JÁVOR ANITA Krúdy Gyula Általános Iskola és Gimnázium, Budapest
„Az idő a természet számára nem jelent semmit, és nem képez nehézséget: mindig rendelkezésére áll." (Lamarck)
Sokat gondolkodtam, hogy milyen geológiailag érdekes, és megóvásra szoruló témát válasszak pályázatom tárgyául. Ekkor jutott eszembe az Ördöglyuk-barlang. Szüleimmel gyakran kirándulunk a Budai-hegységben, általában a Zsíros-hegyen, de a barlangba még sohasem volt alkalmam lemenni, hisz veszélyessége miatt csak képzett barlangászokkal lehet leereszkedni. Ekkor édesanyámmal felkerestünk egy barlangászcsoportot és megkértük őket, vigyenek magukkal. Életemben először voltam olyan barlangban, ami nincs kiépítve a látogatók számára és felejthetetlen élményeket hagyott bennem: a veszélyesség izgalmát és a szépséget, ami odalenn elém tárult. Ezt próbálom most visszaadni ebben a pályamunkában. Azóta annyira megszerettem a barlangászást, hogy első számú hobbimmá vált.
Az Ördöglyuk-barlang Solymár község határában húzódik. A Zsíros-hegy északkeleti oldalában nyílik 325 méter magasságban. Egy régóta ismeretes bejárata van, szûk kijárata ettől 50-60 méterre található. E két természetes nyíláson kívül azokból kb. 30-40 méter távolságra volt egy mesterséges bejárata is, de a gyakori omlás és az ott talált veszélyes fluor miatt a 90-es évek elején befalazták. Alaprajza igen bonyolult. Magyarország több mint 700 barlangja közül a legnehezebben járható. Járatainak hossza 1,5 km körülire becsülhető. A pontosan meghatározott, eddig feltárt hossza 808,29 m. Ezek a legkülönbözőbb irányúak és egymás felett több szintben alakultak ki; többnyire függőleges aknák vagy zegzugosan többször megtört folyosók, melyek a feltörő hévíz oldó hatására jöttek létre. Járatai szárazak, sok helyen eltömődtek, amit a nagy mennyiségû agyagon kívül elősegített a repedéseken át a felszínről bemosott kvarckavics és egyéb anyagok is. Sok benne a nagyméretû terem (Óriás-, Vörös-, Fehér- és a Denevér-terem), melyek a barlang talppontján, 40-45 méter mélységben alakultak ki. Ezekben gyakran találkozhatunk vakkürtőkkel (avenek). Az óriás termeket a legszûkebb szorítók, az ún. „gilisztajáratok" (Óriás- és a Vörös- terem előtt) kötik össze. A barlang napjainkban is pusztuló jelleget mutat, levegőjének hőmérséklete évszaktól függetlenül kb. 10°C.
A solymári Ördöglyukban már Kr. e. 3000-ben is volt élet. Ez a barlang nyújtott védelmet az ősembernek az állatok és az időjárás viszontagságai ellen. Geológiai kutatások során már a század elején előkerült néhány neolitikus tárgy, pattintott kőeszköz, kőpenge, kőfûrész. Elsőként Koch Antal geológus végzett kutatásokat 1868-ban, ő is csak a barlang első szakaszát járta be, mert felszerelés hiányában nem tudott leereszkedni egy aknán. Ezt a 15 m-es mélységet csak a múlt század végére tudták legyőzni az elszánt turisták kötelek segítségével, így megnyílt az út a barlang többi része felé is. Az első térképet Kmetty Béla és Szûts Pál készítette 1914-ben a nem sokkal előbb megalakult Barlangkutató Szakosztály megbízásából. 1926-ban az újonnan megalakult Magyar Barlangkutató Társulat fontos feladatául tûzte ki a barlang tudományos vizsgálatát, járhatóvá tételét és további feltárását, ezért hozta létre a Solymári Bizottságot. Három évvel később Pest-Pilis-Solt- Kiskun vármegye 500 pengő segélyt adott a rendezésére, melyből mindkét bejáratot vasrácsos ajtóval zárták le, a bejárat előtti térséget rendezték, közöttük turistautat építettek. A harmincas évek elejére a barlang rossz állapotba került, mert a Magyar Barlangkutató Társulat már nem tudott foglalkozni vele. A kezelést a Budapesti Turista Egyesület vette át: 1935-ben barlangházat létesítettek, biztosító sodronyokat és gömbvas korlátokat helyeztek el a sziklaüreg mellett lévő bánya területére. Egy évvel később a korhadásnak indult falépcsőt a jelenleg is használt betonlépcsőre cserélték. 1942-ben a barlangot és felszínét védetté nyilvánították, s még ugyanebben az évben a háború okozta hiányos kezelés miatt visszakerült a Magyar Barlangkutató Társulathoz.
A Budapesti Természetvédelmi Igazgatóság - mint a terület védelméért felelős szervezet - 1993-ban rendbe hozta az időközben tönkrement létrákat és bejáratokat, a lépcsőket pedig korláttal látta el. Ezt követően a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat újra életbe léptette a Solymári Bizottságot, hasznosítási engedélyt kért a barlangra, és 1994-től megindította a nyári hétvégéken az érdeklődő turisták idegenvezetését. Ezt megelőzően a Solymárról és Nagykovácsiból a barlangig felfestették a turistajelzéseket és tájékoztató táblákat helyeztek el.
A solymári Ördöglyuk túraútvonalait érintő térképrészlet
A következőkben szeretném leírni az útvonalat, melyen a barlangi túra során haladtunk. Az I-es főbejáraton keresztül az előcsarnokba jutunk. Pár lépés után néhány fehér, fénytelen cseppkőlefolyást találunk a mennyezeten és az oldalfalakon. Ezt a cseppkőnél porózusabb mészkiválást hegyi tejnek (montmilch) nevezik. Előttünk a Sikló (vagy Nagykürtő) indul, melyben sokszor forduló betonlépcsők vezetnek lefelé. A lépcsősor elején a falon emlékbála található Jellinek János barlangkutató tiszteletére, aki segédkezett a kiépítésben. Fejünk fölött érdemes megfigyelni a mennyezet változatos oldásformáit (gömbfülkék, gömbüstök). Ezek a formák főként a víz alatti üregesedésre jellemzőek, de gyakran a hûvös felületre lecsapódó vízpára is hasonlót hoz létre. A falfelületek fekete szennyeződése a felszíni levegő által beszállított por lecsapódásából keletkezett. A leülepedett port a szivárgó víz összemoshatja a falakon, így jellegzetes mintázat alakulhat ki, melynek egyik formája az ún. leopárdbőr.
A lépcsőkön leérve a barlang egyik legnagyobb termébe, a Kupola-terembe érünk. A falakon látványosan bontakoznak ki a gömbüstös oldásformák, valamint a korábban nagy tömegekben telelő denevérek ürülékének nyomai, barnás-fekete foltok formájában. Itt néhány névvel ellátott cseppkőforma található: balra a Papagáj ül, középen a Bagoly néz velünk szembe, jobbra fenn a Medúza vagy Gomba található.
A teremből jobbra betonlépcsőkön jutunk el a Pihenő tágas termébe, majd a Cirkuszba. A bal oldali párkányon sodronykötélbe kapaszkodva kanyargós folyosón megyünk négykézláb (néha kúszva) tovább. A hévizes üregrendszerek egyik jellemzője a változatos járatméret. Szûk hasadékok, kúszójáratok váratlanul nagy méretû terembe nyílnak, így jutunk el a Labirintusba, ahol több irányba induló járatok és leomlott kőtömbök vannak. A barlangnak ennek a részén sok a borsókő. Továbbhaladva két létrán is fel kell másznunk, így jutunk el a Zuhatagba; széles cseppkőlefolyásának lejtőin felérve, a feláramló meleg víz által majdnem szabályos körszelvényre oldott két járatot az ún. Szemüreget szemlélhetjük meg. Itt található egy sisakos Manó, amely mások szerint Óriásra hasonlít. A kőzet itt már breccsás, a fehér kőzetdarabok 1-10 cm átmérőjûek, felületükön ujjbegy-karrok vannak. Balra egy párkányon át vezet az út a Fehér-terem felé, de előbb egy meredek sziklán ereszkedünk le a Guanó-terembe. A mennyezet itt is breccsás, erősen tagolt. A terem jobb oldalán borsókövet, majd kisebb cseppköveket és oldásformákat láthatunk. Innen az út három irányba visz: a Fehér-terem, a Vörösterem, vagy a kijárat felé. Az elsőt választom, erről tudok csak élménybeszámolót írni, ugyanis erre mentünk a túránk során. A Guanó-teremtől balra egy ferde falrészen átmászva a Farkasverembe érünk. Itt néhány érdekes borsókő és cseppkőszalag látható. Továbbhaladva az út kétfelé ágazik, melyben jobbra kúszva roppant kényelmetlen nyíláson át a Dobogó-terem következik. Ha körbenézünk, a falakat mindenhol guanó borítja. Ezután jutunk el az Óriáskémény kürtőjébe. Aljából az Omladék-üreg leomlott sziklatömbjei között egy alacsony átjárón lejuthatunk a Fehér-terembe. A keskeny, magas csarnok falain fehér kalcitkristályok szikráznak. A falba erősített karikán függő bádogdobozban régen a vendégkönyv függött a látogatók számára, de ezt sajnos már ellopták. Barlangi túránk idáig tartott, innen ugyanezen az útvonalon indultunk visszafelé.
Az Ördöglyuk-barlang geológiai értékekben is bővelkedik. Gyönyörû ásványai és egyéb formakincsei mellett páratlan leleteket találtak itt. Méltán nevezhetjük hazánk egyik fényes gyöngyszemének.
A barlangkialakulás szoros összefüggésben áll a környék geológiai viszonyaival. A triász időszakban a Tethys-tenger borította az egész budai hegyvidéket, így ezt a területet is. A tengerfenék először erősen süllyedt, majd a triász végén megemelkedett, így szárazra került az egész vidék. A jura és a kréta időszakban a vidék erősen lepusztult. A letarolt terület a paleocén elején összetöredezett és egyenlőtlenül megsüllyedt. A süllyedés következtében a triász kőzetek karsztvize megemelkedett és a sekélyebb partokon dús vegetációjú lápok keletkeztek, melyek később széntelepekké váltak. Az eredetileg nyugat felé lejtő medencét elöntő tenger helyzete az eocén végén megváltozott, így a felső eocén nummulinás mészkő rétegei már a keletről benyomuló tengeröblökből rakódtak le. Ezután kisebb emelkedés következett, s a tenger egy időre visszavonult.
Az alsó oligocénben ismét kisebb süllyedés történt, majd a Solymári-medence erősebben megemelkedett és már a régebben szárazon lévő Budai-hegységgel együtt alaposan lepusztult. A denudáció a medence legnagyobb részét a széntelepekig letarolta, sőt nagy területen még a széntelepeket is elmosta. A középső oligocénben a jura óta szárazon lévő Zsíroshegy néhány szomszédos hegységgel szigetként emelkedett ki ebből a tengerből. A további erősebb süllyedés kelet felé tolta ki a tenger partját, ezért az üledék is finomabb szemû, mélyebb tengeri agyag lett. A felső oligocénben a Budai-hegység teljesen kiemelkedett és kisebb vetők mentén sok helyen megtöredezett. A kiemelkedett tönköket az erózió igyekezett feldarabolni, de az akkor még magasan folyó Duna nem fejleszthette ki eléggé az eróziós völgyeket. A pleisztocénben hideg, száraz, szeles éghajlatú sztyepp volt a Budai-hegység területén. A keletről jövő kontinentális szelek vastagon betemették a medence mélyedéseit lösszel és enyhítették a felszínformák egyenetlenségét. A pleisztocén végén a Duna erősebb bevágódása maga után vonta a Solymárimedence patakjainak erősebb bevágódását is és az erózió megkezdhette a mai felszín kialakítását.
Az Ördöglyuk-barlang hévizes mûködés munkájának eredménye. Létrejötte több fázisban történt: elsőként a harmadidőszak elején (eocén) mûködő gyengébb hévforrás-tevékenység nyomai (melyek a barlang mai képén már alig látszanak), s a felújuló hévforrásmûködés teljesen átalakította a korábbi járatokat. A fölfelé törő hévíz valószínûleg három hatalmas forrással tört fel, tektonikus repedések mentén. A meleg víz felfelé vesztett erejéből, így a legjobban kioldódott termek (Pokol-, Óriás-terem, Fehér-terem) a barlang talppontján találhatók.
A hévizes eredet bizonyítékai a következők:
- a hévforrás által átlyuggatott falak és a hirtelen változó járatok: a szûk, zegzugos folyosók és a nagy termek váltakozása,
- a kürtők, zsombolyok és gömbfülkék kialakulása,
- a Fehér-teremben található, még meg nem szilárdult mésztufarétegek a hidrotermális ásványok (kalcit, aragonit, gipsz, kovapala) jelenléte, formakincse: cseppkövei és a nagy felületû borsókövei.
A barlang egyes részein csak kúszva lehethaladni
Később a pliocénben a fiatal mozgások a barlang triász dachsteini mészkőrögeit egyrészt jobban összetörték, másrészt a Solymári-medence lesüllyedését, illetve a hegység kiemelkedését eredményezték. A fő üregesedés mai ismereteink szerint a negyedidőszakban történt, kb. fél-egymillió éve. A távolabbi területeken a kőzetbe szivárgott víz több ezer mélységbe jutva felmelegedett, majd felfelé áramlott. A hegységperemeknél kb. 100 m-es körzetben összekeveredett a felszínközeli hideg vízzel, ezért újra oldóképessé válva barlanghálózattá tágította a repedéseket. Ekkor a fiatal mozgások a barlangrendszert még magasabbra emelték, anélkül hogy összetörték volna. A fő üregesedés után az emelkedés miatt a barlang szárazzá vált. A már teljesen kialakult járatrendszerben a későbbi tömegmozgások és a csapadék még kisebb mértékû üregformáló hatást fejtett ki. A csapadék néha behordott a barlangba törmelékanyagot és állatmaradványokat is.
A hévforrásmûködés megszûnése után a pleisztocénben szárazzá vált barlangban víz jelent meg, ami a felszínről a talajon átszivárogva sok szén-dioxidot tartalmazott. Az így keletkező szénsav oldotta a dachsteini mészkövet. Mire a meszes víz a repedéseken keresztül a jól szellőzött üregbe ér, a szén-dioxid többsége elillan (ezt támasztja alá a terepi megfigyelésem is: a pH-érték csík kimutatja a barlang falán lévő víz enyhén savas kémhatást a CO2 miatt), ezért a mészanyag kiválik, létrehozva a változatos alakú és színû cseppkőképződményeket. Ezek legszebb formáit az Ite-teremben találhatjuk, ahol a hideg vízből kivált kalcium-karbonát kisebb cseppköveket, bevonatokat és egy szép fehér tetarata képződményt hozott lére.
A barlang jelenleg száraz (a cseppkövek többsége már nem fejlődik), illetve csak időszakosan nedves. Egyes részein több négyzetméter felületû kiválások találhatók, sajnos már erősen rongált állapotban. Ezek a kiválások befedték a barlang aljzati üledékeinek egy részét is.
A jégkorszak éghajlat-ingadozásainak megfelelően (a többi budai barlanghoz hasonlóan) itt is egy újabb feltörő vizû időszak keletkezett. Ezt az egykori kitöltés (gyakran cseppkővel fedett) tömegén áttörő vízelvezető csövek bizonyítják. A régebbi üledék közben kismértékben áthalmozódott, de nyomai néha megtalálhatók az üregekben. Ez az időszak nem tartott olyan sokáig, mint a feltörő vizes időszak, mivel újabb nagyobb üregeket alig hozott létre. Csupán gömbüstösgömbfülkés járatok, zsombolyok, vakkürtők és egyéb hasonló korróziós nyomok keletkeztek a járatrendszer magasabb pontjain, főként a Fehér- és az Ite-terem környékén.
Gyakori képződmény a barlangban a borsókő, a meleg vizes eredetû kiválások leggyakoribb fajtája: átlagosan 5-10 mm átmérőjû, gömbökben végződő, többnyire elágazó hengeres szelvényû kiválás. Azegyes csoportok magassága 1-15 cm-t is elérheti. Felszínük sima, sárga vagy barnás színû az agyagtól. Belsejük fehér, sokszor különböző árnyalatokkal vékonyan rétegzett. Mai ismereteink szerint a felszínről (különösen hûvös, száraz időszakokban) behúzódó levegő felszárítja a kőzetfelületen megjelenő nedvességet, ezért az abban lévő mészanyag gömbölyû borsóformákat alkotva visszamarad. Főleg a folyosókra mélyebben belenyúló kőzetéleken és egyes falrészeken találhatók.
A barlangban sok hidrotermális ásvány található. Termeinek, folyosóinak falát gyakran aragonit-lerakódások díszítik, melyeket sûrûn beborítanak a cseppkőképződmények. Valódi aragonitot ma már csak a Fehér-teremben láthatunk, a többi helyen (Farkasverem, Útvesztő, Aragonit-folyosó) részben már kalcittá alakult át.
Egyes kőzetréseket a bennük áramló oldatok szintén kalcitkristályokkal töltöttek ki. Ezek a vékony telérek az üregesedés későbbi folyamataiban rosszabb oldhatóképességük miatt helyben maradtak, és ma néhány milliméterre kiállnak a falból, kalcittûket alkotva.
A barlang egyes részein gipsz is található. A kőzet képződése során, vagy a mészkőre rakódott fiatalabb üledékekben pirit képződött. A beszivárgó víz hatására ez limonittá és kénsavvá alakulhat, s ez utóbbi a mészkővel reakcióba lépve gipszet hoz létre. Ennek kristálycsoportja található a barlang falain, főként a fehér-termi járatokban. Egyéb hidrotermális ásványlerakódás is található a termekben, például kovapala.
A solymári Ördöglyuk-barlang őslénytani leleteinek egy része egyedülálló hazánkban, némelyik nemzetközi jellegû is. A barlang Kis-körút elnevezésû részében a Vértes Lászlóáltal végzett ásatás során a vörösagyag üregkitöltésből gerincesmaradványok mellett jórészt ép állapotú csigaházak is előkerültek, melyekből 13 fajt határoztak meg. Ez mára az őslénytani gyûjtések feldolgozása után 30-ra bővült. Kérdés, hogy a csigák ott éltek-e a barlangban, vagy az elpusztult állatok üreg házai a felszínről jutottak be. A csigák táplálkozásuk miatt a földfelszínhez kötöttek, ám a nedvességkedvelő, rejtett életmódú, fénykerülő szárazföldi csigák egy részének az üregek, barlangok kedvező élőhelyet jelentenek. Ezek a troglofil (barlangkedvelő) fajok a bejárati ajtóhoz közel élnek; a Kis-körút jégkorszaki kitöltéséből meghatározott csigafajok között is találunk ilyeneket. Más fajok viszont mindig a felszínen találhatók, sziklahasadékba sosem húzódnak. Ebből következik, hogy a csigaházak a barlang környékéről származnak, és onnan kerültek be az üregrendszerbe.
Az újabb gyûjtések leletei is ezt erősítették meg. 1950-89 közt több alkalommal történt őslénytani célú üledékvétel a Kis-körút végénél, egy eltömődött kürtő kitöltéséből. Ez a kürtő egykor a bejárat közelében végződött, ahol több, a felszínig vezető hasadék is van. Valószínûleg ezeken keresztül juthattak be a környéken élő csigák, amelyek elpusztultak, és héjai betemetődtek a barlangi üledékbe.
Tehát a régebbi vörösagyagból gyûjtött, és az újabb, a kürtő világosabb színû kőzettörmelékes agyagjába zárt csigafauna eltérő környezetet jelez. A vörösagyag csigái általában erdei, nedvességigényes fajok, melyek a mainál kissé melegebb és csapadékosabb klímához szoktak; a jégkorszak enyhe szakaszában élhettek. Ezzel ellentétben az eltömődött kürtő üledékeiben talált csigák szárazabb, gyér növényzetû környezetet mutatnak. Füves sztyeppvegetáció boríthatta ekkor a környéket, a klíma a mainál szárazabb, kissé hûvösebb, szélsőségesebb (kontinentálisabb) lehetett. A ma élő fajok mellett az Európában kihalt, csupán Mongóliában élő apró termetû Vallonia tenulbris háza került elő. Ez a faj a löszben gyakori.
Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy az Ördöglyuk vörösagyagja a középső pleisztocén enyhe, jégközi szakaszában, míg a vakkürtő kitöltése már az ezt követő hûvös, jeges szakasz kezdetén képződött. Mindenképpen olyan időszak élővilágáról van szó, amely nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi jégkorkutatás szempontjából is kiemelkedő jelentőségû.
Az Ördöglyuk agyagkitöltésének egy részét még a századforduló során a tonnaszámra előforduló guanó nyerése miatt termelték ki. Ekkor számos nagyemlőslelet került elő véletlenül (pl. oroszlán teljes elülső és hátsó mancsának csontváza). 1939 és 1943 között a Magyar Barlangkutató Társulat először Vértes Lászlót, a későbbiekben híres ősrégészt, majd Jánossy Dénest bízta meg az ásatások végzésével. A rendszeres kutatások során számos őslénytani anyag került napvilágra, főleg a Kis-körút végén található zsombolyból, melyből képet kaphatunk a pleisztocén állatvilág alakulásáról. Az anyag egy része Budapest 1944-45. évi ostroma, a többi az 1956-os forradalom alkalmával pusztult el. A megmaradt leleteket a Magyar Természettudományi Múzeum őrzi. Ellátogattam a múzeumba, hogy megnézzem ezt a solymári gyûjteményt és nagyon érdekesnek találtam.
A leletegyüttesben előfordul néhány béka- és kígyómaradvány, a madárcsontok között figyelemre méltó a havasi varjú (Pyrrhocorax pyrrhocorax) első magyarországi fosszilis előfordulása. A havasi varjú jelenleg részben sziklákon él a Kanári- szigetektől a Földközi-tenger mellékén és a Kaukázuson át Közép-Ázsiáig. A jégkorszak bizonyos „solymári" szakaszában jelent meg területünkön. Egyre több lelet bizonyítja, hogy a nyírfajd (Lyrurus tetrix)a pleisztocénben végig előfordult.
A kisemlősök közt a maihoz hasonlóan cickányok és rágcsálók voltak a gyakoriak. A vörösfogú cickányok nagyméretû alakja (Sorex araneus macrognatus Jánossy) fontos korjelzők, mivel sem az alsó- sem a felsőpleisztocénben nem fordulnak elő tipikusan. A rágcsálófajok legnagyobb része ma is él a környéken, így a pockok közt a mezei pocok (Microtus arvaris), a vékony fogzománcú vízi pocok (Arvicola spelaeus) és a jellemző földi pocok ősi alakjának (Pitymys gregalodies) jelenléte. A pockok sorában jelentős ma a Turánimedencében élő pocoklemming (Lagarus lagarus)előfordulása. A nyúlfélék közül a fontosabbak a ma Ázsiában élő füttyentő nyúl (Ochotona), és egy ősi nyúlféle: a Lepus praetimidus Kretzoi, melynek teljes koponyalelete a mai havasi nyúl és mezei nyúl tulajdonságait hordozza magában.
A nagyemlős-leletek közül különös figyelmet érdemel az a Denevér Teremben talált jávorszarvas-csontegyüttes (Alces bevirostris Kretzoi), amely a szinte teljes gerincoszlopon kívül mind a négy végtag csontjait, valamint a koponyát és az agancs töredékeit képviseli. Ennyire teljes csontvázak az ősállati leletek sorában általában évtizedes ritkaságok! A koponya az 1956-os forradalom harcai folyamán elpusztult, az agancsról fényképek maradtak fenn. A leletekről, azok megcsonkulása előtt, Kretzoi Miklós készített leírást: ennek alapján tudjuk, hogy az orrcsontok viszonylag hosszabbak voltak, mint a ma élő jávorszarvas felső állközi csontjai. Ezáltal az állatnak rövidebb lehetett az orra, inkább a mai gímszarvaséhoz hasonlóan, eltérően a mai jávortól, ahol az orr inkább tapírszerû. Vörös (1988) elemzése alapján az állat nyaka rövidebb lehetett a mai jávorszarvasénál, az állat nyurga volt, és az agancs szára igen rövid.
Visszatérve a solymári nagyemlős-leletekre, a legszebb darab egy barlangi oroszlán (Leo spelaeus)két elülső és hátsó végtagja, amely hazánk legteljesebben rekonstruált oroszlánlelete. Megemlíthetném még egy barlangi medve (Ursus speaeus) maradványát. A csontok legnagyobbrészt nőstény- és újszülött állatoktól származnak, feltételezhető tehát, hogy a barlang a medve szülőhelye volt. Ezt ugyanazon a fajon belüli változó csontok mérete is alátámasztja.
Ezen kívül még számos geológiailag értékes nagyemlős-leletet tártak fel a barlangban: farkas (Canis lupus), hiéna (Crocuta spelaea), ló (Equus spalaea), gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis), gímszarvas (Cervus elaphus), őz (Capreolus capreolus), zerge (Rupicapra rupicapra), ősbölény.
A barlang mai állatvilágának legjellegzetesebb képviselői a denevérek. Vizsgálódásai során már Koch Antal is látta őket: „E barlang állatélete is nevezetes, a barlangi denevérek egész raja röpköd fáklyám körül, s ganajuk több hüvely magasságig födte a kőpárkányokat."
Nem is olyan régen tömegével lakták az egyes részeket. Ma inkább ritkábban felkeresett szakaszokban húzódnak meg. Hosszú évszázadokon keresztül a felsőbb emeleteken felgyülemlett guanót a 20.század elején egy vállalkozó bányászta ki. Mára csak ritkán látni denevért, számuk erősen megcsappant, főként azért, mert a téli barlangászás alkalmával az emberek felzavarják őket téli álmukból, elrepülnek, s míg új telelőhelyet keresnek, ledolgozzák a télire elraktározott zsírréteget. Szerencsére barlangi túrám során találkoztam egy denevérrel. Azt sajnos nem tudtam megállapítani, hogy milyen fajba tartozott, mert közelebb kellett volna hajolnom, és úgy elzavartam volna. Az Ördöglyuk-barlang denevéreiről a múlt század utolsó éveiből vannak a legkorábbi pontos adatok. A Magyar Természettudományi Múzeum Állattárában 1898 és 1899-ben gyûjtött példányokat is őriznek. Mindenekelőtt két olyan fajt kell megemlítenünk, mint a kereknyergû patkósorrú denevér (Rhinolophus euryale) és a hosszúszárnyú denevér (Miniopterus schreibersi), melyek már több évtizede biztos nem élnek a barlangban, sőt az utóbbi években rendkívül ritkává váltak az egész országban. A kereknyergû patkósorrú denevért 1899-ben, a hosszúszárnyú denevért 1922-ben gyûjtötték be ebben a barlangban. A hegyesorrú denevér (Myopthis blythi oxygnatus)szerencsére még ma is fellelhető az Ördöglyukban, begyûrûzött példányait gyakran regisztrálták 1975-ig. A közönséges denevér (Myothis myothis) 1922 és 1975 között az előbbinél ritkábban mutatkozott, remélhetőleg még ma is tagja a telelő denevérfaunájának. Jellemző még a pisze denevér (Barbastella barbastellus), melynek telelő egyedeit 1903 és 1905 telén látták. A múzeumi leltárkönyv tanúsága szerint az 1903-as volt az első biztosan meghatározott magyarországi példány ebből a fajból.
Javaslataimon elgondolkodva három fő szempontot vettem figyelembe: az első és legfontosabb az emberélet megóvása, majd az értékek védelme és esztétikai megőrzése. Az Ördöglyuk az a hazai barlang, ahonnan eddig a legtöbbször mentettek ki eltévedt, sokszor megsérült embereket. Ezek oka elsősorban a nem megfelelő felszerelés és világítóeszköz hiánya, de jelentős szerepe van a hiányzó ismereteknek a barlangjárással és az ezzel járó veszélyekkel kapcsolatban, esetleg a fizikai erő és a tájékozódóképesség túlbecsülésének. A második világháború után az elszaporodó eltévedések és balesetek szükségessé tették a Barlangi Mentőszolgálat létrehozását. Beszámolóit böngészve elképedtem az emberek tudatlanságán, ezek közül le is írok néhányat a legmegdöbbentőbbek közül:
1966. február 20-án egy turistalány az Óriás-terembe való lemászás közben lépést vétett, a mélybe zuhant, és súlyos csonttöréseket szenvedett. 12 órai megfeszített munkával hozták a felszínre.
1974. június 24-én két, 26 órája (!) a barlang mélyén bolyongó, halálosan kimerült kisdiákot sikerült kimenteni.
1986. október 5-én egy 20 fős általános iskolás csoport tévedt el tanári vezetéssel (!), s csak többórás késéssel, nagy nehézségek árán jutottak ki a felszínre.
1996. szeptember 10-én eltévedt egy fiatalember, aki nem tartotta be az elemi barlangjárási szabályokat. A kitartó mentőszolgálatnak csak 5 órás keresés után sikerült kimentenie a férfit szorult helyzetéből.
Első javaslatom a hasonló esetek megelőzésére a bejárati vasajtó kicserélése, ugyanis ezek a balesetek főként azért történnek, mert az ajtókat egyszerû záruk miatt bárki ki tudja nyitni. A képzett barlangászcsoport által vezetett barlangtúra hirdetése szintén célszerû lenne. Ezzel megint csökkenne a balesetek száma, hiszen sokan azért vágnak neki egyedül a túrának, mert nem tudják, hogy lehetőség volna szakképzett emberekkel bejárni a barlangot. Javasolnám még a környéken asziklaperem szélén és egyéb helyeken a veszélyességet jelző táblák kihelyezését is.
Ajánlatos lenne a formákban és természeti szépségekben gazdag barlangot természetvédelmi területté nyilvánítani. Szigorúan be kellene tiltani a barlangászást télen, hiszen a denevérek többsége azért pusztul el, mert az emberek elzavarják őket. Sokan nem tisztelve a természet szépségét, falfirkákat rajzolnak, sőt ami még rosszabb, véséseket karcolnak a járatrendszerekbe a barlang egész területén (még olyan nehezen hozzáférhető helyeken is, ahol a denevérek élnek). Lényeges dolog lenne, ha a véséseket már nem is, de legalább a graffitiket eltüntetnék, nemcsak esztétikai okokból, hanem az értékek megóvása miatt is. Ne feledjük, hogy a barlangi fajok szûk környezeti tûrőképességûek, ezért érzékenyen reagálnak a környezetet ért szennyeződésekre, amilyen a festék is. Nem értem, hogy akik ilyen veszélyes üregekbe is eljutnak, tehát ismerik a barlangászás fortélyait, azok miért nem tisztelik, sőt rongálják a természetet?!
Ezeken kívül lényegesnek tartom egy érdekes és egyben információgazdag tanösvény kiépítését az érdeklődők számára. Ez a környék a Budai-hegység egyik értékes, természetes élővilágát megőrzött területe. Sok benne a védett növény, melyek tavasszal ellepik az erdő alját, s a fák „virágtengerben" úsznak. Gyönyörû látvány! Sajnos sok turista nem is tudja, hogy ezek a növények védettek, és erdei sétájuk során sokszor letépik őket. Ezért javasolnék a tanösvény elejére egy olyan táblát, amely feltünteti a védett növények képét, esetleg rövid ismertetőt ad róluk.
A legnagyobb problémát mégis az eldobott hulladék jelenti. A turisták sokszor a barlangban is eldobják a szemetet, pedig a bejárat előtt van hulladékgyûjtő, amit sajnos elég ritkán ürítenek. Célszerû lenne külön szemetest létesíteni a barlangászsisakból kivett használt elemeknek és a karbidnak, hiszen ezek mérgező anyagokat tartalmaznak.
A hegyoldalban is rengeteg a hulladék, főként autóroncs és háztartási szemét, pedig a Solymári Környezetvédők Egyesülete és a barlangjáró csoport tiltó táblákat helyezett ki, és időnként a lenti szemetest is ürítik (csak ez a két hulladékgyûjtő van az egész környéken!), ez azonban kevésnek bizonyul. Mielőtt leszálltunk volna a barlangba, édesanyámmal mi is segédkeztünk az eldobott hulladék gyûjtésében. Javasolnám, hogy a Fehér-teremben új vendégkönyvet helyezzenek el az ellopott helyett, hogy az itt járt emberek leírhassák élményeiket és észrevételeiket.
Köszönöm: - szüleimnek és felkészítő tanáromnak, Oláhné Nádasdi Zsuzsának a biztatást és a segítséget, - Ambrus Lajosnak és Konkoly Rönének, a barlangászcsoport vezetőinek az izgalmas és felejthetetlen túrát, - A MÁFI és az Országos Széchényi Könyvtár szakkönyvtárosainak a szakirodalom keresésében nyújtott segítséget, - A MÁFI dolgozóinak a mikroszkóp használatához nyújtott segítséget.
