Vajon megkérdezték-e ezeket a fiatalokat, hogy akarják-e a változást, szeretnének-e középiskolai bizonyítványt, esetleg diplomát? Fontos-e ez nekik, akik eddig az anyjuk mellett tanulták, melyik állat ehető, melyik növény használható és mire, hogyan született a Nap, honnan is való az ember? Vagy az apjukkal figyelték a sziklák repedéseiből előbújó arcokat, történeteket állatokról, szellemekről, érzésekről és nagy igazságokról. Kell-e nekik toronyház, vagy jobban érzik magukat egy szalmatető árnyékában?

Ne higgyük, hogy az „ellopott generáció" tagjai közül senki nem talált a kérdésekre választ. Szerencsére mi is találkozhattunk olyan emberekkel, akik, ha nehezen is, de be tudtak illeszkedni egy a megszokottól eltérő helyzetbe, társadalomba. Pedig nem másik bolygóra, csak pár száz/ezer kilométernyire kerültek el. A gyökereiktől. Ezeknek az embereknek nagyon fontos a múlt. Fontos tudniuk, mi történt, miért és hogyan találhatnak vissza. Kutatják is múltjukat sokan. Teszik ezt ugyanolyan indokból, mint a földön bárhol a szüleiktől elválasztott gyermekek, megtalálni a származást, az igazi közösséget.

A „választ" sokszor „egyszerûbb" eszközök is megadják, ilyen itt is az alkohol és a drog, melyhez hozzányúlnak mindazok, kiket legyengített a város, az elhagyatottság érzése s akiken sokat nem segítenek a politika látványos, de teljesen eredménytelen intézkedései. De vannak jó példák, amik a legtöbb erőt adják azoknak is, kik még bizonytalanok jövőjüket illetően.

Kerry vissza- és magára találását családja felkutatása hozta meg. Minden rokonát felkereste, ha két évtized el is múlt az elválás óta, s még jó néhány újabb évbe került maga ez a vállalkozás is. Most boldog, mert szinte egész Új Dél-Walest bejárta és rengeteg apró településen akadt nővérekre, apákra az övéi közül.

A zene, mint ezt valaki bölcsen meghatározta, nyelv, kommunikáció az emberek között. Kerry is ezzel az eszközzel él, ha már tehetséget kapott hozzá. Zene- és kultúratanár lett. A zenében megtalálta azt a hidat, amellyel átívelheti az egyre szûkülő szakadékot ősi és városi énje, valamint közte és más emberek között. Három zenésztársával modern oratóriumot írt, ami az „elvesztettség" érzéséről, az identitás megtalálásáról és megőrzéséről mesél. A különbözőség egy példáját épp zenetanításának kapcsán mesélte el. Eredetileg a didgeridoo a szertartásoknál használt olyan hangszer, mely a ritmust adja a táncolónak, s néha, imitálva az állathangokat, természeti erőket, aláfestést ad történésekhez.

Kerry elmondta, szinte minden fehér tanítványa, miután megtanulja az alapvető hangképzést, rögtön megpróbál valami újat alkotni, virtuóz zenei megoldásokat kicsikarni a hangszerből, illetve saját magából. Ez alapjában véve nem baj, hisz ezeknek az embereknek nem sok az esélyük arra, hogy igazi közegében használják a hangszert, s így vajmi keveset sérthetik az ősi kultúrát, legfeljebb a mi fülünket zavarhatja az oly „fehér" túl sokat akarás.

A nyolcvanas évek elején, a Cape York területén élő őslakos kommunák eldöntötték: rendszeresen találkozni fognak, hogy együtt ünnepeljenek zenével, tánccal, énekkel, ahogyan annak előtte évezredeken keresztül fesztiválok nélkül tették. Ezeket a fesztiválokat eleinte évente megrendezték, s mindig más közösség adott helyet az eseményeknek, mielőtt végleg Laurába, e Cairnstől északnyugati irányban 300 kilométerre fekvő városka mellé érkezett volna. Bár utazó fesztiválként indult a kezdeményezés, valahogy megtelepedett egy tradicionális szertartási helyen, Laura „ősi színpadán".

A hely szelleme valódi, nem kell újraéleszteni, pusztán újra felidézni, mit jelent egy szent helyen, az évezredes hagyományokat sem feledvén, találkozni testvéreinkkel. Hisz minden házasság családi köteléket eredményez, így mindenkinek számtalan testvére, nagybácsija, bölcs nagyapja, félteni való unokahúga van. Hisz egy szétszóródott, sokat sebzett népnél nincs nagyobb öszszetartó erő, mint a vélt vagy valódi rokoni kapcsolatok szétrombolhatatlanul erős köteléke. A Laurát körülölelő hegylánc rengeteg, több ezer fekete kéznyomot visel magán. A sziklarajzok sokféle példáját találhatjuk meg errefelé, ha rábírjuk magunkat egy kb. 15 kilométeres túrázásra a tûző napon.

Visszatérve a fesztivál területére a programban kiírt ősi táncok helyszínére siettünk. Valami hibádzott. Táncoltak nők, gyerekek. Pedig a legtöbb táncot csak a már beavatási szertartáson túljutott férfiak járhatják. Aztán eszünkbe jutott, hogy azokat a ceremóniákat nem is láthatná senki más. Még mi sem. Sőt, leginkább mi, fehérek nem. És akkor feloldódtunk, mert feladtuk keresni az eredetit. Végre felismertük, hogy ezt ilyen egyszerûen nem kaphatja meg senki. Így már örülni tudtunk, hogy kapunk néhány „majdnem eredeti" variációt.

Estére megjött a hangulat. Kicsit Diáksziget - nekünk. Zenekarok kezdtek játszani egymás után. A népzene elemei, az ősi hangszerek hangja modern stílussal keveredett. Mindenki a tánctérre rohant, és ugrálni kezdett a zene ritmusára. Utolsóként lépett fel a legnépszerûbb fekete együttes, a Colored Stone. Akkor nem volt fekete és fehér, csak színes tánc színes zenére.

Ma már a fesztivál több okból fontos. Az alapvető gondolat sosem tûnik el, hisz emberek találkozóhelye marad. Csak a résztvevők változnak, ami nem baj. A feketék azért gyûlnek ide, hogy megbeszéljék ügyes-bajos dolgaikat, hogy a testvérek találkozhassanak, hogy az esetleges feszültségek levezetődhessenek. Itt, mint a kommunákban is, tilos az alkohol- és a drogfogyasztás.

A fehér nép, s itt persze nem asszonyokra gondolok, azért jön ide, hogy lásson, vagy üzletet csináljon. Kereskedik mûtárgyakkal, árulja a finom, frissen csapolt kókuszlevet, a fagylaltot, a „hippi" ruhákat és miegymást. De lehet vásárolni eredeti portékát is, eredeti mûvészektől. Tömegével sorakoznak a didgeridok, amelyeket száz száj próbál ki naponta, vagy a festmények, rajzok, amelyeket mindenki végigmér a három nap alatt. És már az is elfogadott, hogy nők akarnak hangszert venni, pedig azt csak a férfiak fújhatnák.

Furcsa kavalkád, három nap nem elég. De néha úgy érzem, még mindig nem ért véget. Mert maradnak a megjegyzett dallamok, az eukaliptusz illata, a por az eddig még ki sem mosott kalapban, és a folyómederben ücsörgő sok kis fekete kölyök képe, hogy túléljük a meleget és megéljük azt, amit ők a vízben ugrándozva, játékuk közben.

... lábához igyekszik ma minden turista. Legfontosabb szent helye volt ez a környék őslakóinak. Itt tartották szertartásaikat, rengeteg az Álmok Idejéből származó történet kötődik ehhez a geológiai képződményhez. Mi az Álmok Ideje? A régmúlt. Az innen származó történetek pedig a jelen alapjai. Hogy értsék és gyermekeiknek elmagyarázhassák az őket körülvevő világ természetét. Ezek a rituálék és a társadalmi viszonyulás alapjai. A minden emberben felmerülő nagy kérdésekre felel.

A közvetlenül a Szikla körül vezető sétaút legyőzése felkészülést igényel. Legalább négy órát, és ugyanennyi liter vizet kell szánnunk az útra, a forróság miatt. Útközben leülhetünk, felnézhetünk a Sziklára, legömbölyödött vörös hátár, és fürkészhetjük megannyi arcát. Az óriási mélyedéseket az Álmok Idejéből visszacsengő mítosz szerint nem a csapadékosabb időszakban hirtelen lezúduló esővíz vájta, hanem egy lecsúszó gyermek ujjai karcolták bele. Ha a történetei nélkül szemléljük a Sziklát, nem éljük meg. Nem értjük meg, és azt sem, miért nem szeretik az őslakosok, ha fényképezik a szakrális helyeket, ha felmásznak rá, ha lemállott darabjait ereklyeként gyûjtik.

A közeli kulturális központ páratlan építészeti alkotás és gyûjtemény. Az információkat párhuzamosan olvashatjuk angolul és pitjantjatjara nyelven, az eredetileg kb. ötszázból fennmaradt ötven nyelv egyikén, mely fennmaradását elszigeteltségének köszönhette. S ha már a kiállítás azokról szól, akiknek a földjén járunk, az ő nyelvükön is szóljon.

Következzen, egy-két fontosabbnak tartott szó, tárgy, amit a gyûjteményben is látni lehet. A didgeridoor egy faanyagában és vastagságában változó, 120-170 cm-es, cső alakú hangszer. Sokan úgy tudják, valaha az egész kontinensen elterjedt volt, pedig az Arnhem Landből (Észak-Ausztrália középső része) származik, s csak elvétve fordult elő más részeken. Csupán a turizmus kiszolgálására jutott el az ország minden pontjára. Lelkes termeszek, illetve fehér hangyák rágják ki a fa belsejét. A hangszer készítőjének a háncsolás, csiszolás, a díszítés marad. A didgeridook hangnemek szerint csoportosíthatók, de minden hangszernek „saját" hangja, lelke van.

A timpilypa a legismertebb ütős zeneszerszám. A két faragott botocskával a szertartások zenei kíséretét adják. Egyiket tenyerükre fektetik, s rajta a másikkal a szív ritmusát idézve ütemet adnak. Eredetileg eukaliptuszfából, a későbbiekben - magas rezonanciájú hang elérésére - szélsőségesen kemény fából készítik. Főként nők díszítették őket.

A kali, ismertebb nevén bumeráng sivatagi fajtája nem visszatérő. Felülete sima illetve a mûvész születési helyét, illetve ceremóniáit idéző díszítésekkel megmunkált. Vadászatra, vagy lapjaikkal egymáshoz ütve párosával, zenei kíséretként használatos.

A jawunban eredetileg ételt vagy kisbabát vittek. Egyik legelterjedtebb alapanyaga a csavarpálma levele, melyet vékonyabb csíkokra szedve, színezve fonnak a különböző méretû és formájú táskákba.

A bagut egy nehéz, nagy, kardféle, aminek főként rituális szertartásokban volt szerepe. Keményfából készül, Cardwell és Cairns régiójában.

A woomerát találmányként is kezelhetjük. Pedig csak könnyíteni szerettek volna a vadászat egyébként is fáradságos procedúráján, ezért könnyû fából eszközt készítettek, hogy a lándzsát messzebbre lehessen hajítani.

A coolamon kivájt fatörzsdarab, méretétől függ felhasználása. A legkisebbekkel ételt tálalnak és esznek, a nagyobbak terményhordás - ra szolgálnak, a legnagyobbakban csecsemőket altatnak.

... sokat tudunk: kedvesek, végtelenül buták, s ennek ellenére jó túlélők. Ezen tudás birtokában még inkább volt okom elcsodálkozni azon, miért látok több kengurut holtan, mint élve. Azt tanultam, ez a faj főleg azért tudott fennmaradni, mert nincs természetes ellensége. Jó ideig nem is volt, míg a fehér ember meg nem zavarta az állatok nyugalmát. A pusztító jelenség megnyilvánulási formái: a farmok, a közlekedés, szóval a mezőgazdaság, ami egészen a közelmúltig ismeretlen volt az ezen a kontinensen ősidők óta élő emberek számára. Ma már ez egy igencsak létező, az emberek számára megélhetést, az állatok számára tiszavirág életû, csalóka Kánaánt jelentő valóság. A mesterségesen öntözött területek mágnesként vonzzák nemcsak a környék, hanem a térség rosszabb életfeltételeket biztosító területein élő állatközösségeket is: a könnyebb élet, sőt néha az életben maradás reményében. Néhány arid területről a kenguruk elvándoroltak. Pár évvel ezelőtt a bennszülöttek még reménykedve indultak a szürkületi vadászatokra, ám mára már át kellett térniük a készételfogyasztásra, vagy szembesülniük kellett a tőlük igen távol álló termesztés problémáival.

A kenguruk tehát a farmok és kisebb települések körül ólálkodnak... Fene az ízlésüket, de ezek az állatok a terményeknek csak a szárát rágják el, végsőkig feszítve a húrt a gazdáknál, akik nem is késlekednek, s az állam jóváhagyásával tízezrével ölik le a környékbeli, öntözőcsatornák körül legelésző állatokat is. A természetes egyensúly fenntartása! - állítják ők. Ezen indokkal évente kb. 10 millió kengurut lőnek le. Húsukat ritkán hasznosítják, legtöbbször csak összegyûjtik a tetemeket, vagy hagyják, végezze csak a természet a piszkos munkát.

Naponta sok ezer kenguru esik áldozatul a gyér, éppen ezért veszélyes forgalomnak. Meglepetésszerûen érik őket a két-három pótkocsit is vontató kamionok (road- train), nem véletlenül szerelnek fel majd minden személyés teherjármûvet ráccsal, a lökhárító elé pedig erős, nagy testû állatoknak is ellenálló acélszerkezet kerül.

... azt hiszem, a világ legelején van. Helyileg persze a legvégén. Az Ayers Rocktól három órányi autóút délnyugatra. Ahol igazán volt lehetőség tapasztalni, és mindent örömmel fogadni. Az ősrégit, az újat. Vörös homokút, végtelen buckák, távoli úti cél.

Egy ott dolgozó fantasztikus nő - akivel, még Sydneyben ismerkedtünk meg s időközben az amatai kommuna kihelyezett koordinátora lett - fantáziát látott abban, hogy tájépítészek látogassanak ebbe a nehezen megközelíthető közösségbe, hogy ott valamifajta munkát, illetve oktatást végezzenek. Segített megszerezni az engedélyt a belépéshez, ami nem egyszerû feladat. Viszonylag nagy területekről ilyen megszorításokkal - még sikeresen - zárják ki a nagyközönséget. Ne legyen minden a turizmusé, maradjon valami a tradíciónak is. Lehetőleg csak olyanok lépjenek be a kommuna életébe, akiknek valóban van ott keresnivalójuk.

Tájépítészetet hallgató emberkék, biztosan javára válnak a közösségnek. Megmutathatják az őslakosoknak, hogy közvetlen környezetükkel, a kerttel milyen csodákat tehetnek, ha már civilizált életformába kényszeredtek és kertjük is van. Mert az őslakók, bár több mint 40 ezer éve élnek a kontinensen, száz éve sincs, hogy „civilizált" házakban találták magukat. A kormány hatalmas összegeket áldozott, hogy mesterséges településeket hozzon létre, könnyûszerkezetes házakat építsen, felkínálva egy olyan környezetet, amely másutt évszázadok lassú folyamataként alakult ki. Így nem áztat eső, nem kell költözködni, iskolát lehet építeni, amiben a gyerekek angolul tanulhatnak. Vadászni sem kell, mert ha azon a településen nincs, a következőn biztosan található élelmiszerbolt, ahol könnyedén beszerezhető a húsáru. Az ősi lepényszerû kenyér sütésével sem kell immáron bajlódni, mert nejloncsomagolású, hosszan eltartható szeletelt fehér kényér is van a polcon. A csokoládéról, a fagylaltról és a Coca-Coláról nem is beszélve.

Jólét? Hatással is van az egyszerûbb, cukorés fûszermentes ételekhez szokott őslakosokra. Õk, akik pár évtizede még órákat töltöttek a napi betevő felkutatásával, a kalóriaszegény bogyók, vadállatok nyílt tûzön, egyszerûen elkészített húsa helyett ma chips, nyalóka és szénhidrátbombák formálják a testüket. Nemcsak a városba került őslakókon jelentkeznek elhízási tünetek, hanem szinte mindannyiukon. A fehér táplálékát eheti mindenki! És ami az európai szervezetnek nem egészséges, még kevésbé használ a máshoz szokott szervezetnek. De hála a gondoskodásnak, kórház is van, ami meggyorsítja a civilizált életformából adódó bajok kezelését.

Aki eddig a főzésre szánt étkeket egyszerûen fakéregbe csavarta és a tûzre dobta, hogy az elkészítést a hő, a felesleg eltakarítását pedig az állatok és a mikroorganizmusok végezzék el, most értetlenül áll egy új fogalom, a „lebomló hulladék" fogalma előtt. Látszólag egyszerû dolog a szemetet összegyûjteni és elégetni, de ha eddig itt erre nem volt szükség, ezt is tanulni kell. Mûanyag zacskók, flakonok, konzervdobozok, elromlott háztartási gépek rozsdásodó maradványai színesítik virágok helyett az utcákat és a kerteket.

Földünk történetét ismernünk kell. Hegyeit, vizeit, fáit, köveit, szent helyeit. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha egy ilyen szent helyhez, kőhöz elvezetnek. Ettől nem válik senki Ananguvá, azaz beavatottá, de biztos jele az elfogadásnak, barátságnak. Az ilyen gesztust provokálni, siettetni nem lehet, csak kivárni. Az Anangunak tudnia kell, hogy arra méltó ember kerül a titok közelébe, aki sokat adott már és megérett a befogadásra. Ezeknek a tárgyaknak, helyeknek lelke nem sérülhet. Minden ilyen dologhoz történet is társul. Ezt is megosztják a baráttal.

Visszatérve a sivatagra, Amatára, hadd folytassam az emberekkel, akik általában félénkek. A már évek óta ott dolgozó fehéreket megszokták, egyesek a barátaik lettek, mások nem. Aki első hetét éli meg, nem számíthat kitörő lelkesedésre. Ez még a csendes megfigyelés időszaka, ismerkedés az újjal. Elsőre kicsit furcsa, főleg egy olyan kontinensen, ahol a magázódás ismeretlen és ahol az „ismerős" szót a „baráttal" helyettesítik. Ahol mindenki az első pillanattól kezdve kedves, mosolygós, kezdeményező és magabiztos. Itt pedig a köszönés fogadása után csend következik. A kérdések után is először csend a folytatás. Aztán egy nagyon rövidke válasz. Majd csend, félrevont tekintet. Pedig maguk között milyen jókedvûek, hangosak, beszédesek - talán az angol nyelvvel van gond? Világos, hogy nem. Bár különbségek vannak a lakosok között, mindenki megérti még a magyar dialektusban beszélt angol nyelvet is.

Érdekes és izgalmas volt, hogy a pitjantjatjara nyelv igen sokban közös a mi anyanyelvünkkel. Õk is ragokat használnak, szótoldalékokat, nem elöljáró szavakat, mint az angol. A múlt időt a szó végének megváltoztatásával képzik. Szívesen tanítják a saját nyelvüket, még ha nem is kéri őket az ember. Aki pedig botfülû és nem áll a szája a hangokra, szinte biztosan kinevetik.

Csodálatos hallgatni, ahogy beszélnek. Nyelvük hihetetlen sebességgel, ritmikusan pörög. Sok szavuk egy-két szótag megkettőzéséből adódik. A szél például wuli-wuli, aminek Kerry kocsinkat keresztelte. Szerette a nevét, száguldott vele. Egyik este meghívtak minket istentiszteletre. A kereszténység nagy hatalom, de elég mókásan illeszkedik egy ilyen környezetbe. A helyszín nem a templom, pedig az is van, az egyetlen olyan épület, amely téglából épült. A kivilágított színpadszerûség az udvaron áll, rajta a gitárosok, mellette az önkéntes kórus. Minket is hívnak, énekeljük velük a dalokat, de inkább a gyerekek és kutyák hadát figyeljük. Õket nem zavarja, hogy a felnőttek mivel vannak elfoglalva és szerencsére a felnőtteket sem zavarja a gyerekek játéka. Hát még ilyen eleveneket! Fogócs - káznak, hajszolják a kutyusokat, amíg észre nem vesznek minket. „Szép a láncod! Nekem adod?" „Tetszik a gyûrûd. Kérem szépen..." De a hajunk, ami puha és elég hosszú ahhoz, hogy pici kezek matassanak benne, még nagyobb felfedezés. Fonják, hajgumik kerülnek elő, kibontják, most más következik. Bár a sötétben alig látunk, a kis maszatos mosolyok sokat mondanak. Az ének gitár aláfestéssel nagyon érdekes. A szónok következik. Mindenki rá figyel, pici és nagy, fekete és fehér. Pedig pitjantjatjara nyelven beszél, így mi semmit nem értünk. Vagyis mindent. A hanglejtése, a gesztusai, mindent elárulnak. A népéhez beszél a népéről, a földjéhez beszél a földjéről. „Meg kell őrizni, mind a földet, mind az embereket békével!" Néha ilyen angol szavak, mondatok keverednek a egyre hevesebbé váló szónoklatba.

Fél év egy nagyvárosban, pár hónap bolyongás a végtelent keresve, néhány pillanat a megértésből... Véget ért? Hazarepültünk. Mert idővel elbúcsúzott tőlünk az őrült Sydney, de a végtelen tér, aminek küszöbén, az elhagyott városoktól messze csendben megálltunk, visszavár. Mert nem bántottuk, mert szerettük, mert végtelenül tiszteltük. Elfogadtuk, amit a szél súgott, és csendben ültünk mindaddig, míg meg nem hallottuk a soha el nem tûnő szellemek reánk is szórt, hangtalan imáit.