Kontinensről kontinensre. Dr. Vojnits András: Afrika, dr. Juhász Árpád: Észak-Amerika, dr. Lerner János: Dél-Amerika CD-ROM (Kossuth Kiadó Rt. Budapest, 1999)

Sokan úgy vélik, leáldozóban a Gutenberg- galaxis korszaka, a nyomtatott könyvet kiszorítja, felváltja az elektronika, a számítógép. Ha jól emlékszem, ez az első alkalom, hogy lapunk CDROM- okat ismertet e rovatban. Bár e sorok írója makacsul ragaszkodik a könyvekhez, szívesen vállalja ezt a recenziót, hiszen ha földrajzi ismeretterjesztésről van szó, a CD-ROM olyan eszköztárat is képes fölvonultatni, amit a könyv nem. Egyszerre útikönyv, lexikon, turistakalauz, fotóalbum, hanghordozó, de elsősorban is magas színvonalú ismeretterjesztő, ugyanakkor szórakoztató munka. Színvonalukra garanciát jelentenek a szerzők, akik kiváló ismerői témájuknak, többször jártak az illető kontinensen.

Nézzük például, mit kínál az Afrika főmenüje: Felfedezők, kalandorok, A múlt emlékei, A kontinens, Nagytájak, A természet utolsó menedékei, Szafari, Afrika országai. Hasonló a másik két kontinenst bemutató CD-ROM szerkezeti felépítése is. A főmenüből aztán kedvünk, érdeklődésünk, igényeink szerint csatangolhatunk a legkülönbözőbb almenükben, hallhatunk afrikai népzenét, láthatunk videobetéteket, a szöveget és (vagy) a képeket tetszés szerint ki is nyomtathatjuk. Olvashatjuk könyvként (ez kevéssé valószínû, mert a sok leágazás folytonos kalandozásra csábít), alkalmazhatjuk lexikon gyanánt, felhasználhatjuk saját túráink, utazásaink előkészítéséhez. Mindez természetesen vonatkozik a hasonló módon és színvonalon feldolgozott Észak- és Dél-Amerikára is.

A kontinenseket bemutató sorozat természetesen folytatódik. Már megjelent Európa, aztán következik Ázsia, végül Ausztrália és Óceánia, majd a tengereket, óceánokat és a sarkvidékeket bemutató CD-ROM. E sorok írója, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy személyesen is ismeri a bemutatott vidékek egy részét, élvezettel kalandozott a szerzők kalauzolásával is, s ugyanezt kívánja azoknak is, akik még csak tervezik életük nagy kalandjait, vagy jobb híján csak karosszékben „utaznak".

KOVÁCS LÁSZLÓ: Békésy György, az orvosi Nobel-díjas kísérleti fizikus. Dissertationes Savarienses No. 28. (Savaria University Press, Szombathely, 1999)

A Szombathelyi Tudós Társaság - Societas Scientiarum Savariensis - az elhangzó előadásokat megjelenteti nyomtatásban is. Békésy György kifejezetten jó célpont olyan magyar tudománytörténeti tanulmány számára, amely a 20. évszázad tevékeny alkotóját kívánja bemutatni. Kell-e Békésy Györgynél kívánatosabb tudósegyéniség egy, a fizikatörténet iránt lelkesen elkötelezett kutató számára! Csaknem kortárs természetbúvár (1899-ben született, 1972-ben hunyt el), aki szívesen dolgozott itthon, Magyarországon. Persze, kutatásai érdekében korábban is hosszabb-rövidebb időt külföldön töltött. Mégis, a világháború után a megújuló budapesti tudományegyetem kísérleti fizikai intézetének újraindítása az ő tevékenységének köszönhető. A kutató embert adminisztratív úton korlátozó hivatal packázásai elől Békésy csaknem rezzenéstelen arccal ment a tudományos kutatás hívó szava után. Talán még kicsinyke örömmel is, elfogadta a stockholmi meghívást a mûszaki fizikai intézetbe, ahol új lendülettel és egyre szélesebb körben folytatta kutatásait. Pedig ez ugyanaz a Békésy, aki a Magyar Tudományos Akadémia Marczibányi-jutalmát 1946- ban megkapta! Mint a szerző kimutatja, ez az elismerés azt a meglepetést rejtegeti, hogy Szent-Györgyi Albert az Akadémiai Nagyjutalom felajánlását 1946-ban (9 évvel Nobel-díja után), Békésy az akadémiai kitüntetést 15 évvel a Nobel-díja előtt kapja!

Nem célunk Békésy életútjának összefoglalása. Elegendő ennyi életrajzi elemmel illusztrálni, hogy a magyar természetkutatók is mióta küzdenek szakterületük nemzetközi kutatásának jogáért, ha már egyszer a kutatók elismertsége, kutatási területe amúgy is nemzetközi.

Békésy tagadhatatlanul eredményes kutató volt, tudományos érdemeinek részletes felsorolása megtalálható Kovács László kötetében. Sokkal jelentősebb, hogy a kötet fel-felvillant képeket Békésy kutatói, emberi és általános kulturális beállítottságáról. Valahogy azt érezzük, Békésy élete harmonikus egész, amelyet a nacionalizmus apróbb szellői még akkor sem befolyásoltak igazán, amikor e szellők hatására a visszafordulás, a hazatérés elől az ajtók bezárultak. A világ teljessége pedig akkor is kinyílt, ha átmenetileg egyes területek földrajzilag el is zárultak előtte. Meglepő, hogy a dokumentumok tanulsága szerint mennyire ragaszkodónak bizonyul a szülőföld híres fiához, még akkor is, ha Békésy már nem tért haza, csak írásai és eszközei, no meg természetesen szellemi öröksége.

FÁBIÁN LÁSZLÓ-SIPOS ENDRE: Örök virulás. Esszémonográfia Ambrózy- Migazzi István életéről és munkásságáról (Vas Megyei Tudományos Ismeretterjesztő Egyesület, a Magyar Millennium alkalmából, 1999)

Bepillantva a kezembe adott könyvbe, amely éppen a Malonyáról szóló fejezetnél nyílt ki, rögvest a házam kijáratán őrködő, féltve óvott és szorgalmasan növekvő egy szál malonyai tujára gondoltam, mely klónként éppen Malonyáról származik. Vagyis magán hordozza annak az embernek keze munkáját, akiről a könyv szól. Szépen szól róla, abban az emelkedett és méltó szellemben, ami képes megidézni őt és ami őt megilleti. Zöldellő tujám és most már ez a könyv is materiális összekötőkké váltak a régóta örök édenébe távozott Ambrózy István szellemével.

Oázis - meglopott tájban. Talán szívesebben adtam volna címként ezt a könyvbéli alcímet, ahelyett, amit a szerzők kötelező és kegyeleti tiszteletből adtak a nagy kertépítőről szóló mûvüknek, jóllehet ők is átérezték és a könyv végén összegzésként kifejezésre is juttatták a szóba hozott alcím alatt elgondolható aggodalmaikat. Mert az „örök virulás" (van még olyan?!) vitathatatlan optimizmusra vall. Megidézett és életben tartott optimizmusra. Hiszen a szerzők e jelmondattá vált állásfoglalás - a semper vireo - lekötelezettjei. Meg elkötelezettjei is. Lekötelezettjei Ambrózy-Migazzi Istvánnak, vagyoni és szellemi örökösként. És elkötelezettjei a hagyományok, igazi értékek megtartásának, ápolásának. Amit mostanában három lábbal is felrúgnának, letaposnának, ha volna annyi. Úgy látszik, vannak még néhányan, akik másként gondolkodnak, mert tisztelik a tisztelni valót. Jól van, ha vannak. Jó, ha az ember akklimatizálódni tanul az örökzöldektől, de az is jó, ha identitását makacsul megőrzi. Jó, ha nem adja fel. Hiszen tévedett már elég sokat, most ne tévedne éppen, amikor minden igyekezetével hagyományait, múltját tagadja?! Vagy ki merné szemébe mondani Ambrózy Istvánnak, hogy ő az, aki téved?! Vagy annak, akit szakíthatatlan szellemköldökzsinór köt hozzá?

Mégis, mindezen biztató érzések ellenére, sőt egyre inkább, Malonya és Jeli, Alcsút és Martonvásár, a Pepikert és a zirci park és minden parkja országnak-világnak oázis a meglopott tájban. Van ugyanis valami szívdermesztő abban, ahogy az ember elcseni a világ oázisait, ahelyett, hogy oázissá tenné az egész kicsiny földi világot. Atombunker és oázis - ezek lesznek a megmentőink a katartikus pusztulásban?! Ez azonban nem Ambrózy kétségbeesése, hanem a ma emberéé. Az őt ért ólombotos megpróbáltatások után (Trianon, Tanácsköztársaság) ugyanis még lehetséges volt a felemelkedés, az újrakezdés. Pedig már azok a megpróbáltatások sem voltak akármilyenek, különösen, ha azt a tényt helyezzük látóterünkbe, hogy az elmúlt közel száz év során még egy park sem épülhetett fel zavartalanul. Azt gondolom, a nagyváros falanszterébe kényszerített ember talán sohasem veszi majd a kezébe ezt a könyvet. Meg az sem, aki önként és kéjjel meríti magát egy kultúrának hazudott szeméthalomba. Ha mégis, csak frusztráltabb lesz tőle. Ha netán mégsem lesz az, akkor... akkor talán létezik a csoda. Az a csoda, ami főnixmadárként támad fel hamvaiból: a sóvárgó vágy az elvesztett paradicsom után. Ami valaha kert volt, éden. Amit azonban az ember nem ott és nem akkor, hanem azóta veszített el. Ezért próbálja meg újrateremteni magának. Hogy miképpen? - erról szól e könyv.

Meg arról a reformkori eszmékben gyökeresedő magatartásról, amit Ambrózy István úgy gyakorolt, hogy világjárása- világlátása hozadékait sorra hazahozta, a haza gazdagítására. Egyszersmind „parkokat épített Európának - mert másként nem ment volna" -, ahogy azt Sipos Endre lényegláttató mondata kimondja. Arról az emberről is szól, aki azt is tudta, mit jelent a nő mint a férfi társa. Aki talán nem is azzal emancipálta igazán élete párját, hogy a nevét (a Migazzit) a magáé mellé vette, hanem azzal, ahogyan élete folyásán viszonyult hozzá. Ahogyan azt a mindig is nőtisztelő magyarok tették. Ambrózy nőtisztelete pedig hitvallásszámba ment. Ösztönösen tudta, hogy nem a férfi a teremtés koronája. A nagy bajok, a világégés közepén a nőkhöz fordult irgalomért, segítségért. De nem, nem az egymást irtó férfiak érdekében. A madarakért emelt szót, mert vallotta, hogy a madarak békéje az ember békéjét is elhozza. És mindezt nem naivitásból cselekedte.

Nem, véletlenül sem akarom tovább gördíteni gondolataim gombolyagát, bár e könyv éppen erre késztet. Tegye meg ezt minden olvasó, tegye a könyv vezérfonalához saját érzéseit, tapasztalatát, meglátásait. Hagyja munkálkodni elméjében a két szerző tolmácsolása által Ambrózy István világlátását. Akkor e szerény kivitelû, de „belül" szívhez szóló kötet eléri célját.