A világ kiszolgált óceánjáró hajóinak több mint 90 százalékát Dél-Ázsiában bontják szét, a csaknem teljes német hajóállományt is beleértve. A kiszolgált hajók 70 százalékát Indiában szerelik szét, ahol ez hatalmas iparággá vált. Az így nyert ócskavasból fedezik a hatalmas ország acélszükségletének 15 százalékát. A német tulajdonosoknak is megéri ilyen messze utaztatni a hajóikat, mert míg Németországban milliókba kerülne megszabadulni tőlük, DélÁzsiában milliókat kapnak értük.

A bombayi hajóbontó csatatérhez hasonlít. A főnökeik kiáltozásától hajszolt munkások teherautókra rakják a vállukon hurcolt mázsányi fémlemezeket. A nagyobb darabokat csörlők vonszolják a földön és daruk emelik a magasba. Mezítlábas nők azbeszthulladékot egyensúlyoznak a fejükön a méteres hulladékhalmok között. Mások puszta kézzel tördelik le a korábban csövek és kábelek szigetelésére szolgáló rákkeltő azbesztet, amit azután hangszigetelő anyagként újra hasznosítanak. A munkások minden lélegzetvétel alkalmával milliószámra lélegzik be a halált hozó szálakat. Németországban törvény írja elő, hogy ilyen munkát csak az egész testet beborító védőruhában, légszûrővel ellátott zárt helyiségben szabad végezni. Itt viszont a munkások minden védőfelszerelés nélkül morzsolják szét és szárítják az azbesztet.

A helybeli orvosok gyakran teljesen gyanútlanok. Sokan nem is sejtik, milyen veszélyes anyag az azbeszt. Tüdőrák? Az csak az idős emberek betegsége, nekik pedig túlságosan nehéz a hajóbontóban végzendő munka. A munkások legtöbbje harminc-, negyvenéves korában amúgy is hazamegy a szülőfalujába. Olyan munkahelyen, ahol a gyakori balesetek miatt annyi munkás válik nyomorékká vagy hal meg, senki sem törődik a majd csak évek múlva jelentkező betegségekkel.

A bombayi hajóbontóban uralkodó viszonyok azonban szinte édeniek az alangival összehasonlítva. Ez a világ legnagyobb hajóbontója India északnyugati részén. Itt hetente négy-öt halálos baleset történik. 1996-ban hivatalosan 75 személy vesztette életét munkahelyi balesetben, a valós szám azonban ennek legalább a duplája, nem számítva azokat, akik később halnak bele munkájuk következményeibe.

A bombayi hajóbontó fölött fekete koromfelhők sötétítik el az eget: a kábelek szigetelését, a mûanyagmaradványokat szabadban, a tengerparton égetik el. A legrosszabb azonban az a maró füst, ami akkor keletkezik, amikor lángvágóval szétdarabolják a hajók törzsét. A felmelegedő hajófestékből ólom és más nehézfémek kerülnek a levegőbe. Ezek a gázok rákkeltő anyagokat tartalmaznak és belélegezve fokozzák az azbeszt rákkeltő hatását.

A munkások szûk deszkabódékban laknak közvetlenül a hajóbontó mellett. Az egész napot az üzem mérgező füstjében töltik. Az itteni dolgozóknak valószínûleg legalább a fele tüdőrákban fog meghalni. Két évtizeddel ezelőtt ezeket a hajókat még Németországban bontották szét. A környezetvédelmi és munkaegészségügyi előírások szigorodásával azonban előbb Dél-Európában, majd Dél-Ázsiában végeztetik ezt a munkát, ahol az ellenőrök néhány száz márkáért szemet hunynak fölötte.

A hajóbontó környékét vészjósló külsejû alakok őrzik. Tilos a fényképezés és a videokamera használata. Jobb, ha minél kevesebbet tud arról a világ, hogyan teszik tönkre az embereket és a környezetet, nehogy a természetvédők „beleköpjenek" ebbe a jól jövedelmező üzletbe. Német Greenpeace-aktivistáknak mégis sikerült álcázva bejutni az üzembe és megállapították, hogy minden törvényi tilalom ellenére a német hajózási vállalatok is itt bontják szét hajóikat. A paragrafusok erdejében bujkálva fiktív adásvételekkel igyekeznek elleplezni a hajók eredeti tulajdonosát és nemzeti hovatartozását.

Ki fog ezen a helyzeten változtatni? Az indiaiak biztosan nem! Akár ezer kilométer távolságból is jönnek ide dolgozni. Többé-kevésbé ismerik ugyan munkájuk veszélyességét, de nincs választásuk: „Inkább a veszélyes munka, mint az éhség" - mondják.

1856-ban egy Düsseldorfhoz közeli mészkőbányában, a Neander-völgyben emberi csontokat találtak. A korabeli tudósok úgy vélték, egy kozák lovas erősen deformált maradványai. Ma már tudjuk, hogy a Neander-völgyi emberben tisztelhetjük az első európait, s azt is, hogy mintegy 200 ezer éve a Neander- völgyiek uralták kontinensünket, és részben Ázsiát is. Agyuk valamivel nagyobb volt, mint a modern emberé, kőszerszámokat készítettek és eltemették halottaikat. Mindazonáltal elterjedt vélemény, hogy a Neander-völgyiek buták és ügyetlenek voltak, és általánossá vált az a vélemény, hogy nem voltak ősei a modern embernek, hanem egy kihalt faj képviselői.

A legelterjedtebb elmélet szerint a modern ember egyetlen afrikai populációból származik, s az ő leszármazottaik, a cro-magnoniak népesítették be földrészünket mintegy 40 ezer éve, kiszorítva, sőt kipusztítva a Neander-völgyieket.

Létezik ezzel szemben olyan vélemény is, miszerint a Neander-völgyi és a cro-magnoni populáció keveredett, utóbbi magába olvasztotta elődjét. Ezt egy ideig cáfolni látszottak a DNS-vizsgálatok, melyeknek az volt a végkövetkeztetése, hogy a Neander-völgyiek a modern embertől eltérő fajt alkotnak.

1998-ban azonban különös leletre bukkantak Portugáliában, egy négy év körüli fiúgyermek csontjaira, mely egyaránt mutat cro-magnoni jegyeket (állcsont, fogazat) és Neander-völgyieket is (erőteljesebb végtagok). Ennek magyarázatát többen abban látják, hogy a két faj keveredett. A radiokarbon vizsgálatok egyértelmûen azt mutatják, hogy a gyermek 24 500 éve élt, vagyis több ezer évvel azután, hogy - a klasszikus elmélet szerint - az utolsó Neander-völgyiek kihaltak. Chris Stringer, a londoni Természettudományi Múzeum antropológusa azonban úgy véli, ebből az egy leletből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Kérdés például, ha a gyermek valóban keverék, mennyire volt elterjedt a két faj keveredése, leszármazottaik vajon termékenyek voltak- e és génjeik megtalálhatók-e a modern emberben. Időközben a Spanyolországban és Protugáliában végzett kutatások arra engednek következtetni, hogy ott még 8000 évvel a cro-magnoniak megtelepedése után is éltek Neander- völgyiek, a keveredés tehát egyáltalán nem elképzelhetetlen. Horvátországban a Vindija-barlangban talált Neander-völgyi csontmaradványokról kiderült, hogy 29 ezer évesek, s ezzel a faj legfiatalabb leletei. Mindez azt mutatja, hogy a modern és a Neander-völgyi ember évezredekig élhetett egymás közelségében. Erre utaló jelek vannak Spanyolországból, ahol az Ebro folyó völgyétől délre Neander-völgyiek, attól északra pedig cro-magnoniak éltek huzamosabb időn át.

Míg a DNS-analízis és egyes fosszilis leletek csupán sejtetik az esetleges keveredést, a szerszámok és egyéb eszközök bizonyítani látszanak azt, hogy a Neander- völgyiek fejlett kultúrában éltek azokban az időkben, amikor a cro-magnoni ember megjelent Európában, sőt azelőtt is. Nyugat-Európában a 38 ezer éves felső paleolitikumi (más néven augirgnaci) kultúra több helyen közvetlenül a Neander-völgyi kultúra emlékei fölött található a lelőhelyeken. Ebből fakad az a hipotézis, miszerint a modern ember keletről nyugat felé való gyors terjeszkedése kulturális fölénye miatt, kiszorította a Neander-völgyieket. Ezt azonban több antropológus is erősen vitatja, mondván, nehezen képzelhető el egy 20. századi típusú gyors invázió; az átmenet hosszú ideig eltarthatott.

Erősen megzavarja a képet a franciaországi és spanyolországi lelőhelyekkel reprezentált chatelperroni kultúra, mely nem mutat aurignaci jegyeket (viszont időben éppen megelőzi), de nem is tipikusan Neander-völgyi. Újabb vélemények szerint ez a Neander-völgyi kultúra önálló - és nem utánzáson alapuló - fejlődési ága. Az új leletek egyre inkább megerősítik azt az elképzelést, hogy a Neander-völgyiek és a modern ember huzamosabb ideig élt egymás mellett és mind kevésbé áll meg az invázió- elmélet. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy kontinensünkön azokban az időkben erős klímaváltozások történtek, s valószínû, hogy a fejlettebb kultúrájú cro-magnoni ember a hidegebb periódusokban Európa legdélebbi részeire vándorolva túlélte a zordabb körülményeket, a Neander-völgyiek pedig nem.