A Barrandium és szomszédos területeinek vázlatos földtani térképe. Jelmagyarázat: 1. Palezoikum végi és kréta időszaki üledékek. 2. Barrandium paleozoós kifejlődéseinek területe. 3. Metamorf prekambriumi és paleozoós kifejlődések. 4. Barrandium prekambriumi képződményei. 5. A Moldanubiai szerkezeti egység része. 6. A karbon időszakban képződött Központi bohémiai plutón. 7. Barrandium gránitos kőzetei. 8. Átmeneti zónák.

Prága azon városok egyike, amelyet az évszázadok során számos jelzővel illettek. Nevezik Arany Prágának, száztornyúnak is. Prága volt Richard Wagner „hasonlíthatatlan" városa, míg Rodin „az egyik leginkább tiszteletre méltó városnak" titulálta. A nagy cseh írónak, Jan Nerudának a Hold súgta meg, „hogy szépség dolgában egyetlen város sem vetekedhet Prágával". Megénekelték költők, dicsőítették írók, zeneszerzők, „kövei vért ittak" (R. Katz).

Ebben a fenséges városban van világ egyik legsajátosabb geológiai gyûjteményét bemutató 1818-ban alapított Cseh Nemzeti Múzeum. Kezdetben a gyûjteményeket az óvárosi Szent Jakab minorita kolostorban és magánházaknál őrizték. A múzeum első állandó helyét 1819-ben kapta a Šternberk-palotában (Hradčany), ahol ma a Nemzeti Galéria központja van. 1840-ben František Palacký cseh politikus tett javaslatot új múzeumi épület felállítására. A terv megvalósítása a múlt század második feléig váratott magára. A nagyszabású építészeti terv - amely magában foglalta a geológiai, ásványtani, állattani, növénytani, régészeti, numizmatikai gyûjtemények elhelyezése mellett a könyvtár, a grafikai gyûjtemény, a lapidárium, olvasó- és dolgozószobák kialakítását is - megvalósítása helyett 1846-ban a Nostic-palotába (Na Přikopě utca) költöztek a meglévő gyûjtemények. Bár ez az épület kellően nagy volt, a gyûjtemények gyors növekedése miatt hamar szûknek bizonyult. 1876-ban kezdte meg a Vencel téri épület tervezését a kor híres építésze, Josef Schulz. Az építkezés 1885-től 1891-ig tartott. A neoreneszánsz stílusú monumentális épület, amely mintegy megkoronázza a Vencel teret, Prága legkiemelkedőbb és legnagyobb épületeinek egyike. Külső és belső kialakítását az a cél vezérelte, hogy kitûnjék, ez az épület a nemzet szellemi központja. A múzeum egészét a nemzeti örökség részének nyilvánították, és védetté tették 1962-ben.

A főbejárat allegorikus szobrai a természettudományokat és a történelmet-irodalmat testesítik meg. Az épületbe lépve a monumentális lépcsőház, a freskók, szobrok ragadják meg figyelmünket. A lépcsőket osztrák márványból faragták. A márvány padlólapokat Giovanni Ciani olasz mester készítette 1890- ben. Az első emeleti kerengőt a legismertebb cseh várak képei díszítik. A második emeleti kerengőt 17 bronz mellszobor díszíti, azoké, akik sokat tettek a múzeum szolgálatában.

A múzeum épületének központi része a hatalmas kupolával koronázott Pantheon, a dicsőség csarnoka. Ez az egész épület ideológiai centruma, innen ágaznak el, indulnak ki a kiállítási termek. A gazdagon díszített csarnokban is kiemelkedik négy freskó, melyek Csehország történetének fontos pillanatait örökítik meg. A Pantheont nemcsak kiállítási csarnokként használják, hanem például kulturális és tudományos események ünnepi színteréül is szolgál. Itt adják át az állami kitüntetéseket és itt vesznek búcsút a nemzet nagy halottaitól.

A Cseh Nemzeti Múzeum gyûjteményei közül kiemelkedik az ásvány-kőzettani gyûjtemény, amely már a múzeum 1818-as alapításakor is fontos helyet foglalt el. Alapját Kaspar Šternberg 5000 darabos adománya képezte. A további gyarapítás F. X. Zappe nevéhez fûződik, aki a múzeum első gyakornokaként mintegy 2500 darabos kollekcióját olvasztotta az alapgyûjteménybe. Karel Vrba, a Károly Egyetem ásványtan professzora 1882-1922 között az ásvány-kőzettani anyag gondnoki tisztét is ellátta. Gondnoksága idején költözött mai helyére a gyûjtemény. Nevéhez nemcsak az immár tízezret meghaladó példányszámú kollekció elhelyezése fûződik, de ő tervezte a kiállítás bútorait is. Munkájának köszönhetően 1892-ben az ásványrendszertani gyûjteményt megnyitották a nagyközönség számára. Vrba hozta létre a gyûjtemény fejlesztése mellett a drágakő- és meteoritgyûjteményt is. A ma látható teljes anyag közel abban az eredeti elrendezésben látható, mint azt Vrba professzor hagyta.

Az ásványtani-kőzettani gyûjtemény az egyik leggazdagabb európai kollekció. Több mint 95 ezer ásványpéldányt, 20 ezer drágakövet, 12 ezer tektitet, 500 darab meteoritot, és mintegy 18 ezer preparátumot (csiszolatot) számlál. Ennek mintegy öt százaléka kiállított és ez öt termet tölt meg. A gyûjteményi darabok között találunk különlegességeket, egyedi példányokat, olyanokat, amik 1891-1909 között kerültek helyükre. Az első kiállítási teremben a világ minden tájáról származó ásványokat a kristálykémiai rendszerezés alapján helyezték el, a termésfémektől kezdve a szilikátokon át a szerves ásványokig. A látogatók nemcsak termésrezet, termésaranyat, ezüstöt láthatnak, hanem különleges ércásványokat, például az ezüst szulfidos előfordulásait (pirargirit, proustit, argentit), az ásványok minden szépségét kiemelő különleges megvilágításban. Megcsodálhatjuk az óriási sókristályokat éppúgy, mint a kvarc halvány rózsaszínû változatát, az ametisztet, vagy a hajfonatszerû nikkelszulfid ásványt, a milleritet.

A múzeum őrzi a világ egyik leggazdagabb meteorit- és tektitgyûjteményét, a híres moldavitokkal. Mielőtt ezekről szólnánk, emlékezzünk meg a kiállításon látható híresebb meteoritokról, mint a Csehországban fellelt (Bronmov, Teplá, Loket, Bohumilice) vasmeteoritokról és a híres arizonai meteoritkráterből származó példányról.

Moldavitnak egy különleges tektitfajtát nevezünk, amely nevét a Moldva (Vltava) folyóról kapta (a világ más helyén is előfordulnak ilyenek, ennek megfelelő nevet kapnak, pl. australit, philippinit stb.). A tektitek kisméretû üvegmeteoritok, meteoritszemcsék. A moldavitok zöld, világoszöld színûek, darabjaik az avatatlan szem számára régi, sárgászöld színû üveg cserepeivel összetéveszthetők. Ez a különleges anyag ma Dél-Csehországban, České Budeˇjovice mintegy 100 kmes körzetében, többmegyényi területen szétszórva található meg, a mintegy 14-15 millió évvel ezelőtt kialakult tektitmező részeként. Akkortájt egy kb. 1 km átmérőjû meteor érkezett a Föld légkörébe, amelynek sebessége a számítások szerint 45 km/s lehetett. A becsapódás előtt ez a nagy tömeg szétvált. A fő anyagtömeg a becsapódás előtt óriási légpárnát tolt maga előtt. Ez és a közvetlen ütközés mintegy 60 méter átmérőjû körben a földi kőzeteket megolvasztotta. A kőzetolvadás a gáz és gőz hirtelen kiszabadulását okozta, az olvadt anyagot a felszabaduló energia szétszórta. A Föld forgása következtében a világûrbe felkerült, majd a visszahullás során kiszóródott olvadékanyag a közvetlen becsapódástól (ez ma a Dél-Németországban levő Rieskráter) kb. 300 km-re keletre ért ismét földet. A földet érés helyén az izzó anyag erdőtüzeket okozott, mint azt az üledékben, kavicsos rétegekben talált faszéndarabok igazolják.

Az ember igen régóta ismeri a moldavitot, a szép zöld színû darabjait már a crõ-magnoni ősember használta szerszámként 30 ezer évvel ezelőtt is. Ezt támasztják alá a híres willendorfi Vénusz mellől előkerült pengék is. A cseh földmûvelők szájhagyománya a moldavitot mint borosüvegek darabjait („Boutillensteine") őrzi emlékezetében. Dél- Csehországban több száz lelőhely ismert, természetjárók kedvenc időtöltése a tavaszi-őszi tektitgyûjtés a learatott mezőkön, vagy a friss szántásokban. (Az utóbbi időben egy nagyobb tektitbánya nyílt az ország déli részén, közel Ausztriához. Ez a drágakőipari célokat teljesen kielégíti.)

A tektitet 1797 óta a díszítőmûvészet is használja. Az anyag lágy színe, felületének finom mintázata az ötvösöket, ékszerkészítőket is megihlette. A nagyobb darabokat a drágakőcsiszolók megmunkálják, a buborékos-sávos példányokat domború, ún. kaboson formára, míg a tejesen víztiszta példányokat lapokkal határolt, ún. fazettált csiszolással munkálják meg. Néhány híres és szép, moldavitból készült ékszer a kiállítási teremben is megcsodálható.

A múzeumban 1991-ben új termet rendeztek be a drágaköveknek, mely az 1893-ból származó eredeti, nyers és csiszolt drágakőgyûjteményt foglalja magában. Itt láthatjuk ezeket a csodálatos ásványokat természetes formájukban, csiszolatlanul, és megmunkált állapotban egyaránt. Megtekinthetjük a világ legkeményebb és legdrágább ásványát, a gyémántot, „szülőkőzetével", a kimberlittel együtt. Láthatjuk egy csiszolt gyémántkollekció hû üvegmásolatát, amelynek legnagyobb darabja 43 karátos.

Helyet kaptak a gyûjteményben más, szemet gyönyörködtető ásványok is; a korund vörös változata, a rubin, valamint kék változata a zafír. Kevesen tudják, hogy az északcsehországi Iser-hegységben, az Iser-patak egyik mocsaras völgyében a cseh királyok a középkorban drágakőmosót üzemeltettek, amelyekből elég jó minőségû zafír is kikerült (a terület ma szigorúan védett). Megcsodálhatjuk a topáz különböző színû változatait, a legnagyobb egy 1434 karátos csiszolt kék topáz. Rendkívül értékesek és szépek a berill drágakő változatai; a kék akvamarin és az élénkzöld smaragd. Csehországi előfordulás is (Písek) büszkélkedhet szép, aranysárga berillel, a heliodorral, amelyet a múlt század során találtak földpátot és kvarcot termelő bányákban. (Utóbbiakat üveg- és kerámiakészítésre fejtették.) Érdeklődésre tarthat számot a rózsaszínû kunzit, a tarka turmalin, de érdekesek olyan általánosan előforduló ásványok is, mint a hematit, a fluorit. Utóbbiak fekete, illetve lilás árnyalatú egyedeit a hölgyek ugyanolyan szeretettel viselik ékszerként, mint a drágább zafírt.

Ebben a gyûjteményben kaptak helyet a nevezetes cseh gránát (pirop) példányai, amelyek kitermelése, feldolgozása és befoglalása a múlt század elején hozzájárult a méltán világhíres kézmûipar kialakulásához. Kevesen tudják, hogy a gránátot, mint ásványtani érdekesség, igen ritkán apró gyémánt is kísérte. Ezen apró gyémántszilánkokat is megcsodálhatja a látogató.

Nagyon híresek a csehországi zöld-sárga olivinek, amelyeket előszeretettel használtak barokk egyházi ékszerek készítésekor. Szemet gyönyörködtetőek a változatos színû és alakú kvarckristályok és finomkristályos kvarcváltozatok, mint füstkvarc, ametiszt, citrin, achát, opál. A morvaországi füstkvarc-lelőhelyek jelentős gazdasági értéket is képviseltek a múlt században. Hasonlóan fontosak voltak az észak-csehországi achát- és ametisztlelőhelyek (Kozákov és környéke), amelyek ma már csak tudomány- és ipartörténeti jelentőségûek.

A Cseh Nemzeti Múzeum épülete a prágai Vencel téren

Külön teremben helyezték el a csehországi ásványokat, történelmi lelőhelyek szerint. A világ legjobban ismert ezüst-előfordulásai közé tartozik Kutná Hora, Jáchymov (Joachimstal), Prˇíbram, amelyeknek ércásványai külön csoportosítva láthatók. Külön tanulmányozhatjuk az ásványt, a befoglaló kőzetet, annak szövetét, textúráját is. 1927-ben találták krimibe illő körülmények között Krˇepicében (Csehország déli részén) a legnagyobb, eddig ismert csehországi, természetes növekedési formákkal csodálatosan díszített termésarany-darabot, amely szintén itt van kiállítva.

A Föld történetébe és az élet fejlődésének rejtelmeibe vezet el az egyedülálló geológiaipaleontológiai kiállítás, amely a múzeum második emeletén található. Az anyagot híres kutatók gyûjteményei alapján állították össze. A kiállítótermek is a kutatók nevét viselik, így ellátogathatunk a Barrandeumba (Barrande termébe) és a Sˇternbergeumba (Sˇternberg termébe). Mielőtt ezekről a gyûjteményekről beszélnénk, néhány szót kell szólnunk Csehország földtani felépítéséről és a földtani felépítés megismerésében kiemelkedő szerepet játszó kutatókról.

Csehország területe geológia szempontból két határozott egységre osztható. Nagyobbik részét a Bohémiai-masszívum alkotja, kisebbik, keleti része a Brnói-egység. Ez utóbbi keleti határa, a Nyugati-Kárpátok már nagyrészt Szlovákia területére esik. A Bohémiaimasszívum jellegzetes rombusz alakú földtani- szerkezeti egység Európában. Ez egy kratonblokk, amely Közép-Európa platform típusú térségéből emelkedik ki. Hosszú geológiai története van, és számos egyedi és összetett terrénből épül fel. A teljes kéregmegszilárdulás a variszkuszi tektogenezis során, mintegy 350-300 millió év között történt. A fő tektonikai szerkezetek, az aljzatkőzetek már a felső proterozoikumban (kb. 1000-500 millió év között) alakultak ki. A Bohémiaimasszívum É-i, ÉNy-i szerkezeti egysége a Barrandium.

A Barrandium legidősebb képződményei a felső prekambriumban, mintegy 800-550 millió év között fejlődtek ki. A részben óceáni kérgen képződött üledékösszletekhez bázikus vulkáni kőzetek (spilitek) társulnak. Az idős kőzetsorozat a kadomi tektogenezis során részben metamorfizálódott, savanyú plutónok (gránitszerû kőzetek) járták át és stabilizálták. A paleozoós tenger a kadomi aljzatot borította be, mintegy 525 millió évvel ezelőtt. A kambrium és ordovícium tengerei hideg-mérsékelt égövnek megfelelő tengerek voltak, bennük elsősorban sötét színû agyagos kőzetek képződtek. Sok trilobita, ősi puhatestû, Graptolitha élt ezekben a tengerekben, maradványaikat a bezáró kőzetben hátrahagyva. Az ordovíciumi kőzeteket tenger alatti vulkáni sorozatok és kapcsolódó vasérces oolitképződés is kísérte. A kambriumtól a devon időszak közepéig, rövid megszakításokkal a tenger volt az úr. A szilur és devon tengerek már a mai trópusi tengerekhez hasonlíthatók. A szilur-devon tengerekben rendkívül gazdag állat- és növényvilág élt, a mészalgák mellett korallok, mohaállatok, Brachiopodák, puhatestûek, Conodonták, trilobiták, Ostracodák, Echinodermaták népesítették be a tengerek fenékrégióját és víztömegét. Ezekben a tengerekben jelentek meg az első halszerû gerincesek is, a szilurban. (A Conodontophoridák kicsi, féregszerûen megnyúlt testû, kétoldali részarányos tengeri állatok voltak. Mikroszkopikus kicsinységû, fogszerû karbonát-apatit anyagú vázelemeik kitûnően fosszilizálódtak, ezeket nevezzük gyûjtőnéven conodontának. Rendszertani helyzetük bizonytalan, az ősi Chordátákkal vagy a zsinórférgekkel rokoníthatók. Maradványaik a kambriumtól a felső triászig találhatók meg az üledékes kőzetekben.)

A karbonátos kőzetek a területen a szilur időszakban jelentek meg. A szilur-devon határ környékén (mintegy 400 millió évvel ezelőtt) sötét színû agyagpala-betelepüléses mészkövek rakódtak le, igen gazdag tengeri faunát zárva magukba. A Barrandium szerkezeti egységben találjuk a világ egyik legnagyobb devon időszaki zátonyának maradványát, Koněprusy környékén. Magából a zátonymészkőből eddig több mint 300 állatfaj fosszíliáját írták le, a világ eddig ismert leggazdagabb devon zátonyfaunáját. A zátony nyílt tengeri oldalán pelágikus (nyílt tengeri), vörös-szürke színû, agyagos, gumós mészkő képződött, Conodonták, puhatestûek maradványaival. Az üledékképződés viszonylag gyorsan, az alsó devon végén, törmelékes sorozat kifejlődésével szakadt meg, tektonikai hatásra. A Barrandium ezt követően kiemelkedett.

A karbon és perm időszakban üledékképződés csak a variszkuszi hegységek közti, vetők preformálta medencékben, főként édesvízi- mocsári körülmények között történt. Jellemző volt a sûrû vegetációból ciklikusan végbement kőszénképződés a felső karbonban.

Néhány szó a terület elnevezéséről: a Barrandium nevét Joachim Barrande (1799-1883) francia vasúttervezőről, geológusról, paleontológusról kapta. A franciaországi Saugues-ben (Clermont-Ferrand közelében) született, iskoláit Párizsban végezte. Az utolsó Bourbon király, X. Károly udvarában a királyi unoka, Henry Chambord herceg tutora (házitanítója) volt, majd az 1830-as felkelés után Prágába menekült. A 19. század elején megkezdődött lóvasút építési munkái vonzották Csehországba, ahol figyelmét felkeltették a munkálatok során előkerült csodálatos fosszíliák. Õ fedezte fel például a híres Skryje lelőhelyet. Ezt követően életének nagy részét Bohémia kivételesen jól megőrződött kora paleozoós faunájának tanulmányozásával töltötte. Anekdoták szerint külön jutalmat fizetett minden előkerült darabért a munkásoknak, akik a fosszíliák számát gyarapítandó, külön kis gödröket, feltárásokat is mélyítettek. Ezek némelyike még ma is felismerhető.

Barrande leírta és ábrázolta az előkerült fosszíliákat egy monumentális, sokáig felülmúlhatatlan monográfiában („Systeme Silurien du centre de la Boheme"), amely mély benyomást és hatást tett mind a cseh, mind a világ paleontológusaira. A fellelt egyedek képezik a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításának alapját, a paleontológiai gyûjtemény gerincét. Az óriási gyûjteményt Barrande óta is folyamatosan gyarapítják, és tudományosan újravizsgálják. Barrande nevével és emlékével Prágában és más településeken is találkozhatunk. Prágában az ún. Barrande-szikla (szilur és devon mészkő) őrzi a nevét, a szikla oldalában elhelyezett emléktáblával együtt, amelyet a kutató halála után egy évvel, 1834-ben helyeztek el. A skryjei iskola udvarában 1969-ben állítottak szobrot emlékére, annak a feltárásnak a közelében, amelyet ő fedezett fel 1833-ban, és ahová ma is áhítattal járnak kőzetet és ősmaradványt gyûjteni a geológusok, paleontológusok. Barrande népszerûségéről és ismertségéről hozzávetőleg talán elég annyit mondani, hogy a prágai filmstúdió is az ő nevét viseli!

E rövid kitérő után térjünk vissza a Cseh Nemzeti Múzeum kiállításaihoz. A Barrandeumban megtekinthető kiállítási anyagából ki kell emelnünk a trilobitákat, amelyek a paleozoikum egyik legjellemzőbb állatcsoportját képezték. Az ízeltlábúak törzsének (Arthropoda) ősi csoportjába tartozó, kihalt osztályát képviselik ezek a néhány centiméteres ősmaradványok. Régi magyar nevük háromkaréjú ősrák. Nevük megtévesztő, hiszen a valódi rákokkal nem rokonok. Elnevezésüket három-három részre tagolódó testükről kapták. A fej, tor és farokrészen kívül megkülönböztetjük a középső axiális részt és a két oldalsó részt testük felépítésében. Testüket kemény páncél védte. Ez az ásványosodott, háromrétegû páncél (kitinbe rakódott mész és foszfor) nagy mennyiségben fosszilizálódott. Több páncélt ismerünk, mint ahhoz tartozó egyedet, mivel más Arthropodákhoz hasonlóan a trilobiták is többszöri vedlés során növekedtek. Levetett páncéljaik szintén fosszilizálódhattak. A kambrium leghíresebb Arthropoda-lelőhelyeinek egyike a csehországi Skryje mellett van (Luh), Prágától keletre, mintegy 30 kmre. Itt a részben természetes, részben mesterséges feltárásban a fekete, vékonyrétegzett, középső kambrium korú agyagpalában számtalan trilobita fordul elő. A lelőhelyen a trilobiták mellett ritkaságként előkerült egyéb ősmaradványokat, mint például Carpoideákat (Trochycistites bohemicus), Eocrinoideákat (Luhocrinus monicae - a nyeles tüskésbőrûek paleozoikumban kihalt képviselői) szintén itt állították ki.

A gyûjtemény bemutatja az ordovíciumban és szilurban nagy alakgazdagságot elért Graptolithákat is. A szó jelentése „írott kő". A Graptolithák a paleozoikumban élt és virágzó, kihalt telepes félgerinchúrosok (Hemichordata) voltak, amelyeknek kétrétegû vázfaluk volt. Vázuk szerves proteinekből épült fel. Életmódjuk igen változatos volt, nyílt vízi iszappadokon rögzülve éltek vagy planktonikusan lebegő, mozgó szervezetek voltak. Maradványaik úgy látszanak a fekete agyagpalák felszínén, mintha apró jeleket véstek volna rájuk. Láthatunk óriási Conulariákat, amelyeknél nem ritka a 10-40 cm-es hosszúság és 3-4 cm-es átmérő. A Conularia a Conulaták (a paleozoikumban és a triászban élt kehelyállatok, csalánozók) legismertebb nemzetsége. A paleozoikum különleges korallcsoportját alkották a fenéklemezes korallok. Telepeik kivételes nagyságot is elérhettek. A szilur korú Litenské formációból óriási Favosites telep, Beroun vidékéről nagyméretû Halysites catenularia-telep ismert. Különösen gazdag a fejlábúak leletanyaga a szilur időszakból. Az egyenes vázú Nautiloideák különösen sok példánya ismert Karlštejn környékéről. Szintén különlegességet képeznek az óriási krinoideák (tengeri liliomok) maradványai.

A Barrandeum paleontológiai gyûjteménye J. Barrande életét és pályafutását bemutató kiállítással zárul. Láthatjuk a szerző eredeti rajzait a lelőhelyekről, gyûjtőfelszerelését, lakóházának és sírjának fényképét, könyvének litografált rajzait.

A Šternbergeumban a Bohémiai-maszszívum felső paleozoikumának fosszilis anyagát állítják ki. A felső paleozoikum kiváló ismerői és kutatói voltak Kaspar Šternberk és Antonin Frič. Šternberk, a sokarcú természettudós és a Nemzeti Múzeum alapítóinak egyike fektette le a nemzetközi paleobotanikai nevezéktan alapjait „Versuch einer geognostisch - botanischen Darstellung der Flora der Vorwelt" címû munkájában (1820-1838). Frič „Fauna der Gaskohle und der Kalksteine der Permformation Böhmens" címû munkájával szerzett világhírt. A kiállítási részt elsősorban a közép-bohémiai medencék maradványainak szentelték. A felső karbonban a medencéket borító mocsarak jellegzetes növényeit rendszertani egységek szerint követhetjük nyomon. Így külön tárlókban helyezték el az óriás Lepidodendron, a kisebb Sigillaria-, Lepidofloyos-, Bothodendron-maradványokat, az egykori erdők középszintjét alkotó zsurlók (pl. Calamites) és páfrányfák maradványait. A trópusi környezet kedvezett a szárazföldi ízeltlábúak fejlődésének, amelyek a növényi fosszíliák mellett teljes képet adnak az egykori környezetről. A karbon mocsarak életének képét a fosszilis szervezetek tevékenységének nyomai teljesítik ki, valamint a Szudéták vidékéről származó Arachnida- és más ízeltlábú-maradványok.

A növénytani gyûjtemény termében láthatjuk a Csehországban talált legidősebb gerinces leletek anyagát is. Halszerû Acanthodiák, halak éltek a stagnáló vizû tavakban, a vizeket és a tavak partját kétéltûek és a legkorábbi ismert hüllők népesítették be. A perm időszakban képződött tavi, szárazföldi üledékes kőzetek rejtették azokat a maradványokat (Parablypterus, édesvízi cápák, kétéltûek), amelyeket Semily közelében találtak és helyeztek el a gyûjteményben.

A mezozoikum kőzetei és fosszíliái is helyet kaptak a múzeum paleontológiai gyûjteményében. Mivel a triász és jura folyamán a Bohémiai-masszívum jelentős része szárazulat volt, a gyûjteményi anyag nagy részét növényi anyag és szárazföldi gerincesek, rovarok maradványa alkotja. A jura tenger csak a masszívum északi és délkeleti peremét öntötte el, gazdagabb tengeri faunát hagyva hátra. Jelentős tengerelöntés a kréta középső részén következett be, így a kiállítás is ennek a földtörténeti szakasznak állít emléket. A meleg, sekély, oxigéndús középső kréta (cenomán) tenger alkalmas feltételeket teremtett a különböző gerinctelen együttesek megtelepedésére. A parti sziklák viharos környezetét osztrigák népesítették be. A gerinctelenek maradványai mellett a cápák, ráják fogai és csontjai is kiválóan megőrződtek. A szintén középső kréta, de az előzőnél kissé fiatalabb tenger nyugodtabb, csendesebb mélyvízi környezeteinek tanúi a vékonyhéjú kagylók, amelyek híres lelőhelye Bilá Horá. A középső kréta halak maradványai külön érdekességként szolgálnak. Köztük láthatjuk a korai bojtos-úszós halat, a Macropomát, amely egyik legközelebbi rokona a mai Latimeriának.

A fejlábúak egyik legjellemzőbb és leggyakoribb csoportját alkotják a mezozoikum puhatestûinek. A mai Nautilus ősei és a Belemnitesek, a mai tintahalak rokonai láthatók a kréta fosszíliák között, ahol a legfontosabb helyet néhány gigantikus méretû Ammonoidea foglalja el.

A bohémiai harmadidőszak fosszilis állatai és növényei a szubtrópusi klíma uralmát jelzik Európa eme középső részén. A legtöbb tercier lelet tavi, mocsári környezetben képződött üledékből, vulkáni törmelékből került elő, főleg ÉNy-Bohémiában. A negyedidőszaki fosszíliák barlangi üledékekben, löszben, folyóvízi üledékekben voltak.

A gyûjteményeket térképek, térképsorozatok egészítik ki. Bemutatják a kontinensek és óceánok egykori, egymáshoz viszonyított helyzetét a Föld történetének különböző időszakaiban. Az említett híres kutatók munkásságát bemutató egységek mellett nyomon követhetjük a fosszíliák megismerésének történetét is.

A múzeum gyûjteményei sorában foglal helyet az a paleontológiai kiállítás, amely a Föld fejlődésének során az élővilágban bekövetkezett változásokat szisztematikusan rendszerezve követi nyomon. E kiállítási részben láthatók a fosszilis növények és állatok, nyomfosszíliák (az egykor élt szervezetek élettevékenységének nyomai, például lakóhelyének nyoma, táplálkozásának nyoma, helyváltoztatásának nyoma stb.), mintegy 3,5 milliárd év tanúságát adva. Bemutatják a legidősebb földi kőzetek egyikét Ausztráliából csakúgy, mint a Csehországban megismert legidősebb kőzetet és makroszkopikus ősmaradványt. Ez utóbbi különösen figyelemre méltó. A Brdy-hegységben, az ún. Paseky agyagpalából került elő és a Kodymirus vagans nevet kapta. Az állatnak vékony külső váza volt, édesvízi vagy lagunáris környezetben élt, azaz a legidősebb nem tengeri életközösség tagja volt. Rendszertani helye még nem teljesen tisztázott, ma a csáprágósok ősi képviselőjének tekintjük.

Az állati és növényi fosszíliákat itt rendszertani helyük szerint mutatják be, az egyedi csoportokon belül pedig geológiai koruk szerint. A híres képzőmûvész, Zdenek Burian festményein követhetjük nyomon az élet változatosságát a földtörténeti időkben. Egyes különleges ősmaradványokról az eredetivel megegyező méretû modell is készült, mint például az óriás szilur ízeltlábúról, a Pterygotusról. A gerinces kollekció őrzi a moa (Dinornis maximus) maradványát. A negyedidőszakban élt, strucc-szerû, 3 méter magasságot elérő, futómadár utolsó példányai akkor tûntek el Új-Zélandról, amikor az első európaiak megérkeztek. A gyûjtemény érdekességei közé tartoznak a különösen jó megtartású halmaradványok, amelyek a felső jura Solnhofeni mészkőből (Németország), az eocén Monte Bolca (Olaszország) rétegekből származnak. A mezozoikum nagy elterjedésû és sok fajjal képviselt hüllőit az Ichthyosaurus (halgyík), valamint óriás dinoszauruszok koponyáinak másolatai szemléltetik.

Különösen fontos és érdekes a paleontológia történetét, jelentőségét bemutató szakasz, amely feltárja az őslénytan hasznát az ősi környezetek rekonstruálásában, a fosszíliák eredetét, megőrződésük módját, a nyomfosszíliák jelentőségét. Az átlagember képet kaphat a fosszíliák fontosságáról a különböző kőzetek relatív korának meghatározásában, a gyûjtés és preparálás legáltalánosabb módjairól.

Nem hagyhatjuk ki a múzeum bemutatásából a biológiai gyûjtemény érdekességeit sem. Az állattani gyûjtemény hét termet foglal el az épület második emeletén. A gyûjtemény alapját mintegy 5000, rendszertani helyzetük szerint elrendezett egyed képezi, az egysejtûektől a legmagasabb rendû gerincesekig. A látogatók figyelmét a Jáváról származó óriás szivacs, a Neptunusz csészéje (Poterion neptuni), a világ legnagyobb ismert pillangója (Thysania agrippina), a Japán-tengerből származó óriás rák (Kaempfferia kaempfferi) és az óriáskagyló (Tridacna gigas) kelti fel.

A gerincesek halakat, kétéltûeket és hüllőket bemutató kiállítási részben a látogatók először a halakkal ismerkedhetnek, többek között, a világ legnagyobb, ma is élő édesvízi halával (Arapaima gigas), a kalapácsfejû cápával (Sphyrna mokkaran) és a kék cápával (Prionace glauca), az „élő kövületként" ismert bojtosúszós hallal (Latimeria chalumnae). A bojtosúszósok az alsó devonban jelentek meg, a tüdőshalakkal együtt. Rendkívül fontos csoportot képviselnek a gerincesek fejlődésében, mivel egyik rendjük sikeresen alkalmazkodott a mocsarak oxigénben szegény környezetéhez. Ezekből fejlődtek tovább az első négylábúak. A bojtosúszósok ősi rendje, amelybe maga a Latimeria is tartozik, szintén a devonban jelent meg. A paleozoikumban és a mezozoikumban világszerte elterjedtek voltak, a kréta végén, mintegy 65 millió éve számuk erősen csökkent, ma csak szûk, ún. reliktumterületen élnek. A Latimeriát 1938-ban fedezték fel, az Indiaióceánban. Azóta több mint 200 példányát fogták ki, de az állat minden tulajdonsága, életmódja még ma sem teljesen felderített.

A kétéltûek és hüllők termében összesen 145 faj látható. Ezek közül is kiemelhetünk néhányat, mint például az öt méter hosszú óriás anakondát (Eunectes murinus), a királykobrát (Ophiophagus hannah), a szintén élő kövületnek tekinthető új-zélandi tuatarát (Sphenodon punctatus). Ez utóbbi legközelebbi rokonai a mezozoikumban éltek.

A madarakat bemutató gyûjtemény különlegességének számít a dodo (Raphus cucullatus) részben kiegészített és rekonstruált váza. A Mauritiuson élő, nagy termetû, galamb alakú, röpképtelen madarat (lásd címlapképünkön) a 17. században irtották ki. Maradványai ritkaságszámba mennek, a világ kevés múzeuma büszkélkedhet vele. A kiállított példány 1847-ben került a múzeum tulajdonába. Nem volt azonban minden madár olyan „szerencsés", hogy legalább a csontjai fennmaradjanak. Több, mára szintén eltûnt madárnak csak a színes fényképét láthatjuk: ilyen a labradori kacsa (Camptorhanchus labradoricus) vagy az észak-amerikai vándorgalamb (Ectopistes migratories), az óriás anka (Pinguinus impennis), a Norfolk-szigeti papagáj (Nestor productus), a Carolina-törpepapagáj (Conuropsis carolinensis).