Tunézia nevének hallatán általában Karthágó romjai, mediterrán tengerpartok, szaharai homokdûnék, dromedárjaikon nyargaló berberek és római kori mûemlékek képe elevenedik meg képzeletünkben. Sokan nem is gondolnák, hogy ez a változatos domborzatú, éghajlatú, növény- és állatvilágú észak-afrikai ország a természet titkait kutatóknak is számos meglepetést tartogat. Tunézia középső részén, a Szaharai-Atlasz délkeleti vonulatai között például ernyő alakú akáciák árnyékában legelésző antilopcsordákra bukkanhatunk. A látvány nem véletlenül emlékeztet a trópusi Afrika közismert szavannáira, hiszen itt, a tunéziai Bou-Hedma Nemzeti Parkban maradt fenn Észak-Afrika utolsó szavannafoltja.
Vajon honnét származik ez a vegetáció? Mekkora a kiterjedése? Milyen domborzati és éghajlati viszonyok között maradt fenn? Mely növény- és állatfajoknak nyújt menedéket? Ezekre a kérdésekre a választ egyrészt a helyszínen, másrészt a földtörténeti múltban lapozgatva kapjuk meg. A pleisztocén eljegesedések (glaciálisok) idején a Szahara közel sem volt ilyen kietlen sivatag, mint napjainkban. Mint azt a sivatag szívében több ponton megtalált sziklafestmények is bizonyítják, elszórt facsoportokkal tarkított zöldellő szavannáin Kelet-Afrikában ma is élő állatok (zsiráfok, antilopok, vízilovak, orrszarvúak, gazellák stb.) éltek. Két eljegesedés közti időszakban a Szahara - a csapadék drasztikus csökkenése miatt - fokozatosan kiszáradt, és a terjeszkedő sivatag elől mind a növény-, mind az állatvilág észak és dél felé vándorolt. Hasonló folyamat kezdődött az utolsó jégkorszak elmúltával mintegy tízezer évvel ezelőtt is. Az északra vándorló fajoknak azonban útját állta a harmadidőszakban Európa és Afrika ütközése során felgyûrődött Atlasz-hegység, illetve a Földközi-tenger. Ráadásul a zsugorodó szavanna élővilágát a növekvő számú népesség egyre jobban kizsákmányolta, a fákat kivágták tüzelőnek, a nagy testû növényevőket vadászták, míg a ragadozókat a Római Birodalom virágkorában az arénák számára fogták be. A szavanna növényvilágának regenerációját pedig - tövig lerágván minden egyes hajtást - az ember ősi háziállatai, a kecskék akadályozták meg. Így nem csoda, hogy az egykor kiterjedt észak-afrikai szavannák helyét néhány évezred alatt elfoglalta a terjeszkedő sivatag.
Szerencsére az Orbata-Bou-Hedma hegylánc részét képező Dzsebel Bou- Hedma (dzsebel=hegység) déli lábánál túlélte a történelem viharait az utolsó preszaharai szubtrópusi szavanna. A Dzsebel Bou-Hedma antiklinálisát (redőboltozat) közép kréta mészkő és márga építi fel. A redőboltozattól északra levő szinklinálisok (redőteknők) kőzetanyagát idősebb kőzetek, jura és alsó kréta márga, gipsz és mészkő alkotja. A hegység déli lábánál negyedidőszaki törmelékkúpokat találunk, míg a hegylánctól délre elterülő síkság kőzetanyaga a helyenként kis dûnékbe rendeződő homok. A Dzsebel Bou-Hedma nemcsak eltérő geológiai múltú tájakat különít el, hanem éghajlatválasztó is. A hegységtől északra enyhe telû mediterrán, a tőle délre húzódó síkságon pedig hideg telû trópusi sztyeppei éghajlatot találunk. Az itteni - nem tipikus - trópusi sztyeppei klímára jellemző, hogy nyáron gyakran +45 °C-ot mérnek, míg a téli felhőtlen éjszakákon fagypontig is csökkenhet a hőmérséklet. A csapadék eloszlása egyenetlen. A ritka záporok ősztől tavaszig hullanak, de az évi csapadékmenynyiség ritkán haladja meg a 100 mm-t; előbbi mediterrán, utóbbi sivatagi vonás. A két éghajlat ütközőzónájában, a hegyvidéken gyakori a köd. Ebből a növények profitálnak, mivel a pára egy része kicsapódik leveleiken, és fontos vízutánpótlást hoznak számukra. Minden ködös nap 2 milliméter csapadékkal egyenértékû.
A Bou-Hedma szubtrópusi szavannája hasonló a szudáni szavannazóna száraz, száhel szavannáihoz. Az akáciafajok közül a gyakoribb Acacia raddiana gyökerei 40 méter mélyre is lehatolnak az éltető víz után. Ezzel a stratégiával többéves szárazságos is képesek túlélni. Ernyő alakú rokonának, az Acacia gomiernekis tüskés és egyenes ágai vannak, amelyek ellenállnak az uralkodó déli szeleknek és a homokviharoknak. A sirokkó tombolásának kezdetekor az akáciák lehullajtják kisméretû leveleiket. A hangyák és más apró rovarok közremûködésével a levelek a homokba keverednek, növelik humusztartalmát, és így új életlehetőséget kínálnak a lágyszárúaknak. A szukcesszió kezdetén a humuszban gazdagodó talajon pionír egyéves fûfélék telepednek meg és érlelnek termést. Az elpusztult egyévesek alkotóelemei szintén beépülnek a váztalajba, és néhány év után a homok növekvő szervesanyag-tartalma már évelő növényfajok számára nyújt megélhetést. Az évelők aztán a cserjék és a fák megtelepedésének készítik elő a talajt, és ezzel bezárul a kör, véget ér a szukcesszió. A folyamat sebességére jellemző, hogy az 1853-ban még 38 ezer hektár nagyságú, majd antropogén hatásokra száz év alatt alig 10 hektárosra zsugorodott szavanna természetes regenerációja az 1963 óta tartó szigorú védelem és az 1968-69-es nagy esőzések hatására napjainkra 16 ezer hektárra terjedt ki.
A fás szárú növények megsokszorozódásából az állatvilág is hasznot húz. A madarak fészket rakhatnak az ágakra, a rovarok új élelemforrásokat találnak, alombkorona pedig menedéket kínál a Nap heve elől. Más növényfajoknak is fontos szerepük van az ökoszisztéma stabilitásának megőrzésében. A nagyobb időszakos vízfolyások pionír növényei, a leanderek vízszintesen szétterülő gyökereikkel megkötik a vádik homokos, kavicsos aljzatát. A park hegyvidéki régiójának a vadon élő olajfáról és pisztáciáról elnevezett növénytársulásában a tengerparti macchia és garigue-vegetációban is gyakori föníciai borókának (Juniperus phoenicea) fatermetûre megnövő példányai is előfordulnak, a védett sziklahasadékokban pedig méternél is magasabbra kapricserjék kúsznak.
A kiadósabb záporok után a park színpompás virágmezővé alakul át. A liliomfélék, a napvirágok, a szalmagyopárok és rokonaik virágzásában azonban csak egy-két hétig gyönyörködhetünk, mert terméseiket gyorsan megérlelik, és a száraz évszakot magvaikkal, vagy földbeli raktározószervekkel vészelik át.
A fajokban gazdag állatvilág is egyrészt a szavannán őshonos, másrészt a környező sivatagi és mediterrán élőhelyekről bevándorolt fajokból tevődik össze. Észak felől, a Mezzouna nevû városkából indultunk el társammal a rezervátum központja felé. Mihelyt beértünk egy gyér növényzetû, sziklákkal, üregekkel tarkított eróziós völgybe, máris éles füttyentésekkel riadóztatták egymást apró, tengeri malac méretû, kerek fülû, rövid lábú és farkú állatok az Afrikában endemikus fésûsujjú patkányok Szaharai-Atlaszban elterjedt képviselői, a gundi (Ctenodactylus gundi) nevû rágcsálók. A hajnali órákban tûnnek fel üregeik bejáratánál, és hátsó lábaikra állva körülkémlelnek. Ha „tiszta a levegő", kimerészkednek fedezékükből, és annak közelében füvekkel, levelekkel táplálkoznak. A jóllakott rágcsálók aztán hasra vagy oldalukra fekve egy sziklára terülnek el napozni. Világos bundájuk rejtő színe tökéletesen beleolvad környezetükbe. A déli forróság elől üregeikben keresnek menedéket, majd délután öt órától napnyugtáig ismét élelemszerző körútra indulnak, az éjszakát azonban már búvóhelyük biztonságában töltik. Vizet egyáltalán nem isznak.
Ezek a bájos, selymes bundájú „szőrcsomók" ruganyos párnácskájú ujjaiknak és tappancsaiknak, valamint az ujjaik közti szőröknek köszönhetően ügyesen ugrálnak, és kiválóan másznak a meredek sziklákon, de rejtekhelyüktől száz méternél messzebb nem távolodnak el. Veszély esetén villámgyorsan eltûnnek üregeikben, míg a ragadozó madarak elől sziklapárkányok alatt keresnek menedéket. Sarokba szorítva ősi, de hatékony trükköt alkalmazva megmerevített lábakkal, nyitott szájjal és szemmel oldalukra fordulva halottnak tettetik magukat. Ez a dermedt állapot néhány másodperctől akár órákig eltarthat, miközben légzésüket percenkénti egy légvételre csökkentik. A gundik tavasszal hozzák világra kettőnégy fejlett (szőrös, nyitott szemû, aktív) utódaikat. Arágcsálók egyedszámának egyensúlyban tartásáról kígyók, varánuszok, rókák, sakálok és ragadozó madarak „gondoskodnak".
Bou-Hedma hegyvidékének másik jellemző állata a sörényes kecske (Ammotragus lervia). Rendszertanilag a kecskék és a juhok nemzetsége között áll, de az előzőekhez közelebb. Farkuk alul csupasz, farok alatti mirigyük van, ellenben szem előtti és ujj közötti mirigyeik hiányoznak, ellentétben a juhokkal. Eredményesen keresztezhetők a házi kecskékkel, és az ebből származó utódok is termékenyen párosíthatók a Capra nem tagjaival. Ugyanakkor a juhok nemzetségével (Ovis) a keresztezési kísérletek kudarcba fulladtak. A száraz, köves terepen otthonosan mozgó sörényes kecskék hat-húsz fős nyájai egyre ritkábban láthatók a Szaharai- Atlaszban. A hímekhez hasonlóan a nőstények is - fittyet hányva az ivari dimorfizmusra - szarvakat és nyakuktól a mellükig sörényt viselnek. Kopár élőhelyükön vétek a pazarlás, ezért a nőstények ellés után elfogyasztják a méhlepényt. Ha lehet, vizesgödrökből oltják szomjukat, ezek hiányában növényi táplálékokból fedezik folyadékigényüket.
A hegységen átkelve megérkeztünk az ernyő alakú akáciák birodalmába. Egyre-másra fedezzük fel Észak-Afrika utolsó szubtrópusi szavannájának féltve őrzött kincseit. Először a kecses antilopok, a mendeszantilop (Addax nasomaculatus) és az észak-afrikai passzán (Oryx gazella ssp. dammah) vonták magukra a figyelmünket. A hullámos, csavart szarvú, rénszarvas méretû mendeszantilop a sivatagos, gyér füvû pusztákhoz kiválóan alkalmazkodott. Folyadékigényét harmatból és növényi nedvekből fedezik, vészhelyzetben saját zsírtartalékuk lebontásával jutnak vízhez. Ezek az állatok akár egy évig is kibírják vízivás nélkül, így sikerült meghódítaniuk a Szahara legmostohább kő- és homoksivatagait is. Széles patáik meggátolják a homokba süllyedést, sivatagi emlősökre jellemző hosszú füleik pedig a hőleadást segítik.
A mendeszantilopok a sivatag nomádjai. Kiváló szaglásukkal messziről érzékelik a levegő páratartalmának növekedését, és a ritka szaharai záporokat követve rátalálnak a kisarjadó növényekre. A Bou-Hedma szavannáin magányosan kóborló fajnak - mely évszázadokkal ezelőtt még a Szahara egész területén, néhol ezerfős csordákba verődve vándorolt - napjainkra csak néhány tucatnyi példánya maradt.
A nemzeti park másik antilopfaja, az oryx vagy passzán, hosszú, íves fejdíszével talán a legszebb nagyszámú afrikai rokona közül. Az oryxok öt-tíz fős csordákban legelésznek a rezervátumban. Eredeti élőhelyül a száraz szavannazóna, melynek eltûnésével és fokozott vadászatuk miatt sok helyen a Szahara szegényes növényzetû tájaira szorultak vissza. Naponta isznak, ha van rá lehetőség, patáikkal gödröt ásva kutatnak az éltető víz után. Táplálékuk nemcsak füvek, hanem cserjék és fák hajtásaiból, továbbá különböző növényi raktározószervekből (hagymák, gumók, gyökerek) áll. A történelmi időkben még több ezres csordáikban vándoroltak a Szahara peremén, de a 20. század végére a Bou-Hedmán kívül már csak a sivatag déli részén, az Air- és Ennedihegység között legelésznek kis létszámú populációi.
Természetes ellenségeinek többségét az embernek „sikerült" kipusztítania Tunéziából. Az egykor Észak-Afrika szavannáin is vadászó, hatalmas fekete sörényû berber oroszlán, leopárd és a gepárd az utóbbi két évszázadban tûnt el, de a park veszteséglistája ezzel még közel sem teljes. Írásos dokumentumok bizonyítják, hogy Masszinisszanumídiai király és a punok híres hadvezére, Hannibál, háborúkhoz is használt észak-afrikai elefántjaikat - későbbi utolsó menedékhelyükön - éppen a mai Bou- Hedma Nemzeti Park területén ejtették fogságba. Sajnos ezt a nem túl nagy termetû (2,5 méter átlagmagasságú) alfajt is kiirtotta a Homo sapiens. Sőt az 1900-as évek elején a park mai területéről és Tunézia déli részéről egyaránt eltûnt az őshonos gepárd, strucc, mendeszantilop és az észak-afrikai paszszán. Utóbbi három fajt nemzetközi összefogással 1986-ban visszatelepítették a rezervátumba, és azóta örvendetesen szaporodik. A patások közül őshonos harmadik fajt, a törékeny dorcasz- gazellát (Gazella dorcas)is gyakran sikerült becserkésznünk. Egyaránt otthonosan mozog a gyér növényzetû hegyoldalakon és a síkság szavannafoltján. Vízigényét harmatból, levelek és pozsgás növények víztartalmából fedezi. Legeléskor gyakran társulnak más növényevőkhöz. A fiatal gazellákra a legnagyobb veszély azonban nem a földről, hanem a levegőből leselkedik. A két méter szárnyfesztávolságú, sziklafalakon fészkelő szirti sas (Aquila chrysaëtos) ugyanis előszeretettel tarkítja étrendjét gazellahússal.
A parkot kedvező fekvése és változatos élőhelyei igazi madárparadicsommá varázsolják. A madárvilág palettája a tavaszi vonulási időszakban a legszínesebb. A fák és cserjék sûrûjében több ismerősre bukkanhatunk: a flótázó sárgarigóra a tarka tollazatú, hajlott csőrével rovarok után kutató búbosbankára. Nyáron a park központjában álló tucatnyi - ültetett - eukaliptuszfán gyurgyalagok gyülekeznek. Éjszaka a kuvik „kuivitt"- jétől rágcsálók, az erdei fülesbagoly huhogásától mezei nyulak rezzennek öszsze. A baglyokhoz hasonlóan a park egész területét benépesítő barna nyakú szirtifoglyok is állandó madarak. A köves hegyvidék a hantmadarak és a szirti sasok igazi otthona, a hosszú legyezőfarkú, rozsdavörös tüskebujkálók (Cercotrichas galactotes) viszont csak a szavanna akáciáinak ágain és körülöttük a földön láthatók. Alkonyatkor, napközben a közeli Szahel olajfáit dézsmáló seregélyek több tízezres madárfelhői tûntek fel, és hangos csiviteléssel vették birtokukba az ernyő alakú fák ágait. A madárvilág ma élő góliátjait, a 2,5 méter magas, 100-150 kg-os, struccokat 1986- ban telepítették vissza a szavannára. Jól érzik magukat régi-új környezetükben. Ezt igazolja, hogy több, kicsinyeit vezetgető tojót láttunk, éjszaka pedig mély, öblös hangjuk - a sakálok kórusával együtt - betöltötte a szavannát.
Sok sivatagi állat növényi vagy állati eredetû táplálékból fedezi nedvességszükségletét. Velük ellentétben a magvakat és friss növényi hajtásokat fogyasztó pusztai tyúkok még mindig kötődnek a vízhez. Alkonyatkor vagy hajnalban csapatostul keresik fel a legközelebbi tocsogót, amely akár 60 km-re lehet fészkelővagy táplálkozóhelyüktől. A nyílfarkú pusztai tyúk (Pterocles alchata) a némi növényzettel fedett sík élőhelyeket kedveli, míg az örvös pusztaityúk (Pterocles orientalis) a hegyvidéki területeken terjedt el. A nemzeti park déli határán kialakított mesterséges vízforrást - melyet 4 km hosszú nyitott vezeték táplál a Cherchera-forrásból - a forró nyári napokon milliónyi pusztai tyúk keresi fel. A szülők a tocsogóban alaposan beáztatják begyüket fedő tollazatukat. Ez az önfeledtnek tûnő fürdőzés nem öncélú, hazarepülve ugyanis „tollas víztározójukból" oltják fiókáik szomját.
A madarakhoz hasonlóan a hüllők is szép számmal képviseltetik magukat a rezervátumban. A hideg téli napokat rejtekhelyeiken hibernálódva vészelik át. A meleg tavaszi napokon előbújó szarupikkelyes állatokat leginkább a nyári reggeleken és estéken figyelhetjük meg. A nap első sugarai nyáron növényeket faló görögteknősöket, sivatagi agámákat és rovarokra vadászó kaméleonokat lepleznek le. Ezek a hüllők az 1,2 méter hosszúságot is elérő pusztai varánusszal (Varanus griseus) egyetemben teljesen veszélytelenek az emberre. Nem így a parkban élő mérges kígyók. Az élre kétméteres termetével és mérgének ereje miatt a sötét színû ureusz kígyó (Naja haje) kívánkozik; a monda szerint Kleopátra is „őt" használta öngyilkosságához. Ez a kobrafaj fontos szerepet tölt be az elsivatagosodás elleni harcban, mivel féken tartja a sivatagi rágcsálók számát, lehetőséget ad a növényzet regenerációjához. A körülbelül 1 méter hosszú efa (Echis carinatus) (Tunéziában nagyon ritka) viperafaj mérge családjában a legerősebb. Támadás előtt teste köröző mozgást végezve egy mozgó nyolcast formál, miközben súrlódó bőre erős zörgő hangot kelt. A kobrák idegrendszert bénító mérgével ellentétben a viperáké roncsolja az erek falát, és kicsapja a vörösvérsejteket.
Az efa közeli rokona a Bou-Hedmahegységben elterjedt szarvasvipera (Cerastes cerastes); zaklatáskor sziszegés helyett - oldalpikkelyének fûrészes élét összedörzsölve - szintén zörgő hangot hallat. Ez a faj családjában kuriózumnak számít, mivel nem elevenszülő, hanem tojásokat rak. Ezek a mérges hüllők legalább annyira félnek az embertől, mint fordítva, és csak sarokba szorítva vagy meglepve válhatnak veszélyessé. A kövek alatt rejtőzködő skorpiók vagy tarantellapókok mérgének erejét is erősen eltúlozta az emberi fantázia. A tarantellák mérge a közhiedelemmel ellentétben az emberre nézve veszélytelen, halálos marásairól elterjedt legendák mégis napjainkig fennmaradtak. A szavannán élő mérgező fajok évezredek óta a természetes ökoszisztéma részei, és mérgüket nem az emberek, hanem zsákmányállataik megbénítására fejlesztették ki.
Az ember már a történelem előtti időkben felfedezte a Bou-Hedma gazdag élővilágát és kedvező földrajzi adottságait. Ezt a rezervátum több pontján megtalált, tízezer évesnél idősebb kovakő szerszámok és dolmenszerû síremlékek bizonyítják. A Római Birodalom idején a mai nemzeti park teraszosan mûvelt északi része fontos mezőgazdasági terület, a birodalom „éléskamrájának" része volt. Ebből a korból a Haddej-vádi vizét elvezető kanálisok, a teraszos mûvelés folyamatos vízutánpótlását nyújtó ciszternák, gátak és kövezett utak is fennmaradtak. A birodalom bukása után a park természeti kincseit a berber falvak lakói használták ki. A szavanna természetvédelmi értékét már 150 évvel ezelőtt - jóval a Yellowstone Nemzeti Park megalapítása előtt - felismerték, amikor 1853-ban aláírták az Acacia raddiana erdő mint ősi preszaharai szavanna fontosságáról szóló dokumentumot. Védettségét csak az utolsó pillanatban, 1963-ban jegyezték be. 1977-ben a tervezett nemzeti parkot az UNESCO bioszféra rezervátummá nyilvánította, míg végül 1980- ban 16 500 hektáros összterülettel megalapították a Bou-Hedma Nemzeti Parkot. Észak-Afrika reliktum szavannáját a huszonnegyedik órában mentették meg, de a kipusztított alfajokat - így a berber oroszlánt és az észak-afrikai elefántot - már nem lehet visszatelepíteni, örökre eltûntek bolygónkról. A fennmaradt élővilág azonban így is üde oázisnak számít a kontinens északi részén. A sikeres visszatelepítésekre és a terjeszkedő szavannára joggal lehet büszke ez az apró mediterrán ország. Csak reménykedni lehet, hogy a Bou- Hedma megmentése követendő példa lesz Földünk más tájain is.
