbányákra utal, amelyek már évszázadok óta meghatározói a térség arculatának. A sófelhalmozódás több okra vezethető vissza. A talajvízből kapilláris úton felemelkedő víz a száraz-meleg időszakban felerősödő párolgás miatt betöményedik, ami a talaj oldható sótartalmának megnövekedéséhez vezet. A felszín alatti áramlások is rengeteg sóvegyületet szállítottak és szállítanak jelenleg is a környezeténél mélyebben fekvő területre. Már az ókori egyiptomiak is expedíciókat szerveztek az akkoriban még lakatlan vidékre, hogy a balzsamozási eljárásokhoz általánosan használt nátront begyûjtsék. Számukra a földi porhüvely konzerválása létfontosságú volt, mert hitük szerint a lélek csak épen maradt testben ölthet új alakot. A nátron mint tartósítószer már egészen korán, az I. dinasztia idején elterjedt. Miután a halottból speciális eljárással eltávolították a gyorsan bomló belső részeket és az agyvelőt, a holttestet hetven napra (más források szerint csak negyvenre) nátronfürdőbe helyezték. A bőr e különös kezelést követően nyerte el a múmiákra jellemző sötétszürke színt. Minden valószínûség szerint az egyiptomi „neter" szóból vezethető le a rómaiak „nitrium" illetve az arab alkimisták által elterjesztett „nátrium" szó. Az értékes ásványi anyag kitermelése végigkíséri a völgy hoszszú történelmét. A modern kori sóbányászat a brit megszállás alatt, 1890-ben indult meg. A termeléshez szükséges engedélyt az Egyiptomi Só- és Szódatársaság vezetője, A. H. Hooker kapta meg II.Abbas Hilmi khedivétől (1874-1944). Az angol üzletember annál az édesvízforrásnál alakította ki a táborát, mely napjainkban a nevét viseli. Az embertelen munka főleg a forró nyári hónapok alatt folyt, amikor a tavak vízszintje a nagyobb párolgás miatt jelentős mértékben alászállt. A szállítás megkönnyítése végett vasútvonalat létesítettek, amely ma már nem üzemel. AHooker által alapított bányásztelep időközben jól prosperáló településsé fejlődött. A lakosság számára napjainkban is a völgy ásványi anyagainak a kitermelése jelenti a megélhetés egyik legfontosabb forrását. Az ott bányászott szódát legnagyobb mennyiségben az üvegipar hasznosítja, de nélkülözhetetlen nyersanyag többek között az enyv- és gyantakészítésben vagy a szappan- és cellulózgyártásban is.
A talajvízszint évszakos ingadozása, valamint a talaj sótartalmának idő- és térbeli változásai döntő hatással vannak a vádi természetes növény- és állatvilágára. Két alapvetően eltérő ökoszisztéma található a területen. Az egyik a völgy központi, mélyebb fekvésû részeit jellemzi, a másik pedig a magasabb, peremi területeket. A talaj a tavak környékén iszapos és gazdag szerves anyagokban. Az ott tenyésző két gyékényfajnak (Typha elephantine, Typha domingensis) nagyon fontos szerepe van a szél által mozgatott homok megkötésében. Ahol a talajnak magas a sótartalma (az arab nyelv az ilyen talajt „karshif"- nak nevezi), ott az élőhely vízellátottságának megfelelően száraz, illetve nedves sótûrő társulások alakultak ki. Egyes leírások szerint ma már csak a Nátronvölgyben tenyészik természetes körülmények között a papirusznád (Cyperus papyrus), mely hajdan az egész Nílus menti Egyiptomban elterjedt volt. A terület faunájából a viszonylag gazdag madárvilág érdemel említést. A legészakibb fekvésû Al-Gaar tó partjait kísérő gyékényesben nyüzsögnek a gázlómadarak. A völgybe látogató utazók között külön csoportot alkottak azok, akik sportvadászat céljából keresték fel a területet. Az ott fészkelő különböző kócsagok, gémek és egyéb vízimadarak mellett a nem egészen száz éve kipusztított vaddisznók jelentették a fő vonzóerőt.
Ez a mostoha éghajlatú vidék, amely az élőlények tartós megtelepedéséhez oly zord feltételeket kínál, az elhintett szellemi magvak számára termékenynek bizonyult. A kereszténység kezdetén emberek ezrei fordítottak hátat a világi élet gyönyöreinek és keserveinek, hogy távol szeretteiktől teljes elszigeteltségben éljék le életük hátralevő napjait. Vajon mi motiválta őket, milyen láthatatlan erő vezette az első remetéket ebbe a félelemmel teli, sejtelmes világba, melyet már a régmúlt embere is az ördög birtokának tartott, ahol csak rosszindulatú dzsinnek vernek tanyát?
A keresztény hagyomány szerint a Heródes király bosszúja elől menekülő Szent Család egyiptomi vándorlása során a Nátron- völgybe is eljutott. Ezért a terület Krisztus kereszthalála után valóságos zarándokhellyé vált az új vallás követői számára. A rideg kővilág ideálisnak bizonyult az önsanyargató életmódhoz. A barátságtalan sziklaereszek, nyirkos barlangfülkék százával vonzották a magányos elmélkedésre, lelki megtisztulásra vágyó férfiakat és nőket. Ezen az isten háta mögötti vidéken a remeték magát az Istent keresték. A völgy első lakójának Egyiptomi (Nagy) Makarioszt tartják, aki nátront szállító tevehajcsárként ismerkedett meg a sivataggal. Az úttörő aszkétát újabbak követték. A keresztényüldözések legvéresebb időszakában, a diocletianusi pogrom idején (304-311) különösen sokan találtak itt biztos menedékre, így a 4. század végén már több mint ötezer remetéről szólnak a krónikák. A kezdetben elvonultan élő emberek fokozatosan közösségekbe szerveződtek, és stratégiai megfontolásból jól védhető telepeket létesítettek. Ugyanis a Szahara belső területei felől, főleg a Szíva és a Baharíjjaoázisok irányából berber rablóhordák intéztek meglepetésszerû támadásokat a szerzetesek ellen. Az írott történelem szám szerint öt nagyobb rajtaütést jegyzett fel (407, 410, 444, 507, 817). A barátok minden roham után újjáépítették, és mindinkább megerősítették otthonaikat, melyek szép lassan erődformát öltöttek. A 9. századtól bejárat nélküli magas falakat emeltek, melyeken csak apró talpréseket hagytak a szurok és a kövek ledobálására. A látogatókat és a szükséges élelmiszert csigás emelőszerkezet segítségével húzták fel a klastrom belső terébe. Időközben a Nílus ősi folyamvölgyébe is megérkeztek a világhódító iszlám seregek. A muzulmán arabok eleinte megtûrték, s talán még tisztelték is a fanatikus remeték különös szokásait. Később a toleráns viselkedés kölcsönös gyûlölködésbe csapott át, aminek eredményeként sok keresztényt lemészároltak vagy eladtak rabszolgának. A méteres falak a sivatagi martalócok és az arabok zaklatásaitól még úgy-ahogy megoltalmazták a szerzeteseket, azonban a középkor legrettegettebb betegsége, a pestis nem ismert akadályt. A könyörtelen fekete halál karjai sártekénk legeldugottabb zugaiba is elértek, így szorításuk elől a sivatagi atyák sem menekülhettek. A hányattatások ellenére a Nátron-völgy nem osztozott a szomszédos Kellia és Nitria szerzetestelepeinek szomorú sorsában. Az ottani házakat lakóik elhagyták, az üres épületekre pedig a sivatag borított szemfedőt. A völgynek virágkorában csaknem hetvenezer lakója és közel száz monostora volt! A sorozatos megpróbáltatásokat csak négy kolostornak (Deir al-Baramus, Deir Abu Maqar, Deir Anba Bishoi, Deir as-Surian)sikerült átvészelnie, melyek az egyiptomi szerzetesség kulturális és lelki központjaivá váltak. Ez a kitüntető cím a nemzeti egyház viharos múltjában betöltött szerepnek köszönhető. Az Egyiptomban élő keresztények túlnyomó többsége monofizita elveket vall, miszerint Jézusnak csak isteni természete van. Amikor i.sz. 451-ben, a khalkedoni zsinaton eretneknek nyilvánították e tanítást, a szakadár egyház Alexandriában élő vezetőinek forró lett a talaj a lábuk alatt. A bizánci zaklatások elől menekülő egyházfők legtöbbször a kopár, de biztonságos Nátronvölgyben húzták meg magukat. Krisztodolosz patriarcha, hogy végleg elszigetelődjék a bizánchû melchitáktól, rezidenciáját a tengerparti nagyvárosból a muzulmán Kairóba helyezte át, mondván, inkább az iszlám félholdja vessen árnyékot egyházára, mintsem Bizánc keresztje. Az irányítás feladatait jelenleg III. Shenudah pápa látja el, aki maga is 40 hosszú hónapot töltött el a Nátron-völgy Szent Bisójról elnevezett monostorában.
A kairói titkárságon kiállított hivatalos engedély birtokában lehetőségünk nyílt hosszasabban bepillantani a kopt kolostorok mindennapjaiba. A szerzetesek tekintélyes része ma már rendelkezik valamilyen felsőfokú képesítéssel, és az általunk személyesen is megismertek kiválóan beszéltek legalább egy világnyelvet. A patyolattiszta, de szegényes cellák gazdáik puritán és rendkívül fegyelmezett életmódjáról tanúskodnak. Vasárnap kivételével mindennap hajnali négy órakor kelnek. A háromórás magányos elmélkedést közös éneklés követi. A nap hátralevő részében mindenki a számára kijelölt feladattal foglalatoskodik: a konyhában segédkezik a főzésben, kertet ápol, könyvel, kalauzolja a látogatókat stb. Megközelítőleg 10-15 főre tehető azoknak a szerzeteseknek a száma, akik a régi remetékhez hasonló életmódot folytatnak a környező sivatagban. Élelmezésüket a közösségben élő társaik oldják meg. Heti egy alkalommal kis furgonok segítségével juttatják el az önfenntartáshoz szükséges élelmiszercsomagot a magányos aszkétákhoz.
A Wadi en-Natrun korábban szinte érintetlen sivatagi világa az utóbbi évtizedek beruházásainak köszönhetően mára alaposan megváltozott. A szerzetesek határozott tiltakozása ellenére Nasszer elnöksége alatt muzulmán falut és mecsetet telepítettek a völgybe, alaposan felbolygatva az évszázados hagyományokat. 1960-tól az Általános Sivatagfejlesztő Szervezet tervei alapján mûvelés alá fogták a Kairó-Alexandria mûút és a kolostorok között elterülő lakatlan térséget. A kijelölt területet parcellákra osztották, szélfogókat emeltek, vízelvezető csatornákat ástak, és ahol kellett, kutakat fúrtak. Az öntözött földek alkalmasnak bizonyultak a különböző gabona- és takarmánynövények termesztésére. 1975-ben létesült az a hatalmas farm, ahol a szerzetesek teheneket, juhokat, baromfit nevelnek. A kolostori infrastruktúra is szemmel látható fejlődésen ment keresztül. A petróleumlámpát a legtöbb helyen már kiszorította az elektromos áram, és a csapból folyó hideg-meleg víz is teljesen hétköznapi dolognak számít. A Makariosz-kolostort 1978-ban modern nyomdával szerelték fel. A szerzetesek szerkesztésében arabul és angolul megjelenő havi lap, a „Szent Márk" nagy népszerûségnek örvend a keresztény egyiptomiak körében. A kopt egyház korábban tapasztalt elzárkózó magatartásával, valamint a rossz közlekedési viszonyokkal magyarázható, hogy a Nílus-völgyi országba látogató turisták miért kerülték el oly sokáig a természeti és kultúrtörténeti érdekességekben egyébként rendkívül gazdag területet. A fejlesztések hatására a hajdanán nyugodt völgy a tömegturizmus áldozatává vált. 1985-ben a kolostorokat egymással és a külvilággal jó minőségû makadám úttal kötötték össze, melyen a fővárosból induló, turistákkal és zarándokokkal tömött autók alig kilencven perc alatt elérhetik a völgyet. Az ugrásszerûen megnövekedett turistaforgalom a hatvanas évek elején még egy nemzetközi kempinget is életre hívott. Napjainkban már csak az enyészetnek átadott romjai csúfítják a környezetet a Szent Bisój-kolostorral szemben. A sok rohamot megélt évszázados falak tövében apró, az egyház által üzemeltetett pavilonok nőttek ki a földből, ahol a szerzetes-eladók üdítőitalokat és frissítő kávét kínálnak a kolostorlátogatásban megfáradt vándornak.
Estefelé, amikor az utolsónak hazainduló zarándokbusz is eltûnik az önmaga keltette porfelhőben, a Wadi en-Natrun napközben zajos monostorai elcsendesednek. Némán emlékeznek a letûnt időkre, amikor még hetek, esetleg hónapok teltek el anélkül, hogy újabb látogató érkezett volna a völgybe. Átmeneti éjszakai szállásunk békés lakói a puszta íratlan szabályainak megfelelően korán nyugovóra tértek. Nemsokára már csak a csillagok és a szomszédos falucska, Bir Hooker halovány fényei pislákoltak. A sötét egyiptomi égboltra öngyilkos meteorok rajzoltak gyorsan elporladó fehér csíkokat. A zenei aláfestést a természet e gigászi ecsetvonásaihoz néhány virrasztó atya szolgáltatta. Különös éjféli énekük messze szállt a hûvös sivatagi szellő szárnyán...
