Az Erdőspuszta tipikus homokvidék, amelyek felszíni formakincseit évszázadok óta formálja a természet és az ember. A táj geomorfológiai viszonyait, növényzetét, vízrajzi képét a homokformák, a parabolabuckák, a homokhátak, a buckaközi mélyedések, a természetes völgyeletek jellemzik. Az évszázadok óta itt gazdálkodó ember tájformáló, a növényzetet és különösen a vízviszonyokat megváltoztató tevékenysége sajátos tájegységet alakított ki, amely természetföldrajzilag és botanikailag egyaránt a Nyírség déli részéhez, a hajdúsági Erdőspusztákhoz tartozik.
A vidék természeti képét döntően két tényező változtatta meg. Egyrészt az egykor nagy kiterjedésû erdők kiirtása, másrészt a lápok és egyéb természetes vízterek, homokbuckákkal körülvett, lefolyástalan völgyek, mélyedések lecsapolása. A Nyírség e térsége sohasem bővelkedett nyílt vizekben. A szántókon, legelőkön, réteken még ma is fellelhető csigaház- és kagylóhéj-maradványok azonban jelzik, hogy a terület mélyebben fekvő részeit egykor mozaikosan lápi és mocsári vízterek és „nyírvízlaposok" tarkították. A szárazabb buckaoldalakat pusztai kocsányos tölgyesek, a buckatetőket és más szárazabb területeket nyílt homokgyepek borították. A mélyebben fekvő, nedvesebb térszíneken, valamint a holocén időszakban egykor az erre kanyargó folyók ősi medrét kísérve gyöngyvirágos-tölgyesek és ártéri jellegû keményfa tölgy-kőris-szil ligeterdők díszlettek. A lecsapolások, belvízrendezési és egyéb meliorációs beavatkozások következményeként csökkent a talajvíz, ami a terület nagyfokú kiszáradását és az eredeti élővilág gazdagságának hanyatlását indította el. E folyamat szomorú záróképe: a vidéket az egyre szárazabb homokfelszíneket megkötő, tájidegen fafajok tarkítják (például erdei- és feketefenyő, akác, vöröstölgy).
Az 1970-es években született az a terv, amely szerint az Erdőspuszta vizeit nem elvezetni, hanem visszatartani kell, hogy jóléti, rekreációs célokat is kiszolgálva megállítsák az értékes, felszín alatti vízkészletek rohamos csökkenését. Ezzel megindulhat a viszszaerdősítés is, a tájjellegû fafajok (például kocsányos tölgy, magyar kőris) ültetésével.
Programszerûen 1974-ben kezdték el az egymással csatornákon keresztül összeköttetésben álló tórendszer (Fancsikai-tavak, Mézeshegyi-, Bodzás-, Hármashegyi-, Halápi- tározó) kialakítását. 1978-ra a területen létrejött egy olyan több egységből álló tórendszer, amelynek vízgazdagsága még a felszín- és flórafejlődés holocén időszakában sem jellemezte a területet.
Az eltelt húsz év alatt a tájban sajátos vízi világ alakult ki a növények és az állatok fokozatos betelepedésével.
Az erdőspusztai vízrendszer egyik sajátos, egyben védett területe a hajdani mocsár- és lápvilág különleges világát varázsolja vissza a tájba. A neve: Haláp, ami - az egykori mocsárvilág csíkhalban, lápi pócban s egyéb, a változó szintû, oxigénben szegény vizet elviselő - halfajokban gazdag élőhelyet sejtet. E víztérről már az egykori feljegyzések is megemlékeznek mint a rejtelmes, a vigyázatlan embert és jószágot elnyelő területről, amely köré csak tisztes távolba települtek a tájat jellemző tanyák. A vízrendezések után a Halápon kialakított több mint 70 hektáros mocsarasodó víztározó ismét az egykori állapotokat sejteti. Növényzete alapján a terület, mint a Nyírség része, az Alföld flóravidékéhez tartozik. A flórafejlődés időszakában a vegetációt főleg a magassásos társulások, láp- és mocsárrétek jellemezték. Ezek közé ékelődtek a még néhol ma is fennmaradt nyír- és fûzláperdők. A rekonstrukció óta eltelt húsz év alatt a vízben - és a szegélyzónában - a szukcessziós folyamatok jól nyomon követhetők. A nyílt víz hínárnövényzete az úszó békalencsétől egészen az alámerült, főként békaszőlőhínárral gazdagon benőtt aszszociációkkal jellemezhető. Ezek mellett kolokánmezőkis kialakultak, melyek közé az ágas békabuzogány is betelepedett. A szegélyzónát 20-40 méter szélességben nádasgyékényes alkotja, főként a keskenylevelû gyékénya társulásalkotó. Az önálló állományokban már itt is megjelent a terjeszkedő rizsgyékény. Asekélyesebb partszakaszokba, ahol a nádas ritkul, zsombékosok ékelődtek. Üde színfolt itt tavasszal a mocsári gólyahír, később a mocsári nőszirom, s májusban a védett elegáns kosbor megjelenése. A mélyebb vízzel borított fûzligetek tipikus halápi növénye az ugyancsak védett békaliliom. Egykori gazdag dél-nyírségi állománya alig maradt meg hírmondónak. AHaláptól távolabb eső területek mocsaras kaszálórétjei még további védett növényritkaságok társulásainak termőhelyei. A vidrafûállománya mellett tavasz végén a bodzaszagú kosbor, a fehér zászpa, a csermelyaszat, a szibériai nőszirom és a zergeboglár is e táj flórájának igazi értékei közé tartoznak.
A halápi lápvilág állatközösségei ugyancsak bővelkednek értékekben. Alegszembetûnőbbek a gerinces fajok képviselői. A halak közül az állóvizet kedvelő fajok vannak többségben. A réti csík termetes példányai mellett a compó, az ezüst kárász, a szivárványos ökle, a csuka a legjellemzőbbek. Valamikor a lápi póc iselőfordult itt. A listát néhány betelepített és agresszíven terjeszkedő faj egészíti ki, ezek nem igazi értékei a haltársulásnak, ilyen a naphal, a törpeharcsa. Akétéltûeket a gőték (pettyes, tarajos) és számos békafaj képviseli. Avöröshasú unkajelentős állományát egy-egy langyos tavaszi estén messzehangzó zsongásszerû moraja sejteti, amit a levelibékákrekedt kórusa egészít ki. A hosszabb ideig is víz alatt álló területeken főként szaporodáskor növekszik a mocsári és erdei békák állománya. A kecske- és tavi békák között a kis tavi béka is előfordul. A halápi térség kétségkívül legnagyobb hüllőritkasága az 1950-es években felfedezett, jégkorszak utáni maradványfajnak tekintett elevenszülő, más néven hegyi gyík.Kisebb populációja még ma is a vizenyős, zsombékos, nádas zóna féltett ritkasága. De él itt mocsári teknős is, melynek állománya erősen megritkult, viszont a vízisikló gyakori, a kétcsíkos változat is előfordul.
A leglátványosabbak azonban a madarak. Két évtized alatt e régióban és közvetlen környékén több mint 90 faj jelenlétét bizonyították. A Halápon kialakult nyílt vizes habitatok egészen a mocsarasodó, nádassal fedett élőhelyekig sok madarat vonzanak a területre. A nyílt vizet kedvelő fajok közül először a vöcsökféléket említjük, főleg azért, mert a ritkább vörösnyakú és feketenyakú vöcsök is fészkelőfajként jelent meg. Emellett egyes években a nyílt vizet mozaikosan fedő vízinövényzeten kormos- és fehérarcú szerkőklaza költőtelepe is kialakult. A rejtettebb növényzeti zónákban a törpegém, a szárcsa, a vízityúk, a pettyes vízicsibeis rendszeres költőfaj. Ezt a listát kiegészítik a récék, külön említést érdemel a néhány párból álló cigányréce- állomány.A szárazabb években, amikor a tározó vize nyár végére, ősz elejére erősen megcsappan, csaknem kiszárad, a táplálkozóként megjelenő madáregyüttesek az igazi természeti értékek. A gázlók közül látható itt szürke gém, kócsagok (kis- és nagy kócsag), kanalas gém, batla és fekete gólya.E fajok némelyikét ezen a vidéken még nem figyelték meg (például batlát). Az őszi-tavaszi átvonuló fajok között a piroslábú, abillegető- és a réti cankóis rendszeresen megjelenik. A ritka kis goda is előkerült. Éveken keresztül madárvendége volt e területnek a halászsas, olykor egyszerre két példány is. A madárvilág a halápi mocsárvidéken különösen az átlagos csapadékú években gazdag, a szárazabb években, amikor a tározó kiszáradhat, kevéssé látványos.
Az utóbbi években a szokatlan csapadékbőség hatására ismét sok víz borítja a Haláptározót. A szárazodás közben a fás szárú növényfajok betelepülését is elérő szukcesszió és a mozaikos vízfoltok közé ékelődő növényzet azonban már nem az egykori nyílt víztükrû, összefüggő tófelületet, hanem természetközeli, igazi mocsár- és lápvilágot varázsolt a tájba.
Amit tehát az ember egykor elképzelt a víz visszatartásával, ma már valóság, hiszen az eltelt húsz év alatt igazi vízivilág alakult ki Halápon.
