Azért, hogy távol tartsák magukat a ragadozóktól. Legalábbis így hitték eddig. Egy aberdeeni kutató az Északi-sarkvidék 24 órás teljes világossága során figyelte a denevérek mozgását és arra a következtetésre jutott, hogy éjszakai vadászatuk fő mozgatórugója, hogy elkerüljék a versengést más rovarevőkkel. A rovarvadász denevéreknél a repülés annyi energiát emészt föl, hogy a nőstények évente csupán egyetlen utódot tudnak világra hozni. Egy, a talajon élő rovarevő, mint a cickány, hathetente ötöt is ellik. Ha a denevérek napközben vadásznának, amikor a rovarok aktívak, bőséges táplálékhoz jutnának, de könnyen áldozatul eshetnek pl. a vércséknek, héjáknak. Az arktiszi nyarakon a ragadozó madarak egész nap aktívak. A skóciai kutató és munkatársai arra számítottak, hogy egy észak-norvégiai denevérfaj, az Eptesicus nilssonii arra az időszakra teszi át élelmiszer- beszerző útját, amikor a rovarok a legaktívabbak, ám egyáltalán nem változtattak jól bevált szokásukon. A kutatók szerint ennek alapvető oka a versengés elkerülése. Egy helyi fecskefaj éjjel 11 és 3 óra között a legkevésbé aktív, ami éppen egybeesik a denevérek vadászati idejével. Érdekes viszont, hogy miközben e fecskefaj helyi populációja a 80-as évek óta erősen csökkent, a denevérek továbbra sem hagytak fel éjszakai vadászatukkal. Talán kísérti őket a múltbeli versengés szelleme... (New Scientist, 1999. szeptember 25.)

1999 nyarán a Lophelia pertusa korallfaj növekvő telepeit fedezték fel az északitengeri kőolaj-kitermelő platformok víz alatti részein, valamint a Brent Spar nevû, sok vihart kavart, immár kiszolgált, szétszerelés alatt álló platformon. A mintegy 20 cm vastagságú koralltelepeket a Brent Sparnak azon a részein találták, melyek 60-109 méteres mélységben voltak, s a faj még két mûködő tengeri monstrumon is megtalálható 100-129 méteres mélységben. E szerkezeteket a 70-es évek végén állították föl. A vizsgálatok azt tárták fel, hogy a korall évi átlagos lineáris növekedési sebessége 26 mm. A Lophelia sok helyütt előfordul az Atlanti-óceánban, általában a kontinentális lejtőkön, 150-1500 méteres mélységben, de megtalálták már egyes norvégiai fjordokban is, 50 méteres mélységig, általában a 4-8 fokos tengervízben. Megjelenésük az olajplatformokon az első, arra mutató felismerés, hogy a faj megél az Északi-tengerben is, méghozzá az említettnél valamivel magasabb hőmérsékletû vízben is.

Korábban környezetvédő szervezetek többször is kifejezték aggodalmukat és rosszallásukat amiatt, hogy az olajkitermelés szennyezi a korallfaj életterét. A minden jel szerint makkegészséges és növekvő kolóniák viszont azt mutatják, hogy jól megélnek az olajjal, fúróiszappal és egyéb kemikáliákkal potenciálisan szennyezett vizekben is. (Nature, 1999. december 9.)

...az orrunkat, ha náthásak vagyunk. Ezt javasolja a Virginia Egyetem egy kutatócsoportja, ezzel ugyanis csak meghosszabbítjuk betegségünket. Minden egyes orrfújásnál vírusokkal teli váladék kerül a homlok- és orrmelléküregekbe, a sinusokba. Ezek az üregek általában levegővel kitöltöttek, de a náthás emberek túlnyomó többségénél viszkózus váladékkal telnek meg. Maguk a sinusok nem termelnek váladékot, ám az eddig nem volt világos, hogyan kerül az mégis beléjük. Számítógépes tomográfvizsgálatokat végezve náthás pácienseken az amerikai kutatók kimutatták, hogy a sinusokba került váladék tele van légbuborékokkal. Ez csak nagy nyomás alatt jöhet létre, s e nyomás nem más, mint - kísérletileg is beigazolódott - az orrfújás. Tüsszentéskor vagy köhögés során ekkora nyomás nem képződik. A gyakori orrfújás csak meghosszabbítja a náthát, mivel lehetővé teszik, hogy a kórokozók megbújjanak a sinusokban. Azt ajánlják, a megfázást kezeljük már korai stádiumban antihisztaminokkal és ibuprofennel, melyek megakadályozzák a váladékképződést, de ha már egyszer náthásak vagyunk, inkább csak törölgessük az orrunkat, ne fújjuk. (New Scientist, 1999. október 9.)

1600-ban kitört az Andok egyik kicsi és mindez ideig kevéssé tanulmányozott tûzhányója, a Huaynaputina(Dél-Peru, 75kmre Arequipa városától). A spanyol hódítás óta eltelt időszakban Dél-Amerikában ez volt a legerősebb vulkánkitörés. A tûzhányón és környékén a francia Institut de recherche pour le dévelopment (IRD) és a Perui Geofizikai Intézet munkatársai folytattak kutatásokat. A vizsgálatok egy nagyobb területre kiterjedő regionális veszélyeztetettségkutatás részét képezték.

A vulkáni erupció eredményeképpen lerakódott kőzetanyag analízise módot nyújtott a kitörési és a kitörés utáni fázisok rekonstruálásához. A vizsgálatokkal a kutatók tisztázták a vidéket letaroló és tucatnyi falut elpusztító természeti katasztrófa részleteit.

Az 1600. február 19-től március 15-ig tartó explóziók folyamán a lehulló vulkáni hamu és az izzó lávatörmelékárak legalább tíz falut temettek be, 1500 ember esett áldozatul, és a tûzhányó körül 65 km sugarú körön belül 5000 km2-nyi területre terjedt ki a pusztulás. A tudósok becslése szerint az erupciós felhő a kráter fölött 35km magasra tornyosult, és a tûzhányó a kitörés első 19 órája alatt 8 km3 kőzetanyagot dobott ki magából.

A február 24-27-e között eltelt időben az erupciót kísérő rengések lerombolták Arequipa székesegyházát. A kitörésnek ebben az izzófelhős (nueé ardente), tufalávafolyásos szakaszában az izzó kőzettörmelékárak a Rio Tambo kanyonja és a fennsík vizeit levezető többi völgy mentén több mint 40 km-es távolságra nyomultak előre. Február 28-tól március 15-ig erőteljesebb lávaársorozat indult meg a vízben és gőzben gazdag láva explóziós kitörései nyomán. Ezek a piroklasztikus árak nem a meglévő völgyek mentén haladtak, hanem „szabad pályán". A belőlük származó tufakőzetek a vulkántól 60 km-es távolságig megtalálhatók. Több helyen a lávaárak elgátolták a Tambo folyót és ideiglenesen tavakká duzzasztották, majd ezek átszakadtak és óriási laharok alakjában lezúdultak a 120 km-es hosszú folyóvölgyön egészen a Csendes-óceánig.

A kitörést követő hónap során a meredek lejtőkön leülepedett labilis állapotú kőzetanyagból másodlagos törmelékfolyások indultak meg és ismét pusztulást okoztak. Az abból az időből származó feljegyzések szerint az izzó kőzetanyagtól megfőttek a halak a folyóban, és a levegőben lebegő hamutól kilenc hónapra elsötétedett az ég. A kutatók szerint a kitörés óriási energiáját és azt, hogy ilyen hatalmas tufa- láva tömeget dobott ki a vulkán, két tényező okozta. Az első: a csatornákon át felemelkedő magma érintkezésbe került egy, a felszínhez viszonylag közeli, hidrotermális rendszerrel, illetve az abban tárolódó vízzel. A rendkívül heves explóziós vulkánkitörést a magmába jutó és hirtelen nagy tömegû vízgőzzé alakuló víz váltotta ki. Ebben a pliniuszi fázisban a becslések szerint a tûzhányó másodpercenként 100 000 tonna anyagot dobott a felszínre.

A másik ok: ellentétben az ilyen kitörések tipikus menetével, egy sokkal savanyúbb, nyúlósabb magmatömeg távozott a magmakamrából. Ez a körülmény biztosította a kitörés erősen explóziós jellegét és azt, hogy a teljes erupció 13 km3 anyagot hozott a felszínre.

A vizsgálatok szerint az elmúlt kilencezer- hétszáz év alatt az 1600. évi kitöréshez még hasonló sem esett. A kockázatok felbecslésekor azonban nem lehet megfeledkezni arról, hogy ma egy ilyen méretû katasztrofális vulkánkitörés, ami nem zárható ki teljesen, a vidékre nézve sokkal komolyabb következményekkel járna. A tûzhányó körüli terület most 25 000 embert tart el. A közel eső Arequipát 700 ezren lakják. Ez a város Peru második legfontosabb gazdasági központja. (Geoscientist, 1999. július)

Az ESA, az Európai Ûrügynökség laboratóriumaiban tízéves kutató-fejlesztő program eredményeként elkészült az új fotodetektor, amelyet tavasszal beépítettek a William Herschel-teleszkópba Las Palmasban.

A tantál a nióbium elem rokona, szupravezető tulajdonságokat mutat 0,3 K hőmérsékleten. Belőle szupravezető fotodiódákat lehet készíteni, melyek a fény érzékelésére és fotonszámlálására alkalmas eszközzé állíthatók össze. A diódákból épített mozaiklap mint makroszkopikus detektor úgyszólván egymás után észlelni tudja a fotonokat, a számlálás üteme eléri az 1 kHz értéket, miközben a beeső foton energiáját is méri. A beesés időpontját 5ms pontossággal regisztrálja.

Korábban a fotonáram energia szerinti felbontása optikai rácsokkal történt, ami diszperzióhoz és a hatásfok csökkenéséhez vezetett. A tantálos detektorrendszer a mérést veszteség nélkül képes elvégezni.

A próbaüzemelés során a diódákat 656-os elrendezésben helyezték mozaiktéglákra, ezek fénykúpjának szöge 0,6 ívmásodperc. A detektor egészen 1 keV energiáig mûködik, a röntgen-tartományban az energiafelbontás 5 eV (a tartomány felső szélén a hiba 0,5%).

A szupravezető tantál-diódákra érdekes szerep várhat még a nagy érzékenységû erősítők (SQUID) és a logikai áramkörök terén, ahol kis holtidejük miatt a jelfeldolgozás gyorsaságát növelhetik. Mûködésükhöz nem kell különösebben erős mágneses erőtér. (Courrier Cern 1999. április)

A kínai császárok titkos alvilága egyre nagyobb lesz: Jingdi császár hatalmas sírdombja közelében a régészek további bábuk sokaságára bukkantak. Ezúttal állatseregletet fedeztek fel: föld alatti istállókban sok ezer marha, disznó, kecske és más háziállat áll sorokban, szemüket a sírra szegezve.

Az eddigi, kereken negyven próbafúrás során talált vermek közül csak néhányat tártak fel, az 5 méter széles és 80 méter hosszú föld alatti istállók 12-15 méter mélyen vannak és nyilvánvalóan a Kr. e. 157-141 között uralkodó Jingdi császár bábu-államának részét képezik. Az állatfigurák mintegy fél méter magasak és egy részükön festés nyomai fedezhetők fel.

Néhány évvel ezelőtt a császári mauzóleumtól nagyobb távolságban agyagkatonák tízezreire leltek. Ezek a túlvilági katonák azonban csak 60 centiméter magasak voltak, szemben Kína első császárának életnagyságúnál nagyobb terrakotta hadseregénél.

Jingdi császár hatalmas föld alatti létesítménye a maga egészében a császári palotaegyüttest, sőt talán az egész fővárost tükrözi. A kínai régészek remélik, hogy a következő ásatások során több részletet tudnak meg.

Az agyagfigurák feltárása, konzerválása és az azt követő restaurálása évekig tartó munkát ad a kínai szakértőknek. (Bild der Wissenschaft, 1999. április)

„Kémia az, ami büdös és robban" - tartja a régi diákszólás, ami azonban hamarosan elavul, ha a gyakorlatban is beválik, ami a würzburgi fizikusoknak a laboratóriumban már sikerült: a kémiai folyamatok lézersugárral való vezérlése. A tudósok már régóta arról álmodoznak, hogyan lehetne a molekulák keletkezését és széthasítását kedvükre manipulálni, a nemkívánatos melléktermékek mennyiségét csökkenteni.

Ennek a modern „alkímiának" fontos előfeltétele teljesült a lézer negyven év előtti fölfedezésével. A lézerek nagyon erős és jól definiált rezgésszámú sugárzást bocsátanak ki. Ha ez megegyezik egy kémiai kötés saját rezgésszámával, a szomszédos atomok rezonanciára gerjesztődnek. Mivel a rezgési energia csak ritkán vezet valamelyik kémiai kötés felhasadásához.

Csak a rendkívül rövid lézerimpulzusok utóbbi tíz évben történt kifejlesztése juttatta a tudósokat a megfelelő „szerszám"- hoz. Sikerült a femtoszekundum törtrésze időtartamú lézervillámokat előállítani.

Gustav Gerberwürzburgi fizikus és kutatócsoportja meggyőzően demonstrálta ezt a ciklopentadienil-vasdikarbonil-klorid molekulasugáron. Ez olyan szerves fémvegyület, amelyet vékony fémfilmek készítésénél fotokatalizátornak használnak. 800 nanométeres, femtoszekundumos lézerimpulzusok sorozatával úgy tudták manipulálni ennek a molekulának a szétesését, hogy a két töredék tömegviszonya maximális vagy minimális legyen.

A dolognak az a csattanója, hogy nem volt szükség a molekula szerkezetének részletes ismeretére. A lézerimpulzusokkal való fokozatos optimálást kizárólag visszacsatolt öntanuló komputeralgoritmussal vezérelve érték el.

A módszer során a kutatók a kvantumfizika egyik alapvető elvét, a Heisenbergféle határozatlansági relációt alkalmazták. Ennek következtében egy fényimpulzus időtartama és vonalszélessége egyidejûleg nem lehet tetszőlegesen kicsi. Az időben nagyon rövid, femtoszekundumos fényimpulzus nem csak egyetlen hullámhosszat tartalmaz, hanem az alaphullám hossza körül néhány nanométeres spektrumot. Ezt a spektrumot egy impulzusátalakítóval összetevőire bontják. Ezeket a szétválasztott összetevőket a kutatók céljaiknak megfelelően manipulálhatják, majd utána összesítik és a molekulára fókuszálják.

Az impulzusátalakítónak az a feladata, hogy az impulzus spektrális összetevőit elcsúsztassa egymáshoz képest, így a molekulát mindegyikük akkor érje el, amikor annak rezgési állapota kedvező ennek a hullámhossznak az elnyelésére. A megfelelő pillanatban elnyelt energia hatására aztán optimális hatásfokkal széttörik a megcélzott kémiai kötést. A kutatók szerint ezek az önmagukat javító femtoszekundumos fényimpulzusok nemcsak a kémiában, hanem a biológiában és orvostudományban is hasznosíthatók. (Geo, 1999. 3. szám)

1999 nyarán szenzációs bejelentést tett négy amerikai matematikus: Christophe Breuil, Brian Conrad, Fred Diamond és Richard Taylor bebizonyította, hogy minden (a racionális számtest feletti) elliptikus görbe moduláris. Ezt a Shimura-Taniyama- Weil sejtés néven ismert állítást, egy speciális esetben, már Andrew Wiles bizonyította, s ez a speciális eset (a szemistabil görbék esete) elég volt Fermat híres sejtése igazolásához. (Lásd lapunk 1999. évi 2. számában László István Fermat és nagy tétele címû írását.) Az általános tételből további eredmények vezethetők le, például, hogy teljes köbszám nem lehet két relatív prím n-edik hatvány összege, ha n legalább 3. Továbbá tételek igazolhatók elliptikus görbék L-soraira, automorf formák és Galois-reprezentációk kapcsolatáról. A Wiles által kezdeményezett program várhatólag sok mély számelméleti tételt eredményez az eljövendő évtizedekben. (A Notices of the American Mathematical Society nyomán)

Amerikában a mezőgazdaságban a géntechnológia nagyon fejlett. Vannak természetvédők, akik azonban az esetleges veszélyekre hívják fel a figyelmet. Amerikában nagy területeket vetnek be Bacillus thuringiensis (Bt) inszekticid génjét tartalmazó gabonával. A Danaus piexippus lepke nagy távolságokat tesz meg Kanadából Kaliforniába és Mexikó északi vidékeire telente. Egy laboratóriumi kísérletben a lepke kedvenc táplálékát, az Asciepias curassavicaleveleit Bt-t tartalmazó virágporral, természetes virágporral szórták be vagy egyáltalán nem szórták be virágporral. Azt tapasztalták, hogy a Bt virágport tartalmazó levélről táplálkozók kevesebbet ettek, lassabban nőttek, többen pusztultak el, mint a természetes virágport vagy a csak levelet evők esetében. Négy nap elteltével a Bt-lárvák 56%-a élt, míg a másik két esetben 100%.

Természetesen a biotechnológiai ipar is védekezett. Szerintük az évtizedek óta tartó lepkeszámcsökkenésben számos más körülmény is szerepet játszik. Ha a laborkísérletek valósak is, egész más a helyzet a természetben. Kevés helyen található a Bt-gént tartalmazó gabonatáblák közvetlen szomszédságában a cserje.

A Bt-t tartalmazó területeken a rovarok változatossága és a populációk sûrûsége sokkal nagyobb, mint a kémiai peszticidekkel bepermetezett területeken. (Nature, 1999. május 20., BioWorld Today, 1999. május 24.)

A több antibiotikumnak is ellenálló baktériumok terjedéséért a szakemberek a gyógyszerekkel való visszaélést teszik felelőssé. Még a kórházakban csak végszükség esetén alkalmazott vancomycint is az ipar nagy mennyiségben keveri az állattápokhoz. Amerikai kutatók már csirketápban is találtak vancomycinnek ellenálló baktériumokat.

„Sürgős szükség van tehát olyan gyógyszerekre, amelyek a szokásos antibiotikumoktól eltérő módon hatnak" - mondja Michael Zasloff, a „Magainin Pharmaceuticals" alapítója, aki sikeres klinikai kipróbálás után most a pexiganan nevû gyógyszer engedélyezését kérte. Bizonyos afrikai békákkal kísérletezve észrevette, hogy sebeik az akvárium piszkos vizében sem gyulladnak be. A békák bőréből Zasloffnak sikerült a magainin 1és 2nevû, pozitív töltésû fehérjéket izolálnia, amelyek megölik a sebben a baktériumokat.

Oldatban a magaininoknak nincs állandó szerkezetük, azonban a negatív töltésû baktérium-membránnal érintkezve spirálissá alakulnak, s ebben a formájukban lyukat fúrnak a baktériumsejtbe. A pexiganan a kétféle magainin kombinációja és 3000 baktériumtörzs ellen hatékony. Klinikai kipróbálása során az orvosok széles spektrumú antibiotikumként alkalmazták cukorbetegek sebeinek kezelésére. Az új antibiotikum a Gram-pozitív és a Gramnegatív baktériumok ellen egyaránt hatékony.

A pexiganan kifejlesztői meg vannak győződve arról, hogy a baktériumok nem lesznek képesek immunitást kialakítani az új gyógyszer ellen, mert az nem kémiailag hat, hanem mechanikai úton fúrja át a kórokozók burkát.

A magaininokhoz hasonlóan hat egy másik, az emberi immunrendszerben fölfedezett anyag is, amely jelenleg a klinikai kipróbálás utolsó stádiumában van. A BPI (bactericidal permeability increasing protein) nevû új hatóanyag a Gram-negatív baktériumok külső burkához kapcsolódva megváltoztatja a szerkezetét és átfúrja a belső membránt. Noha a BPI a több antibiotikumnak ellenálló baktériumokat is elpusztítja, egy másik tulajdonsága még fontosabb: a lipopoliszacharidokhoz kapcsolódva blokkolja az e baktériumok által kiválasztott és vérben sodródó anyagoknak a mérgező hatását.

Normális körülmények között a lipopoliszacharidok nem jelentenek veszélyt, mert a korábbi fertőzések során a szervezet megtanulta, hogy felismerje és időben megsemmisítse őket. Ha azonban a meningococcus- baktériumok kisgyermekeket fertőznek meg és nagy mennyiségû lipopoliszacharidot juttatnak a vérbe, a gyermeki immunrendszer nem tud erre megfelelően reagálni. Noha ezek a fertőzések a szokásos antibiotikumokkal alapjában véve kezelhetők, a kis betegek közül mégis sokan védtelenek maradnak. A BPI-t eddig 26gyermeknél alkalmazták és mindnyájan életben maradtak.

Vannak kutatók, akik a magainineket és a BPI-t ideális antibiotikumként ünneplik. Időközben azonban sok állatban találtak olyan anyagokat, amelyek a baktériumokat burkuk átfúrásával pusztítják el. Ha a baktériumoknak eddig nem sikerült rezisztenciát kifejleszteniük ellenük, remélhető, hogy ez a jövőben sem sikerül nekik. Más kutatók viszont óvnak ezeknek az új gyógyszereknek a gyakori alkalmazásától. Amennyiben a mikroorganizmusoknak sikerül például a BPI-vel szemben rezisztenciát kifejleszteniük, ezzel az immunrendszer rendkívül nehéz helyzetbe kerül, mert megfosztódik a kórokozók elleni egyik természetes fegyverétől. (Bild der Wissenschaft, 1999. 5. szám)

Viktória királynő férfiutódai és a velük rokon európai uralkodócsaládok tagjai közül sokan szenvedtek vérzékenységben. II. Miklós, az utolsó orosz cár fia is vérzékeny volt. Súlyos esetben a legkisebb sérülés is életveszélyes vérzést okozhat, de ma már a betegek véréből hiányzó anyagok adagolásával jelentékenyen javítani lehet a vér alvadóképességét. Ez azonban nem jelent igazi gyógyítást, mert a betegnek egész életében kapnia kell a hiányzó alvadási faktorokat, és a véradótól származó anyagokkal valamilyen fertőzést is átvihetnek rá.

Amerikai kutatóknak most sikerült olyan terápiát kifejleszteniük, amely már nagyon közel áll az igazi gyógyításhoz: a beteg szervezetébe nem a hiányzó alvadásproteineket juttatták, hanem olyan géneket, amelyek ezek előállításának információit tartalmazzák.

Az eljárás középpontjában az úgynevezett génkomp áll: ez egy apró vírus a parvovírusok családjából, s ennek DNS-ébe építik az alvadási faktor génjét. A manipulált vírusok az izmokba injekciózva leadják ezt a gént az izomsejteknek, amelyek ezután képesekké válnak a kívánt faktor előállítására. Mivel az izmok vérellátása igen jó, a bennük termelt anyag gyorsan a vérbe kerül és az egész szervezetben eloszlik.

A módszer egyszerûnek tûnik, de hosszú kutatómunka eredménye. Kutyákkal végzett sikeres kísérletek után a kutatók most kívánják megkezdeni a klinikai vizsgálatokat. Az új módszerrel egyelőre csak a hemofília B-t próbálják gyógyítani. A vérzékenyek nagy része azonban hemofília A-ban szenved, amit egy másik alvadási faktor zavara okoz. A megfelelő gén vírushoz kapcsolása már ez utóbbi betegségnél is sikerült (Geo, 1999. 5. szám)

Hirtelen egy gyerek ugrik az úttestre, a fékek csikorognak, autók ütköznek egymásba ... a baleset azonban csak a würzburgi egyetem pszichológiai intézetének vetítővásznán történik. A nézők később leírták, hogy mit őriztek meg emlékezetükben a balesetről.

Az intézet pszichológusai később egy másik baleseti jelenettel, de ugyanazokkal a kísérleti személyekkel megismételték az emlékezettesztet. Előzőleg azonban a résztvevőket hamisan tájékoztatták az első vizsgálat eredményéről: némelyiküknek azt mondták, hogy néhány részletre, például az autó típusára ugyan jól emlékeztek, ám az események sorrendjében tévedtek, noha ez nem volt igaz.

A nézők „hagyták magukat" manipulálni és a második film után sokkal rosszabbul emlékeztek vissza az események lefolyására, mint az első tesztnél. Mivel azt hitték, hogy az első esetben rosszul emlékeztek, nem bíztak többé a memóriájukban és hibákat követtek el.

Némelyik tanú emlékezetét a kérdezés módja is befolyásolja. A tanú inkább válaszol igennel arra a kérdésre, hogy látta-e a piros autót, mint hogy látott-e egy piros autót. Ha egy nyomozó a kérdezésnél határozott névelőt használ, ezzel megerősíti a bizonytalan tanút abban, hogy a kérdéses autó valóban ott volt.

A würzburgi pszichológusok arra utalnak, hogy két, látszólag hasonló kérdés: „Kikerülte az autó a gyereket?", vagy „Emlékszik-e arra, hogy az autó kikerülte a gyereket?" - különböző válaszokhoz vezethet. Az első kérdésre gyakrabban adnak igenlő választ, mint a másodikra. Azelső esetben nyilván az a tapasztalat befolyásolja a tanúkat, hogy az autóvezetők általában mindent megkísérelnek a baleset elkerülésére, és ez befolyásolja végkövetkeztetésüket. (Bild der Wissenschaft, 1999. 9. szám)