Freund Tamás

Szeretem a nyílt eszû, nyíltszívû, tiszta szemû embereket. Ezek ugyanis legtöbbször mosolygósak is, mert a gondolat és a lélek tisztaságából fakadó belső béke valami sajátságosan boldogító állapotában élnek anélkül, hogy tudnának róla. Nem tudnak róla, mert ez a természetes létformájuk, nincs benne semmi mesterkéltség, csinálmány. Ha az illető emellett még okos és sikeres is, az már csak ráadás, ami nem csökkenti az irántuk érzett szimpátiát.

Ezek azok az indokok, amiért a méltó, kimerítő nagy riport előtt azonnal és elsőként akartam írni a Természet Világában Freund Tamásról, pontosabban tisztelegni a nálam közel 40 évvel ifjabb Bolyaidíjas agykutató biológus előtt. A díjátadási ünnepségen Tamás többször is arra hivatkozott, „szerencséje" volt. Ez persze igaz, de csak a pasteuri értelemben, miszerint a szerencse valahogy mindig a jól felkészült és sokat dolgozó kutatót „találja meg". Szerencséje volt nyilván már abban is, hogy a biológus diploma megszerzése előtt három évvel (1980) már maguk mellé vették őt a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. sz. Anatómiai Intézetében, Szentágothai János, a magyar neurobiológia nesztora és kiváló tanítványa, Somogyi Péter. Szerencse volt ez, de nem véletlen, hiszen még egy év sem telt el, s már társszerzője volt egy-egy, a Brain Research-ben, illetve a Natureben megjelent dolgozatnak. Nem rossz bemutatkozás! De nem is utolsó szintû bizonyíték a Szentágothai-iskola kiváló „szimata" mellett sem. Bátran hajítják az Oxfordi Egyetem „mélyvizébe" már 1981-ben, először egy „kísérleti" két hónapos diákkörös munkára, ahol sikerrel kvalifikálja magát egy egyéves ösztöndíjra ugyanott. Oxforddal kölcsönösen „megszeretik" egymást, ami ismételt, két hónapostól kétéves tanulmányutakban nyilvánul meg a továbbiakban. Szakmai és emberi kapcsolatai a máig is külföldön élő Somogyi Péterrel változatlanul kiválóak, konfliktusmentesek és kölcsönös nagyrabecsülésen alapszanak.

Freund Tamás pályájának indításában résztvevő kiváló magyar tudósokon kívül, sőt igazság szerint előttük kell megemlékeznünk a szülőkről. Õk mint mélyen hívő katolikus emberek biztosították Ta - más fiuknak és öccsének azt a tisztes keresztény és magyar otthont, amelyből egy, a bevezető sorokkal méltán jellemezhető kiváló fiú nőtt fel, szerető gondoskodásuk és lelkiismeretes nevelésük értékes gyümölcseként. Ma a felbomló családok, a Mammon-imádók, a szabados és kozmopolita „globalizátorok" idején mi, a korábbi generációk nevelte öreg értelmiségiek (honpolgárok) mérhetetlen örömmel és megnyugvással látjuk, hogy a valódi teljesítmény nem lesz elnyomható, hanem ma is „kitör és eget kér". Megnyugtató számunkra látni a Magyar Tudományos Akadémia megifjodását, ami nyilvánvaló ga - rancia arra, hogy ez a reformkor Széchenyije által létrehívott szerve - zet képes lesz követni Bolyai János szavát: „Emelkedjünk fel lehúzó gondjaink közül, nyújtsuk egymásnak jobbunkat, fogjunk össze, hogy egyszerre gazdagítsuk a magyarságot és az emberiséget." Ha megfogadjuk a Nobel-díjas Oláh György szavait, miszerint „a legjobb befektetés a jövőbe az ifjúság oktatása-nevelése" és ezt olyan emberekre bízzuk, mint Freund Tamás, aki 1999-ben megkapta a „Mestertanári Kitüntetést", akkor nyugodtan és tisztesen távozhatunk mi öregek, hogy szabad pályát nyissunk az utódoknak.

Szívből kívánom a fiatal Bolyai-díjas Freund Tamásnak, hogy lelje még sok örömét családja és nagyszámú hazai és külföldi tanítvá - nyának már megvalósult és eljövendő sikereiben. Kívánom, adassék meg neki a tanító legnagyobb jutalma, ami édesapám szavai szerint abban áll, hogy tanítványai teljesítményei meghaladják mesterükét.

Hiszem, hogy a Freund Tamás típusú fiatal akadémikusok léte a garancia arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémián soha többé nem lesz „Sántha-ügy".