1. ábra. A hortobágyi táj határai: az ázsiai sós pusztákra jellemző vadszamár, az onager holocén korú, fosszilis csontleletei a Hortobágy körül és az alföldi folyók lefutási irányát meghatározó részmedencék elhelyezkedése(1. Nyírségi hordalékkúp (korábbi aktív részmedence) 2. Sajó-torkolati 3. dél-jászsági 4. körös-medencei 5. Csongrád-makói aktív részmedencék lOnager (Equus hemionus anatolicus) csontleletek a Hortobágy környezetében - - - A hortobágyi táj geográfiai határa ¬Az Õs-Tisza 30 000 évvel ezelőtti futásiránya)

Természetvédelmünk egyik sarkalatos kérdése, hogy szikeseink, közöttük az első nemzeti parkunk területén található hortobágyi szikesek mikor alakultak ki. A kutatók többsége a szikesek megjelenését a múlt századi alföldi folyószabályozás következményének tartja, tehát keletkezésében alapvető szerepet tulajdonít az emberi hatásoknak. E kérdésnek - a tudományos problémákon túl - igen jelentős hazai és nemzetközi tudománypolitikai vonatkozásai vannak, hiszen az antropogén hatásra kialakult szikes tájnak nemzetközi védelmi (és támogatási) szempontból jóval kisebb értéke van (alacsonyabb védelmi kategóri - át képvisel), mint a természetes fejlődés hatására kialakult tájnak.

Hazánk egyik legnagyobb nemzeti parkjának (Hortobágyi Nemzeti Park) nemzetközi besorolása, illetve a Kiskunsági és Körös-Marosi Nemzeti Parkokhoz tartozó védett szikes területeknek a sorsa, a kárpátmedencei szikesek genetikája teszi ezt a kérdést igen izgalmassá! Ez ideig mégsem akadt senki, aki részletesen megvizsgálta volna azokat az adatokat, amelyek alapján a kutatók egy része azt a következtetést vonta le, hogy a szikesedés a múlt században kezdődött az Alföldön.

A 20. század kezdetétől a hazai földtudomány képviselői a kezdetben geomorfológiai megfigyelések, majd légifotók és ûrfelvételek elemzései nyomán azt feltételezték, hogy a mintegy 2200 km 2 kiterjedésû hortobágyi táj földtani fejlődéstörténetének egyik legfontosabb mozzanata a Tisza hortobágyi megjelenése volt.

A legendás földrajzkutató, Cholnoky Jenő munkái nyomán a geomorfológusok azt feltételezték, hogy a Tisza az elmúlt tízezer év során oldalirányban keletről nyugat felé vándorolva „elmosta", erodálta a Hortobágyot, és ennek hatására a Hortobágy felszíne a ma ismert „asztallap" simaságúvá vált. A legmarkánsabb Õs-Tisza-medernek a Kadarcs-patak medrét tartották, és feltételezték, hogy a fő alföldi vízgyûjtő folyó ebben a mederben folyt, így a mai Kadarcspatak nem más, mint a legkeletebbre lévő, elhagyott Tisza-mederből kialakult másodlagos vízelvezető-rendszer.

A geomorfológiai elképzelések egy része az 1920-as években született Sümeghy József geológus munkássága nyomán, melyek modern alföldi felszínfejlődési-földtani vizsgálatok eredményeihez is kapcsolódtak. Sümeghy fogalmazta meg először, hogy az Alföld negyedidőszaki felszínét a hegységből kilépő, eséscsökkenés következtében lelassult, folyók által lerakott durvább üledékből kialakult hordalékkúpok és a közöttük levő mélyebb fekvésû, finomabb szemcse-összetételû területek jellemzik, és ezek kifejlődését, kiterjedését a Nagyalföld területén kialakult tektonikus részmedencék elhelyezkedése, mozgása irányította és irányítja. A gyorsabban sülylyedő részmedencék áthelyeződése, mozgása a Kárpát-medence területén az egyes folyók futási irányát, az üledékképződést, annak menetét is alapvetően meghatározta (1. ábra).

2. ábra. A hortobágyi szikesedés kialakulásában szerepet játszó tényezők az új modell szerint

A geológiai adatok alapján a Hortobágy felszínének jelentős részén az Északi-középhegységből származó, illetve a pleisztocén lehûlések során kialakult eolikus porfelhalmozódásból kialakult, karbonátban és szilikátban dús üledék található. Ezekből az üledékekből a kőzetté válás során ártéri, lösszerû képződmények jöttek létre. Ez a vegyes lehordású és származású kőzetanyag igen változatos felszínû térszínen halmozódott fel a vizsgált területen, alföldi léptékben igen jelentős, 4-5 méteres magasságkülönbségek alakultak ki az egykori folyómedrek és a folyók természetes parti gátjai, az ún. folyóhátak között. Ezt az aktívan fejlődő, jelentősebb magasságkülönbségekkel, változatos morfológiai viszonyokkal jellemezhető árteret a keresztmetszete alapján „domború ártérnek" nevezik.

A Tiszapolgár környékén található elhagyott medrek elemzése alapján a Tisza már 20 ezer évvel ezelőtt biztosan megjelent a vizsgált területen, és a medrek orientációja alapján a mai, helyenként 40 km széles tiszai alluviális sík kifejlődése már ekkor megkezdődött, vagyis a Tisza már ekkor a mai, ÉK-DNY lefutásának megfelelő irányba folyt. A Tisza megjelenésének hatására igen jelentős hidrológiai változás játszódott le a vizsgált területen, mert a korábbi É-D-i irányú, aktívan fejlődő folyókat és patakokat a Tisza mederrendszere kettévágta, tudományos kifejezéssel „lefejezte". Ennek hatására az Északi-középhegységből, a Kárpátok északi részéből eredő folyók a Tisza jobb parti mellékfolyóivá váltak, így a Hortobágy területe (20 ezer éve) aktív folyó- és élővíz nélkül maradt. A lefejeződött, élővízelöntés nélkül maradt folyók és folyóhátak mint az egykori aktív ártéri fejlődés bizonyítékai, a folyóvízi áthalmozódás hiányában nem pusztultak el, hanem maradványfelszíneket alkotva fennmaradtak, ezért figyelhetők meg napjainkban is. Ugyanakkor a tiszai árvizek ezeken az inaktív, bal oldali, „vakon végződő", a terület legmélyebb pontjait alkotó medreken, ún. fokokon keresztül érték el a Hortobágy területét, vagyis már 15-20 ezer évvel ezelőtt kialakult a folyószabályozás előtti hidrogeológiai helyzet. A hortobágyi medrek tehát viszonylag rövid földtani idő alatt, mondhatni hirtelen, másodlagos, áradmányvíz levezető rendszerekké váltak.

A középhegységi folyók lefejeződésének és a Tisza megjelenésének, a szikesedés szempontjából igen fontos következményeként impulzusszerû talajvíz-emelkedés mutatkozott az áradások során, majd azokat követően nagy kiterjedésû, fokozatosan beszáradó, pangóvizes térszínek és csökkenő talajvízszint alakult ki a jelentős karbonát- és szilikáttartalmú ártéri kőzeteken és üledékekben. A fluktuáló talajvízszintnek két igen fontos hidrogeológiai következménye lett. Az egyik, hogy az ártéri üledék karbonátja feloldódott, és a talajvíz igen lúgossá vált. A lúgos talajvíz hatására az üledékben található jelentősebb menynyiségû Na-, K-tartalmú szilikátok (pl. földpátok) mállásnak indultak. A SiO2 tartalom kovasavként oldatba ment, a széteső szilikátokból a különböző kationok felszabadultak és hidratálódtak, a talajvíz alkáliákban dúsulni kezdett. Ugyanakkor a csökkent talajvízszint állapotában a területen kialakult a talajon belüli, finom, hajszálcsöves vastagságú „kapilláris zóna". A kapilláris övben a Nap sugárzó energiájának, a párolgásnak a hatására a víz, a benne oldott anyagok a gravitáció ellenére is képesek a felszín felé vándorolni, így a vízben oldott anyagok, köztük a kovasav, a felszínen, vagy a felszín közelében kicsapódhattak. A szikesedésnek ez az egyik legdöntőbb mozzanata, mert a szerkezet nélküli, másodlagos kova gél- és porszerû kiválása a szikesedési folyamatok egyértelmû bizonyítéka.

A szikesedést a tiszai időszakot megelőző ártéri domborzat is erőteljesen befolyá - solta, mert a déli irányban elnyúló folyóhá - tak peremén indultak meg a legerőteljesebb szikesedési folyamatok. Ennek oka az, hogy a Nap sugárzó energiája itt a legerőteljesebb, valószínûleg itt nyúlik legmélyebbre a kapilláris öv. Ahelyi domborzati viszonyok miatt egyenlőtlen energiaeloszlás alakult ki az ártéren, és ennek következtében lokális, mindössze néhány méter átmérőjû talajvíz-áramlási körfolyamatok alakulhatnak ki.

Ezzel egy időben több felszínátalakulási folyamat is megindult az inaktív, szikesedő, maradványjellegû ártéren. A beáramló tiszai árvizek jelentős mennyiségû finomabb üledéket szállítottak a területre, ahol a mélyedésekben, medrekben, folyóhátak mögötti mocsarakban ezek az üledékek felhalmozódtak, így a mélyebb fekvésû területek fokozatosan feltöltődtek. Más részről a lúgos talajvíz hatására bekövetkezett szilikátszétesés miatt az eredeti felszínek, különösen az eróziónak legjobban kitett, a lokális talajvízáramlás felszálló ágánál lévő folyóhátak eredeti felszíne hátráló erózióval pusztulásnak indult, „szikpadka" alakult ki, és a lemosódó üledék szintén a helyi mélyedésekben, lokális üledékgyûjtőkben halmozódott fel. E folyamatok hatására, amelyek ma is tartanak, az egykori jelentősebb magasságkülönbségek fokozatosan csökkennek, az eredetileg domború ártér ellapul, kiegyenlítődik, és fokozatosan létrejön a ma is ismert és fejlődő „asztallap simaságú" táj, amely anynyi fotósunkat, festőnket, írónkat és költőnket megihletett. Vagyis a Hortobágy sajátságos feltöltődésû terület, ahol nem kell a Tisza oldalazó eróziójával számolni a lapos ártéri sík kialakulásához.

A modell alapján a geológiai, hidrogeológiai folyamatok eredményeként a Hortobágyon a szikesedés alapfeltételei mindenféle emberi hatás nélkül kialakultak, kialakulhattak több ezer évvel ezelőtt is. De mi bizonyítja, hogy a szikesedés már a folyószabályozást megelőzően lejátszódott? Erre közvetlen és közvetett bizonyítékokat lehet felsorakoztatni.

3. ábra. A holocén során a Hortobágy környékén is élt vadszamár, az onager 8000 évvel ezelőtti, közel-keleti ábrázolása

A legfontosabb közvetlen bizonyítékokat az 1980-as évek végén tárták fel a debreceni egyetem geológusai, amikor a Hortobágy keleti felén, a Hajdúság és a Hortobágy határán igen jelentős mennyiségû amorf kovagélt és gipszet tartalmazó, 20-30 ezer éves szikes fosszilis talajt mutattak ki.

A Hortobágy centrumában, a Faluvég melletti, korábban igen fiatal, néhány ezer éves Tisza-medernek tartott, 40-50 ezer évvel ezelőtt kialakult Sajó-Hernád-rendszerhez tartozó folyómedret (Halasfenék) kitöltő üledékben jelentős mennyiségû, 8-20 ezer évvel ezelőtt felhalmozódott szikes anyagot és ciklikus szikesedést sikerült kimutatni.

Hasonlóan fontos talajtani bizonyíték, hogy a Hortobágy északkeleti részén, Polgár környékén neolitikumi és bronzkori rétegekkel fedetten oszlopos B-szerkezetû 6-3 ezer éves szikes talajokat találtak.

Õslénytani bizonyítéknak tekinthető, hogy a hortobágyi üledékekben a szikes vizek extrémen lúgos viszonyait egyedül elviselő csigafajt, korongcsigát találtak, amelynek száma 12-15 ezer évvel ezelőtt igen jelentős arányban növekedett. Ugyancsak a Hortobágy korai szikesedésének a bizonyítéka, hogy a vizsgált területen megtalálták a több ezer éves, ázsiai sós pusztákra jellemző vadszamárnak, az onagernek a csontleleteit is (3. ábra).

Közvetlen bizonyítéknak tekinthetjük a folyószabályozás előtt, a 18. század végén a Hortobágyra látogató természettudósok leírásait, mert szikes növényekről és szikes környezetet igénylő állatfajokról tesznek említést. Robert Towson angol utazó Tiszafüredről Debrecenbe menet „a fátlan síkságon" csak a szikes területekre jellemző madarak, székicsérek sokaságát említi meg 1797-ben megjelent mûvében. Kitaibel Pál máramarosi útjai során jelentős kiterjedésû szikes foltokról ír ugyancsak a tiszafüredidebreceni postaút mellett.

A szikesedés ősiségét és folyamatos fennmaradását közvetett bizonyítékok is alátámasztják. Ezek közül ki kell emelni, hogy a szikes területekre jellemző bennszülött fajok, alfajok, az „endemizmusok" jelentős arányban fordulnak elő a Hortobágy területén. A genetikai elemzések alapján az endemizmusok kialakulásához több ezer év szükséges, így a szikes területeken jellemző jelenlétük, a szikesedés korai kialakulását és fennmaradását jelzik a Kárpát-medence területén. Közvetett bizonyíték, hogy a Magyarországon élő pannon endemikus növényfajok 10-15 százaléka csak szikes talajokon él, míg további 5-10 százaléka szikes talajokon is.

Ugyancsak a Hortobágy ősi szikes puszta jellegét támasztja alá az a tény, hogy az emberi megtelepedés igen jellemzően gyér és periodikus volt a vizsgált területen. Erőteljesebb emberi hatás csak azokban az időszakokban jelentkezett a Hortobágyon, amikor nagyállattartó népek szállták meg. Igen jellemző adat, hogy a középkori Magyarország területén 10-11 km2-ként alakult ki egy-egy település, ugyanez a mérőszám Hortobágyon 50-100 km2/településnek adódott. Tehát tipikusan ritkán lakott, külső állattartásra berendezkedett övezet volt a vizsgált terület a középkor folyamán is.

Az említettek mellett a szikesedést jelentősen befolyásolhatta a kontinentális éghajlati hatás, a száraz, aszályos nyarak, bár a legújabb kutatások tükrében az éghajlati tényezők nem voltak döntő hatással a szikesedés létrejöttében, de fennmaradásában és a folyóvíz-szabályozást követő szikesedés kiterjedésében ez a tényező fontos szerepet játszott.

Ugyanakkor a szikes puszta, a nyílt növényzeti élettér sok nagy testû növényevőt vonzott a vizsgált területre. Ezeknek a növényevő csordáknak, a kisebb méretû, de igen jelentős számú kisemlősöknek, rovaroknak a rágása, taposása, a talajlakó, a felszínközeli talajrétegeket átforgató állatoknak, a szárazabb periódusokban kialakuló tüzeknek a hatására a szikes táj stabilizálódott és tovább fejlődött.

Természetesen az emberi hatások is számottevőek voltak, mivel a termelő gazdálkodással, növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozó emberi közösségek már 6-7 ezer évvel ezelőtt megjelentek ezen a területen csakúgy, mint Földünk szinte valamennyi pontján. Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk az emberi hatásokat a Hortobágyon, azt tapasztaljuk, hogy elsősorban a külső állattartás, a „rideg pásztorkodás" jellemezte az itt élő közösségek gazdálkodását. Ez a pásztorkodás és életforma viszont a legkisebb emberi hatással jár, mivel a háziasítás során a vad alakokból kialakított házi állatcsordák (juh, szarvasmarha, ló) tulajdonképpen az említett nagyobb testû vad alakokból álló, természetes növényevő csordák hatásait pótolják. Éppen ezért a ménesek, gulyák, nyájak kizárása a Hortobágy területéről igen komoly rendszerszemléleti hiba lenne.

Ha viszont az a feltétele a nemzeti parki kategóriának, hogy emberi termelő hatás egyáltalán ne jelentkezzen a területén, akkor a világ nemzeti parkjait elsősorban a jégtakaróval fedett sarki területeken, magas hegyvidékeken vagy néhány trópusi sivatagban és dzsungelben kellene, lehetne csak kijelölni!

Az eddigi vizsgálatok során nyert adatokat összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a szikesedés már a termelő gazdálkodás (neolit kor) és folyószabályozás előtt több ezer évvel kialakult a Hortobágyon. A termelő gazdálkodással és folyószabályozással kapcsolatos emberi hatások csak térben terjesztették ki az ősi szikes területeket. Va - gyis a Hortobágy területén egyszerre vannak jelen a természetes eredetû szikesedés következtében kialakult tájelemek és az emberi hatásra továbbfejlődött szikesek, így a Hortobágyi Nemzeti Park világörökségi besorolásának a vegyes (természeti és kulturális táj) kategória felelne meg a legjobban.

Ezek a vizsgálatok azt bizonyítják, hogy érdemes újra átgondolni, és megvizsgálni a hazai természetvédelemben, föld- és élettudományokban meggyökeresedett tájfejlődési elméleteket, mert az új technológiák és vizsgálati módszerek új, jobb, modernebb megvilágításra adnak esélyt. Ezzel a folyamatos feltáró és újraértékelő munká - val megelőzhetők azok a „tudományos balesetek", amikor egy korábbi, abszolút - nak kikiáltott, de alapjaiban kétséges elméleti megfontolás hatására „a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönthetjük".

A legújabb geológiai, őslénytani, őskörnyezeti, morfológiai és történeti ökológiai kutatások azt is bizonyítják, hogy megfelelő vizsgálati módszerekkel és adatokkal egyes tájaknak a fejlődése, történeti mozzanatai, a táj különböző elemeinek ősisége, természetközelisége feltárható. Éppen ezért érdemes a hazai természetvédelemnek ezekbe a kutatási irányokba befektetni és olyan modern szemléletû biológusokat, geológusokat, geomorfológusokat tömörítő őskörnyezeti vizsgálatokat végző csoportokat támogatni, amelyek a tudományági hovatartozás vitája helyett a valódi tudományos és természetvédelmi problémák megoldásán, a jövő érdekében a múlt megismerésén dolgoznak.