KOVÁCS PÉTER Bethlen János Református Gimnázium, Hódmezővásárhely
Egercsehi bányatelep látképe
Egercsehi a barnakőszénnek köszönheti kialakulását és fénykorát. A kibúvásokon elinduló szénbányászat utóbb mélymûvelésbe ment át, aminek következtében felszínre kerültek a föld mélyebb rétegeinek emlékei (szén, meddő), valamint az iparosodás fejlődésének következtében más módon, más célból is megbolygatták a felszíni rétegeiket. Homok- és kőbányákból termelték ki az építkezésekhez szükséges alapanyagokat. A szállítás és közlekedés biztosításának érdekében, az utak és drótkötélpálya építése során több esetben bevágásokat végeztek a domboldalakba.
Kikapcsolódást nyújtó kisebb kirándulások során csupán kíváncsiságból megbolygatva ezeket a szakadt falakat, megpiszkálva a hordalék- és omladékkúpokat, csiga- és kagylómaradványokat lehet találni. A mély utak, elhagyott kő- és homokbányák falai bemutatják a terület kialakulásának történetét. Izgalmas élmény a távolról semmi érdekességet nem mutató alakulatok között figyelmesen járni, és olvasni a megbúvó jelekből.
A kikapcsolódást nyújtó kiránduláson túl a következőkben felvázolt tanösvény jó példát mutathat arra is, hogy a geológia még az ilyen egyhangúnak tûnő területen is tud érdekességet mutatni az érdeklődő számára.
Egercsehi Heves megye északi részén, a megyeszékhely Egertől 22 km-re fekszik. 1990-ig, a bányaüzem bezárásáig, foglalkoztatási, egészségügyi, mûvelődési és oktatási központ volt. A község a Csehi-patak völgyében fekvő Csehi faluból és a Villó-patak völgyében a bányászat kezdetekor létrehozott bányatelepből áll. A két falurész egy dombot ölel körül, délen összeépült. A belterület terjeszkedésének domborzati és geológiai akadályai vannak. A völgyek patakmeder-közeli területei rossz teherbírásúak, magas a talajvíz. Más területek alábányászottak, illetve szénvagyon van alattuk.
Lakosainak száma 1900-ban 555 fő volt, 1965-ben a legmagasabb, 2330 fő, 1997-ben 1620 fő, de 2010-re várhatóan 1200 fő lesz. A bánya bezárása 1990-ben 300 helyi és 600 bejáró dolgozót érintett. Egercsehi az 1910-es évektől kezdődően szétvált a köztudatban mint
Egercsehi falu és bányatelep, mivel 1906- ban megalakult az Egercsehi Kőszénbánya Rt., amely a külföldi tőkének is köszönhetően nagyarányú beruházásokat kezdeményezett a kőszén kitermelésére. A bányászokat ebben az időben Egercsehi, Egerbocs, Fedémes, Istenmezeje, Mónosbél, valamint Bekölce, Hevesaranyos, Mikófalva paraszti lakosságából toborozták. A modern technológia mûködtetéséhez szükséges szakmunkásigényt (vájár, gépész, lakatos) a fejlesztés során nem tudták biztosítani a környező településekről, így a bánya megnyitásával egy időben elkezdődött a munkáslakótelepek építése.
Jelenleg Egercsehi kívül esik a kultúrtörténeti és történelmi szempontból egyaránt jelentős Eger szûkebb vonzáskörzetén. Ebben a térségben nem közismertek olyan kiemelkedően kedvező adottságok, egyedi tájértékek (pl. kirándulásra alkalmas erdők, vízfelületek, mûemlékek), amelyek vonzanák az üdülni vágyókat. A település környezetében jelentős tájhasználati konfliktus és környezeti ártalom nincs. A bányaüzem bezárása egyrészt a környezeti ártalmak jelentős mérséklődését eredményezte, másrészt szegényedést jelent a település életében, amely hanyatláshoz vezet. Az üdülési, idegenforgalmi hasznosítás mentőöv lehet a község életében, amiért érdemes áldozatokat hozni.
Az egercsehi kőszénkibúvásokat Egerbakta környékén Fazola Henrik fedezte fel 1765 és 1769 között, a felsőtárkányi palakő, az upponyi vörösvasérc, a parádi timsós forrás és a Gyöngyös környéki ólom-, ezüst- és rézérc mellett. 1767-ben Schőner Ferenc, a szomolnoki bányafelügyelőség tisztje kutatási jogot szerzett az egerbaktai kőszénre, de bányászatot csak pár évig folytatott.
1796 márciusában az egri püspökség nyitotta meg bányáját az egercsehi szénmedence területén Egerbakta és Bátor helységek határában. A püspökség célbányászatot folytatott a nagyarányú építkezésekhez szükséges tégla kiégetéséhez. A város lakói azonban nem barátkoztak meg a kőszénnel, mivel fa nagy mennyiségben állt rendelkezésükre és a kőszént büdössége miatt a téglaégető háznál teljességgel nem akarták a téglaégetők az égetésnél alkalmazni. Az ipar fejletlensége miatt azonban kereslet nem mutatkozott a kőszénre, így a bánya hamarosan bezárt.
1842-ben Morandi Pál egri polgár nyitott bányát ugyanitt. Három évig vette bérbe évi 20 forintért és utat is építtetett szekerei számára, majd pár év múlva bezárta.
1860-ban komolyabb kutatások indultak meg, és három széntelepet tártak fel: az I. 1 öl, a II. és III. telep pedig 4 öl vastag volt. A teljes szénkészletet ekkor 2 millió tonnára becsülték. A „Gábor" védnév alatt telekkönyvbe jegyzett bánya 100 000 négyszögölön helyezkedett el Egerszalók, Bakta és Bátor környékén. A bánya azonban nehézségekkel küszködött, mivel az I. és II. telep között nagy víztartalmú homok és kavics volt. Víztelenítés céljából először 1863-ban 6 öl mélységû vízaknát készítettek, amelyből éjjelnappal kézi erővel távolították el az összegyûlt vizet.
Az itt termelt szén legnagyobb részét az érseki uradalomban használták fel, téglaégetőkben és az egri gőzmalomban nógrádi szénnel keverve. Kis részét az egri polgároknak adták el. 1876-ban bezárták a bányát, mivel a termelés a 2400 tonna éves kitermelésről 938 tonnára csökkent.
Kisebb bányanyitások az 1900-as évekig folyamatosan voltak, de valószínûleg a tőke és a kereslet hiánya miatt rövid időn belül bezártak.
1890-ben Beniczky György, Egercsehi földbirtokosa jó minőségû szenet talál szénkibúvásokban saját birtokán. Ezek után négy bányatelekre kért és kapott adományozást, mint „Beniczky", „Mátyás", „Antónia" és „Ármin". A „Mennyország lápa" környékén meg is nyitotta az Antónia-tárót. A táró 1907-ig termelt. A kitermelt szén nagy részét saját birtokán használta fel, kis részét a helybeli kovácsoknak értékesítette. Beniczky tőkehiány miatt 1904-ben két vállalkozóval, Márkus Ágoston egri bányamérnökkel és Wessely Károly bécsi tőkéssel kötött szerződést, amely a nagyüzemi bányászat beindulását tette lehetővé.
Márkus Ágoston 1906 végére megszerkesztette a telepek fekvését, az értékesítést pedig a Magyar Királyi Államvasutak 5 éves szerződése (260 000 tonna szénre) biztosította. A két vállalkozó a Putnok-Eger vasútvonal építésében is érdekelt volt, így 1908-ban átadták a vonalat a végleges forgalomnak.
1906-ban megalapították az Egercsehi Kőszénbánya Rt.-t, amelynek fő részvényese a Budapest Vidéki Kőbánya Rt. lett, de több belga tőkés is található az új vállalkozásban. Az rt. megalapítása indította el azt a korszerû, nagyüzemi bányászatot, amely az 1970-es évekig tartott, majd látható hanyatlás után az 1990-es év sorsdöntő lett a környező települések életében is - a bánya bezárása.
A borsodi szénmedence földtani szempontból két különálló területre, a kelet- és nyugat-borsodi szénmedencére tagolódik. Közöttük a határt az Upponyi-szigethegység és a sajógalgóci karbon mészvonulat jelöli. Az Ózd-Egercsehi-szénmedence déli irányban egészen Szarvaskőig terjed.
Az észak-magyarországi barnakőszéntelepek 20-19 millió évvel ezelőtt halmozódtak fel a miocén korú erdőségek elpusztult fáiból. Ezeket az erdőségeket elsősorban füge-, pálma-, babér-, magnólia- és ősfenyőfélék alkották, szubtrópusi éghajlatot jelezve. Ha a tőzeg víztartalma 75% alá csökken és a növényi maradványok többnyire szabad szemmel is láthatók, lignitről beszélünk. A 35% alatti nedvességtartalom, a szilánkos hasadás és kagylós törés már a barnakőszenet jellemzi.
Összmennyiségük a nógrádi és borsodi szénmedencében megközelíti a 900 millió tonnát. Ennek a kőszénnek csak kb. egyharmadát lehetett gazdaságosan kitermelni a kis telepvastagság és a szeszélyesen változó fûtőérték miatt. Egercsehi és Ózd vidékén - a nógrádi területhez hasonlóan - három kőszéntelep fejlődött ki. Ezek közül csak kettő jöhetett bányászati szempontból számításba. Egercsehiben a III. telep általában 1,6-2,8 méter vastagságú, dél felé vastagszik, de minősége romlik. A II. telep a főtelep felett 28-30 méterre található, vastagsága 0,3-1,5 méter között változik. A telepek szenének fûtőértéke általában délről észak felé gyengül, 8400-16800 KJ (2000-4000 kcal ) között változik.
A tanösvény
A bányatelep buszmegállójától, ahol személygépkocsival is lehet parkolni, indulunk a közel 14 kilométeres túrára. Az útvonal nagyobbik része könnyû, jól járható, de vannak meredek, illetve kisebb, nehezen leküzdhető szakaszok. Rövidebb pihenő beiktatásával körülbelül 8 óra alatt teljesíthető a táv. Az Ödön-aknai kitérő beiktatása 1,5 km-rel és 1 órával vehető figyelembe.
1. Egercsehi bányatelep, buszmegálló. A bányásztelepülés szerkezete jól áttekinthető erről a helyről. Déli irányban, a hosszú és egyenes Egri út mellett helyezkednek el a többnyire egyforma bányászlakások, az útkereszteződés bal oldalán volt a tûzoltószertár, a másikon a posta. A kereszteződés túloldalán egy szemléltető modell látható a bányában a vágatok biztosítására szolgáló TH-gyûrûs, vastámos biztosítási rendszerről méretben és eredeti anyagokkal. Alkalmazásuk jelentős technológiai fejlődést hozott. A modelltől balra lévő területen mûködött a szénrakodó, ahonnan kötélpályán szállították a szenet Mónosbélbe, a vasúti rakodóhelyre. Mögötte nyitották meg 1961-ben az új Csehi 1-es függőaknát, amely a régi Beniczky-aknától vette át a szén- és személyszállítási feladatokat. Új szociális épület is létesült az akna mellett.
Keleti irányba, Bekölce felé indulunk, és 50 méter után balról feltûnik az egykori áramfejlesztő telep főépülete. Az 1910- es években épített erőmû villamos energiája nemcsak a bányászat modern mûvelését tette lehetővé, hanem tartalékul is szolgált a bélapátfalvai cementmû számára. Az előtte lévő, ma parkosított területen volt az erőmû kéménye és hûtőtornya. Ma honvédelmi emlékmû és egy rekonstruált gőzgép látható itt. Ez utóbbi szolgált a bányaüzem gépjavító mûhelyében a szíjhajtások mûködtetésére. Letérve a bekölcei útról, észak felé haladunk tovább. Először a strandmedence mellett haladunk el, ami fûtött vizével a hatvanas években üdítette fel a telep és környéke apraját-nagyját. A strand területén volt a szabadtéri színpad; megkopott pódiuma és csupasz pad-karfái ma is láthatóak. Néhány száz méter megtétele után jutunk el a telep fölé emelkedő magaslatra, az ivóvízellátást biztosító vízmûkút mellé.
2. Panoráma a vízmûkút mellett. Az Ózd-Egercsehi-medence déli részére jellemző dombvidék megnyugtató képe tárul elénk Egercsehi bányatelep látképével, háttérben a Bükk-hegység nyugati vonulatával.
Az uralkodóan vulkáni anyagból álló Északi-középhegység rendhagyó, mészkő tagja a Bükk. A hegység fő tömege karbonátos kőzetekből, mészkőből, dolomitból áll, de jelentős helyet foglalnak el az ezekkel nagyjából egyidős agyagpalarétegek, valamint a fiatalabb földtörténeti korszakok kavicsos, homokos, agyagos üledékei és a déli rész vulkáni anyagai. A Bükk hozzánk legközelebb eső hegye a Bél-kő, amely az állandósultnak vélt tájképet folytonos változásával színesíti. A Bükköt felépítő triász rétegeket hatalmas oldalirányú erőhatások gyûrték redőkbe, nemegyszer átbuktatták egyiket a másikon. A sokszor függőleges rétegek jól megfigyelhetők a Bél-kő kőbányájában is. A Bél-kő hatalmas mészkőkolosszusa egyre inkább áldozatul esik a bányászatnak. A terület botanikai értékeit, ritkaságait igyekeznek átmenteni a Bél-kőnek arra az oldalára, amelyiken nem mûködik bánya. Több mint 80 éve folyik itt a mészkő bányászata, mivel a triász mészkő egyes típusai tisztaságuk miatt a cementgyártás keresett nyersanyagai. A pleisztocénban tovább emelkedett a Bükk fő tömege, ekkor emelkedtek ki a kemény mészkőormok, mint például a Magos-kő, Látó-kő, Tar-kő és a Bél-kő is.
Jobbra fordulva, nyugati irányba jól láthatók a Mátra vulkáni kúpjai. A hegység fő tömege néhány évmillió alatt rétegvulkánként jött létre. A kitörések mintegy 19 millió éve kezdődtek és 14 millió éve értek véget.
Homokkőrétegből előkerült kagylólenyomatok
A bányatelepre visszatekintve látható a belterületbe vont meddőhányó, a Nagy haldány. A bányatelep központjától DK-re elhelyezkedő egykori üzemi terület egy régebbi meddőhányó beépítése révén alakult ki. Innen indult a kötélpálya, valamint itt mûködött az 1-es akna. A felszínre csillében szállított meddőt siklópályán juttatták fel az üzem mögötti dombra, ahol kialakult a Nagy haldány, amely a hatvanas évekig mûködött. Teraszos, nyugati rézsûjén és a tetején is rekultivált, nyárfával és akáccal telepített füves felszínû hányón gyalogút vezet a rézsû koronavonala közelébe.
3. Homokbánya a vízmûkút mögött. A hátunk mögött található homokbányában érdemes eltölteni egy kis időt. A fal magassága 2-2,5 méter lehet. Limonitos elszíneződéses sárga kőzetlisztes finom homok van feltárva, amit jelenleg is bányásznak. A homok felső részén a feltárásban keményebb, közepesen kötött homokkőpadok láthatók, amelyek enyhe dőlésûek, vastagságuk 30-50 cm között változik.
A homokkőrétegek lapjain sok kagylólenyomat található (chlamys, pecten).
A Kistisztás nevû „fennsík" széléhez érkeztünk. Mint neve is utal rá, rét jellegû terület, az errefelé elterjedt borókabokrokkal. Magányos vadkörtefák álldogálnak elszórtan, míg a túloldali lejtőn kezdődő sarjadó cseres irtás szélén néhány nyírfa telepedett meg. Az előző szakasz aljnövényzete fedi a területet.
4. Fosszíliák a homokkőrétegben. Nyugati irányba egy keveset lefelé ereszkedve elérjük a jobbról becsatlakozó, csaknem a szintvonalat követő erdőgazdasági utat, amit pár éve, az erdő kitermelésekor alakítottak ki. Ezen északi irányba haladva a fedetlen részeken feltûnik a talaj rétegződése. A néhány tíz centiméter vastag erdőtalaj alatt sárga homok, homokkődarabokkal elszórtan tûzdelt homok, illetve 30-40 cm vastag, D-Ny-i lejtésû 8-10 fokos dőlésszögû homokkőrétegek láthatók.
A tanösvény egyik gazdag chlamysos lelőhelyére értünk, ahol jó megőrzésû leletekre lehet találni szép számmal.
A tenger, amelyben ezek a kagylók éltek, normál sótartalmú (35 ezrelékes) lehetett, nem tengerparti, partvidéki, hanem annál nyugodtabb életterû. Tíz méternél nem mélyebb, de mozgatott víz, amelyben nem voltak erős áramlások.
Lefelé haladva egy időszakosan vízjárta, nagyon meredek falú horhos kíséri utunkat, amely számunkra járhatatlan, de az itt élő vadaknak kitûnő búvóhelyet jelent. Amíg el nem érjük a mûutat, érdemes az út bal oldalát is figyelni, mivel a homokkőpadok a kisebb út menti szakadások mentén is elő-előtûnnek és néhány csodálatos kagylólenyomat látványával gazdagíthatják az erre járót. Ezen a részen a lombos erdők aljnövényzetét láthatjuk.
A völgyben lévő időszakos vízfolyás mentén gólyahír, sás és nád tenyészik, életlehetőséget biztosítva békáknak és siklóknak. Túl a nádason 3-4 m magas, a szemközti völgyet elrekesztő, meddőből épített gátat látunk, az egykori ülepítőtó gátját. Kísérleteztek az iszapolt meddő szivattyúval történő eltávolításával. Ennek az anyagnak az elhelyezése és kezelése erős környezetszennyező hatása miatt problémás. Megoldásként a Beniczky-aknánál lévő Öreg haldány DNy-i lábánál két, egymás alatti völgyzáró gátat építettek és ide nyomatták a zagyot. Aszilárd anyag leülepedett, a vizet pedig a bányatelepen átfolyó Villó-patakba vezették. Mára ezek az ülepítőtavak kiszáradtak, csak időszakosan áll meg bennük a csapadékvíz. A leülepedett szilárd anyag nagyrészt feltöltötte ezeket a tárolókat és ma teraszokat alkot, amire betelepedett a nád és sás mellé a meddőhányó pionír növényzete.
Mielőtt folytatnánk utunkat, tekintsük meg a völgy túloldalán Ny-ÉNy-i irányban látható Öreg haldányt. Mûvelésével már több mint három évtizede felhagytak, rekultivációjával nem foglalkoztak, a rajta levő növényzet természetes úton népesítette be, mégpedig olyan mértékben, hogy lombfakadás után messziről már ugyancsak nehezen különböztethető meg a környező természetes domboktól. A látnivaló a felszíni alakzatokban van. A plató széle alatt több helyen, attól 3-6 m-rel alacsonyabb teraszok láthatóak. Kialakulásuk nem a technológiából adódik, hiszen a plató szélén körbefutó sínpályáról, oldalra kiborítva a csilléből ürítették a meddőt. Ezek a teraszok megsüllyedések (suvadások) következtében alakultak ki. A meddőt alkotó apró szemû szürke homok eredendően folyós. A meddőhányó magasságának növekedésével, és főleg esőzések alkalmával, mikor a felső réteg az elnyelt víz miatt súlyosabb lett, megnövekedett a nyomás a meddőhányó talppontjának közelében, és amerre kisebb ellenállást talált, utat tört magának. Általában a lábazatot alkotó, de ugyancsak meddőből álló alsó szint mögé csúszik be ily módon a fölötte levő tömeg, oldalirányba kitolva azt. Így torlaszolta el ez a haldány is a túloldalán levő, most nem látható kis völgyecskét, létrehozva egy tavacska kialakulásának feltételeit.
5. A csókosi homokfejtő. Az erdőgazdasági út mentén megszemlélt rétegek nagyobb szelvényét nézhetjük meg egy rövid megálló során. A 7-8 méteres falakkal feltárt bánya vízszintes rétegei nincsenek megbillenve. Néhány kagylólenyomat itt is látható. A rétegek közé vékony meszes rétegek is beépültek, ahogy a mészváz helyenként kioldódott, majd kicsapódott.
Fölfelé haladva az út jobb oldalán látható épületek az egykori bányászlakások, melyek ma is lakottak. Havasabb téli időben a bányatelepről induló vagy azon keresztül érkező munkásszállító járatok idáig közlekedtek, mert a gépkocsivezetők a csúszásveszély miatt nem vállalták a hátra levő út megtételét. Ekkor a mûszakra érkezők fölfelé, a mûszakból (siktából) hazafelé indulók lefelé, a sikló melletti meredek gyalogösvényen közlekedtek.
Az egykori sikló mentén, erősen kapaszkodva, akácok és erdei fenyők között érünk fel az egykori bánya üzemi területére. Sajnos a környék megélhetési lehetőségeinek szûkössége miatt rákényszerülő favágók nyomaival gyakran találkozhatunk.
6. A Beniczky-akna meddőhányója. A harminc éve teljesen elhagyott meddőhányó a fosszilizált meddők közé tartozik. Az elmúlt évtizedek során spontán fásosodott, cserjésedett a plató nagy része és a meredek, D-DNy irányú oldalfalak többsége lágy szárú növényekkel fedett. A meddőhányó felülete nem hasznosított, épületmaradványok már nem találhatók rajta, csak az épületek alapjai. A régi fényképek tanúsága szerint egykor jelentős építmények - aknatornyok, gépház, fürdő-öltöző, raktárak és lakóházak - voltak ezen a területen, amit nem az enyészet, hanem a dicséretre érdemes helyreállítási tevékenység tüntetett el ilyen mértékben.
Erőteljes erózió figyelhető meg a meddőhányó Haldányi-tó felőli oldalán, néhol méteres mélységben. A meredek lejtő és a csapadékvíz levonulása miatt ez a terület még napjainkban is olyan mértékben kitett az eróziónak, hogy növényzet itt nem tudott megtelepülni. Alineáris erózió mellett a platón areális erózió is észrevehető.
Mintát véve a meddőhányó anyagából, a lignites, palás darabok mellett megtalálhatók a kénkiválásos (kénvirágos) törmelékek is, amelyek anhidridből keletkezhettek. A Mecsek területén vizsgált hányókra jellemző, hogy bizonyos időn belül - a pirites törmeléknek is köszönhetően - kiégnek. Egercsehiben nem tudnak meddő öngyulladásáról. Ez a meddő igen nagy arányban tartalmaz homokot, piritet viszont csak ritkán.
Elsétálva 300 méterre, DNy-i irányban kijutunk a meddőhányó peremére, ahonnan letekinthetünk a haldány megcsúszása következtében elzáródott völgyecskében kialakult Haldányi-tóra. Évekkel ezelőtt aranykárászok, fenékjáró küllők, tarajos gőték is éltek benne a ma is előforduló békák és siklók mellett. A haldány ma már meglehetősen kötött talajú, azonban a szélén járva vigyázni kell az omlásés csúszásveszélyre.
A meddő és a szén szétválasztása annak idején nem történt tökéletesen, ezért gyakran nagyobb széndarabok is kikerültek a meddőhányóra, és súlyuknál fogva legurultak a meddő lábához. Rászorultak gyakran gyûjtögettek itt tûzrevalót, és néha sajnos baleset is előfordult.
Megint egy sikló mentén folytatjuk utunkat nyugatnak, most viszont lefelé. Meredeksége hasonló, mint az előzőé, ám jóval kevésbé járt. Benőtte, visszafoglalta az erdő. A cser- és gyertyánfák itt még viszonylag háborítatlanok, szarvasok, őzek, vaddisznók és mókusok lakják ezt a részt, főleg a haldány lábánál lévő kis tavacska miatt, ami mellett utunk vezet.
Az évekkel ezelőtt leégett fenyves helyén, amerre utunkat folytatjuk, új erdő növekszik. A lombok között sárga fagyöngy csomóit figyelhetjük meg, szerencsére még csak elvétve fordul elő. Mögöttünk, a tó völgyének folytatásában, a gerinc közelében, nagy levelû vöröstölgyek vegyülnek el az erdő fái között. A dombgerincen vezető úton délnek fordulva kiérünk az erdők közül. Nyugati irányban, a látóhatár szélén felfedezhetjük a Tarnalelesz mögötti nagy szakadt falat.
7. Kitérőpont: az Ödön-akna nyomai. Az évszázad elején mûködő bánya nyomait mára elfedte a természet, csupán a megbolygatott felszín utal az egykori emberi tevékenységre. Szakadt partfalak maradtak vissza, amiken tanulmányozhatóak az egykori szénkibúvás társösszletei. Valószínûleg a széntelep feküjének rétegei lehetnek a szárazföldi kifejlődésû kvarckavicsos, agyagos rétegek, ahol az agyag lencsékben található (zagyvapálfalvi tarkaagyag formáció). Pár méterre innen már egy tengeri homokos rész figyelhető meg sok, gyenge megtartású kagylóval.
1907-ben a kutatott szénterület nyugati peremén, az úgynevezett Disznó-tetőn az eger-tarnaleleszi úttól körülbelül 100 méter távolságban kezdték el mélyíteni a Lipót-lejtősaknát, majd a közelében a Hagymás-völgyben az Ödön-lejtősaknát, és a Deák-tárót. 1910-ben 211 méter hosszú volt az Ödön-lejtősakna, itt érte el az átlag 2,20 méter vastagságú széntelepet. Előtte azonban az akna 150 méter hosszú szakaszát vasbeton boltozattal kellett ellátni a duzzadó agyag miatt. A II. szint feltárásainak munkálatai így lelassultak. Magyarországon technikai újdonságnak számító végtelenített kötélpályaberendezést építettek ki az aknákban, valamint fékes siklópályát és légkompresszorokat üzemeltettek. 1913-ban befejeződött a lóvontatású csilleszállítás, benzinmotorokat állítottak üzembe. A mélyítés munkálatai közben aknánként 3-3 szivattyút kellett állandóan mûködtetni a vízbeszivárgások miatt. A kitermelt szenet - vasútvonal hiányában - a 11,5 km hosszú sodronypályán szállították a mónosbéli rakodóig, ahol már osztályozó, szénmosó, szárító és derítőmedencék is mûködtek.
A Szarvaskő-Egercsehi-Pétervására útszakasz építése 1914-ben elkezdődött, ami nagyban segítette a terület bekapcsolódását a gazdasági életbe. Sajnos a keskeny nyomtávú vasút tervei nem valósultak meg.
A közelben további aknák is mûködtek. A Lipót-aknát 1910-ig 355 méterre hajtották ki, de a munkálatokat erősen nehezítették a geológiai viszonyok. Még ebben az évben úszóhomok-betörés történt, ezért a hátra lévő szakasz kihajtását betonfalazat kiépítésével lehetett befejezni.
Az Ödön-akna közelében, attól 200-250 méterre egy kisebb aknát hajtottak ki, a Deák-tárót. Ez 1909-ben érte el az 1,80-2,20 méter vastagságú széntelepet.
A túra javasolt útvonalán tovább haladva, a gerincen vezető útról ma még csak a térkép alapján tudjuk megközelíteni következő megállópontunkat. A nyílt, füves terep, amin háromszáz méter hosszban át kell vágnunk, enyhe lejtésû. A pincéket rejtő horhost elérve viszont nehézségekre számíthatunk. A horhosba való leereszkedéshez célszerû csapást keresni, de még így sem kizárt, hogy nem csalántengeren, élő és elhalt növények kuszaságán kell magunkat átverekednünk.
8. Pinceromok a szúcsi horhosban. A horhos csupasz északnyugati fala 5-6 méterrel magasodik fölénk.
Falát finom homok alkotja, homokkőpados lencsés kötöttebb részekkel. A homokkőrétegek alól a homokot kibányászva barlangokat alakítottak ki. A barlangok omlásveszélyesek. A lógó sziklák alsó réteglapjain kipreparálódott kagylók találhatók nagy felületen.
Lejtmenetben folytatva utunkat, vagy az izgalmas de nehezen járható horhosban, vagy kikapaszkodva a partján érünk be a házak közé.
9. Szúcsi támfal „múzeum". Az eddig megtett utunkat akár feleslegesnek is érezhetjük akkor, amikor megpillantjuk ezt a falat, ahol az eddig látott ősmaradványok szinte mindegyikében gyönyörködhetünk és még le sem kell hajolnunk hozzá. A homokkőből felépült támfal kagylókkal borított réteglapokból áll. Az iszaplakó állatok járatnyomai is felismerhetők néhány kő lapján.
Szemlélődésünket befejezve Egercsehi irányában haladunk tovább. Keresztezve a 25-ös számú főutat déli irányban megyünk tovább. Erről az útról megkapóan szép kilátás nyílik minden irányba. A sima dombok közötti völgyekben otthonosan megbúvó falvak zaja néha felhallatszik a mezei pacsirta énekének kíséretében. Innen gyönyörködhetünk a második megállóponton már megcsodált panorámában. Egy kicsit ismét el kell hagynunk a földutat, hogy a szennyvíztisztító telep mellett lévő kőbányában körülnézhessünk.
10. Tufabánya a szennyvíztisztító telep fölött. A bánya meredek fala szürkésfehér riolittufából áll, amelyben puha horzsakövek találhatók. A szénfedőben (vagy feküben) elszenesedett növényi maradványok vannak.
A Villó-patakot kísérő, hosszan elnyúló nádas is értékes tájelem. Gazdasági megközelítésből viszont „értéktelen" felület, termesztésre, beépítésre nem alkalmas. A vizenyős, mély fekvésû, nyirkos terület meghatározó szerepet játszik a tájháztartásban (tározás, nedvesség-visszatartás, élőhely). Megszüntetése, lecsapolása ellenkezik a korszerû tájvédelmi törekvésekkel, mivel egy ökológiai kiegyenlítő felületként mûködik.
A felső-villói tanyával szemben, a 25. számú mûút mellett nyugatra, az úttal csaknem párhuzamosan É-D-i irányban húzódó dombgerinc túloldalán egy kevésbé feltûnő facsoport takarja következő pontunkat, az egerbocsi bányát. Messziről nem is sejthető, mit takarnak a fák, csak ha bemegyünk közéjük. A bejutást viszont csak a völgy felőli oldalon szabad megpróbálni, a két bevezető ösvény egyikén. A katlant szegélyező függőleges, néhol még vissza is hajló, helyenként nyolc méter magas falak miatt veszélyes a gerinc felőli megközelítés!
11. Egerbocsi tufabánya. A csaknem kézilabdapálya nagyságú katlant 3-8 m magas, szürkésfehér, egyenesre faragott falak szegélyezik három oldalról. A horzsaköves tufa, amely nem pados megjelenésû, hanem rétegzés nélküli, kissé puha. A fal omlásveszélyes. A puhább tufaalapban gömbös, keményebb réteg található néhol 10 cm vastagságban, amelyben a gömbzárványok egy cm-től néhány mm átmérőjûek. A gömbök valószínûleg a hulló tufában kialakult hőcentrumok, ahol a tufaanyag összesült és a felső riolittufához tartozó gömbzárványos riolittufa létrejött.
12. Homokbánya kövületekkel a bocsi elágazóban. A 25. számú közút egerbocsi elágazójánál ÉK-i oldalon, az utóbbi időben szemétlerakónak használt elhagyott homokbánya található. Egy kilométerre innen érnek véget a szarvaskői hegyek és körülbelül ilyen távolságban vannak a mikófalvi dombok. A bánya előtt 50 méterre csörgedezik a Villó-patak.
A homokbánya megmaradt falai 6-8 m magasságban emelkednek a talajszint fölé. Szemmel látható módon elkülönülnek a különböző üledékes rétegek, melyeknek eltérő dőlésszögei mozgatottságra utalnak. Legfelül szürkéssárga finomhomok, alatta sötétszürke agyagos aleuritréteg, majd egy durva kavicsos, durva homokos keresztrétegzett sáv következik.
Az itt található ősmaradványok valószínûleg a miocén kárpáti emeletében keletkeztek, normál sós tengeri környezetben. A tenger mediterrán jellegû volt, a víz hőmérséklete pedig 18 °C-nál melegebb (korallok jelenléte).
Közel tíz kilométert tettünk meg idáig és négy kilométerre vagyunk kiindulási helyünktől. Ha autónk ott várakozik Egercsehi bányatelep buszmegállójában (az 1. számú pontnál), mehetünk gyalog a mûúton, vagy a ritka autóbuszjáratok egyikével.
12. Egercsehi falu, történeti kiskör. Az egercsehi elágazó buszmegállóban leszállva kellemes, egyórás sétával elérhetjük és megtekinthetjük a falu nevezetességeit, majd a sétát az Egercsehi bányatelep buszmegállójában fejezhetjük be, a tanösvény kiindulópontjánál.
Egercsehit 1285-ben említi először oklevél, terra Cheh alakban. Ekkor a Baksa nemzetség birtokolta. Eger török ostroma után 1564-ben népesült be újra. 1791-ben tûzvész, 1878-ban és 1900-ban felhőszakadás pusztított a faluban. A Beniczky család 1820 körül vált a birtokosává. A település a Csehi- vagy Csónakkúti-pataknak nevezett vízfolyás két oldalán, a Bekölcére vezető országút mellett alakult ki. A keleti oldalon a kúriás nemesek, a nyugati oldalon a telkes jobbágyok laktak. A falu északi részének szûk zsellérportáit a kúria gazdasági vonzása hozta létre.
A Kossuth Lajos utca 20. sz. telken 1987-ben faluházat alakítottak ki, az Ambróczy udvarban, Ambróczy földesúr egykori cselédeinek lakásai egyikéből. A kiállítás bemutatja a falu és a bányatelep történetét, a bányászok életét, a régi ház-
