1. ábra. A szongáriai cselőpók hazánk egyetlen védett pókfaja

A pókászat hazánkban az igen kevéssé kutatott területek közé tartozik. Néhány nagy tudósunkon kívül (Herman Ottó, Chyzer Kornél és Kulczynski László, Loksa Imre) nemigen foglalkozott senki behatóbban a pókokkal, csupán pár zoológus és amatőr gyûjtő. Magyarország területén közel ezer pókfaj él, de csupán egyetlen védett közülük. Éppen ezért e cikkben az eddig méltatlanul mellőzött és ritka, vagy más szempontból figyelmet és oltalmat érdemlő hazai pókfajokat mutatom be, igyekszem felkelteni az érdeklődést irántuk kitüntetett módon kezelve a fülöpházi szikes tavak és buckavidék pókfaunáját, melyet immár öt éve vizsgálok behatóbban. E terület életterei igen változatosak, így az itt élő fajok is; írásomban csak a legfontosabbakat mutatom be.

Elsőként két pókfajt érdemes megemlíteni, a szongáriai (Lycosa singoriensis) és a pokoli cselőpókot (Lycosa vultuosa). A szongáriai cselőpók hazánk egyetlen védett pókfaja, mely egyben a legnagyobb méretû is. A kifejlett példányok a négy cmt is elérhetik, kiterjesztett lábakkal pedig 10 cm is lehet az átmérőjük. Méltán nevezi Kolosváry Gábor 1931-ben a Természet címû folyóiratban a „mi madárpókunknak" (1. ábra).

E faj élőhelyei elsősorban a füves puszták, a félsivatagos vidékek, a fátlan, nyílt térségek. Így érthető, miért az Alföld jellegzetes állata. Leginkább a szikes gyepeket és a homokpusztákat kedveli, s - mivel Fülöpháza környékén főképpen e kétféle élőhely fordul elő - nagy számban található e faj a területen. Mivel a gyér növényzetû és a csupasz talajfelszín kedvez megtelepedésének, olyan helyeken is megjelenik, ahol első pillantásra az intenzívebb hasznosítás (legeltetés, taposás stb.) miatt nem számítanánk rá, például sportpályán vagy iskolaudvaron. Ez részben azért lehetséges, mert a farkaspókok (melyek családjába a cselőpókok is tartoznak) éjszaka és nappal is aktívak, ám e faj alkonyatkor merészkedik csak elő vadászni (a farkaspókokra jellemző módon nem szőnek fogóhálót, hanem gyors futással, ugrásokkal és lesből támadással ejtik el zsákmányukat). Ekképpen szinte csak jelentéktelen zavarás éri az egyedeket, tehát az emberektől nemigen fenyegeti a populációikat közvetlen veszély.

2. ábra. A szongáriai cselőpók élőhelyei

Némiképp más a helyzet a pokoli cselőpókkal. Ez a mind életmódjában, méretében és küllemében is az előzőhöz igen hasonló faj nemcsak síkvidékeken él, mint rokona, hanem domb- és hegyvidékeken is, de elterjedési területe annál jóval szûkebb, azon belül is kevésbé gyakori. E faj védetté nyilvánítása is legalább annyira indokolt, mint a szongáriai cselőpóké. Ehhez azonban első lépésben lehetőleg minél pontosabb állományfelmérésre és részletesebb, elterjedését, élőhelyét feltáró vizsgálatokra van szükség. Érdemes a két faj életmódbeli és élőhelybeli viszonyának összehasonlító elemzését is elvégezni. Célirányos vizsgálatokat eddig inkább csak a szongáriai cselőpókkal végeztek, ennek eredménye látható az 2. ábrán. Az ábra nem mutatja a helyi állományok évenkénti látványos ingadozását, valamint a hasonlóan gyorsan jelentkező új, megtelepedésre alkalmas területek benépesedését, a már meglévő életterek megszûnését. Mindkét faj populációjának pusztulását okozhatják, ha élőhelyeiken a talaj felső vékony rétege - melybe a pókok többnyire függőleges járataikat készítik - megsérül vagy károsodik. Mivel az állatok szaporodása, ivadéknevelése és telelése is tárnáikhoz kötődik, biztosítani kell a populációk számára a védelmet. Ez egyrészt a pokoli cselőpók védetté nyilvánításával oldható meg, másrészt azon a területek oltalmával, ahol a legfontosabb populációk élnek. Fülöpháza térségében ez részben garantáltnak tûnik, mivel az a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozik, de az ország más, védelmet nem élvező részein érdemes lenne e pókok oltalmára intézkedéseket hozni.

3. ábra. Búvárpók

Visszatérve a felmérésre, a két faj alaktani elkülönítésére jó módszer a lábak színezetének megállapítása: a szongáriai esetében a végtag feketébb az alsó részen, míg ez a pokolinál sárgás.

Tudományos célú vizsgálathoz jó módszer az állatok befogására (természetesen a határozás utáni azonnali visszaengedéssel) a kiöntés, mely nem tesz kárt sem a pókban, sem tárnájában (részben a bejáratot és a csövet belül mindenütt borító szövedékbélés miatt). A kiöntés egyébként természetes úton is lezajlik, főleg amikor az időszakos szikes tavak száraz medrében egy-egy nagyobb eső vagy csapadékosabb időszak után hirtelen megáll a víz, vagy a már meglévő szintje emelkedik meg váratlanul számtalan pókot késztetve lakóhelyének elhagyására. Érdemes lenne felmérni, hogyan befolyásolják az állományokat az időjárási szélsőségek (szárazság, kemény tél vagy csapadékosság).

A pókok befogására a másik előnyös módszer a pohárcsapdázás. Azon fajoknál lehet a legszükségesebb és a legcélravezetőbb, amelyek élete a talajszinthez kötődik, de az állatok vagy rejtekhelyük jó álcázása miatt nehéz az egyedeket fellelni.

A fülöpházi területet nagy veszteség érte, amikor az időjárás szárazabbra fordultával - de sokkal inkább az emberi hozzá nem értés miatt - a fontosabb szikes tavak: a Szívós- szék, a Szappan-szék, a Hattyú-szék, kb. másfél évtizede kiszáradtak, és ma már csak esetenként, tavaszszal gyûlik össze bennük rövidebb időre egy kis víz. A legjelentősebb mégis a legmélyebb, legnagyobb vízfelületû és a legváltozatosabb élettereket felvonultató Kondor-tó kiszáradása volt, s vele a legszorosabban a vízhez kötődő életmódú búvárpók (Argyroneta aquatica) eltûnése, aminek igencsak szórványos az előfordulása. Az itt-ott még meglévő kisebb csatornákban csak ritkán elég sûrû a hínárvegetáció megtelepedéséhez. Országos viszonylatban azért nem olyan vészes a helyzet, mindenféle szennyezetlen álló- vagy lassan folyó víz (nagyobbrészt holtágak, halastavak) potenciálisan biztosítják a faj élőhelyigényeit. Védelmét mind e tényezőkre, mind speciális, egyedülálló életmódjára kellene alapozni. Az sem elhanyagolható, hogy a búvárpókok családját csupán az Argyroneta nem képviseli, azon belül is egyetlen faj, az Argyroneta aquatica (3. ábra).

4. ábra. Szegélyes vidrapók

A búvárpók mellett a szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus) is előszeretettel tartózkodik a vízpartok buja növényzetében, láperdőkben vagy mocsarakban, nedves réteken. A farkaspókokhoz hasonlóan sebes futással (gyakran a vízfelszínen), ugrásokkal halad, így ejti el a zsákmányát. Nemritkán a víz alá is lebukik, mivel tápláléka jórészt nagyobb vízi rovarokból, ebihalakból és halivadékokból áll. Látható tehát, hogy a táplálékláncban betöltött szerepe sem elhanyagolható. A nőstény vidrapókok 2,5 cm-nél is nagyobbak lehetnek. A fülöpházi szikes tavaknál ma már nincsenek vidrapókok fennmaradásához szükséges feltételek, idén csak a Szappan-szék vizén találtam néhány példányt a nyári időszakban. Országos szinten még nem került veszélybe a faj, bár nem árt odafigyelni, hogy minél kevesebb álló- vagy folyóvíz jusson a Kondor-tó és „társai" sorsára, esetleg vízszennyeződés következtében a vidrapók ne tûnjön el az adott területről (4. ábra).

Sajátos adalék, hogy a korábbi száraz években is előfordult vidrapók a fülöpházi kékcsőrûréce-telep már használaton kívüli medencéiben is.

Van még egy pókfajunk, mely különösen kedveli a síkvidéki láperdőket és környezetüket, az ingoványos területeket, a dús növényzetû nedves helyeket: a márványos keresztes pók (Araneus marmoreus). Megfelelő életkörülmények között gyakori, de élőhelyei korántsem olyan nagy számúak és kiterjedtek, hogy ne kellene szólni fokozott védelmükről. A fajt is érdemes oltalmazni, különösen azért, mert létezik egy olyan változata, az Araneus marmoreus var. pyramidatus, ami a törzsalaknál ritkábbnak bizonyult. Még három változata ismert, így színezetre a legváltozékonyabb pókfajaink közé sorolhatjuk. A fajváltozatok előfordulását és esetleges helyhez kötöttségét kellene vizsgálni annak megállapítására, milyen szinten szükséges védelme.

5. ábra. Márványos keresztes pók

A fülöpházi puszta a még létező kisebb vizeivel már nemigen alkalmas a márványos keresztes pók populációjának fenntartására, csak hírmondóba lehet találni egyegy kósza példányt (5. ábra). Korábban sem tartozott azonban e vidék általánosságban a faj számára legmegfelelőbb területek közé, a legközelebbi ideális terep az izsáki Kolon-tó tájéka.

A sugaras ugrópók (Marpissa radiata) élete is szorosan kötődik a nádasokhoz és környékükhöz, a magas fûvel, sással borított területekhez. A nádasok méretének megcsappanásával együtt jár az egyedszám csökkenése, ennek ellenére a Fülöpháza környéki nádasokból több példány is előkerült. Jó lenne utánanézni, vajon mi befolyásolja jelentősen az egyedszámot, gyakoriságot a fajnál. Az országos viszonyok feltérképezése is segíthet megállapítani, mennyire figyeljünk oda a sugaras ugrópókra mint veszélyeztetett fajra.

Azon pókfajok érdekében, melyek élőhelye a víz közelében van, meg kellene oldani a folyamatos vízellátást, megfontolni a szintszabályozást az érintett tavaknál (gondolom, felesleges részletezni, ez mennyi más szempontból, a teljes helyi állatvilág tekintetében is előnyös lenne).

A következő négy faj nevének említését szokatlan megjelenése, még inkább a többi pókétól valamiben lényegesen különböző életmódja indokolja. Elsőként a bársonysávos karolópókról (Thanatus formicinus) kell szólnunk. Jellegzetessége, hogy előszeretettel tartózkodik hangyabolyok közelében (mint azt latin neve is mutatja). A Kiskunsági Nemzeti Park területéről Szabadszállás környékén került elő, de csak egy példány, tehát szinte kuriózumnak számít. Kora nyáron érdemes kutatni utána nem túl zárt, tûlevelûek vagy/és akác alkotta erdők talajszintjén vagy az aljnövényzet között.

6. ábra. Lapos kaszáspók

Tagjainak különös kinézete és érdekes viselkedése miatt nem kerülheti el figyelmünket a sáros kaszáspókok családja. A család jelenléte egy régi megfigyelés alapján a fülöpházi területen mindenképpen biztos, csupán a pontos faji meghatározás maradt el. Legvalószínûbbnek látszik a sáros kaszáspók (Anelasmocephalus cambridgei), de számításba jöhet a lapos kaszáspók (Trogulus tricarinatus) is (6. ábra). Rejtett életüket jellemzően nedves környezetben töltik, szívesen tartózkodnak korhadó falevelek közt, mohában, de kertekben is tanyázhatnak. Lomha mozgású állatok, veszély esetén hosszú ideig halottnak tettetik magukat. Részben ezért, részben a testükre tapadt, az egyedeknek furcsa megjelenést adó földpiszok miatt nehéz rájuk akadni. A sáros kaszáspók első pillantásra könnyen összekeverhető a ránézésre méretében és kinézetében igencsak hasonló pókunkra emlékeztető poloskafajjal.

7. ábra. Sovány karolópók

Sötét, öreg fenyvesekben és sûrû, árnyas akácosokban, de vegyesebb összetételû bokros, dús aljnövényzetû erdőkben is valószínûleg előbb-utóbb rábukkanhatunk egy furcsa pókra (Hyptiotes paradoxus), de találtam már kertben teljesen nyílt helyen is egy borókabokron. Szokatlan alakú, kerek háló cikkelyének megfelelő hálóját változatos magasságokban készíti (de általában 1,5 m-től fölfelé sző), és vezérfonalánál fogva tartja azt, testével mintegy hidat alkotva a szövőmirigyeiből eredő, valamilyen szilárd ponthoz rögzített fonal és a háló között. Ennek köszönhető jellegzetes testtartása az előre-hátra nyújtott lábakkal. A faj különlegessége, hogy nincsenek méregmirigyei, a zsákmány elfogyasztása gyakran órákat vesz igénybe, de már annak elfogása is komplikált mûvelet. Az egyébként a deres pókok családjába tartozó (és annak két képviselőjéből az egyik) faj rokona a család nevét adó deres pók (Uloborus walckenaerius), mely a térség pókfaunájának egyik legjellemzőbb eleme. Száraz gyepeken és nedvesebb réteken, nem túl zárt bokrosokban egyaránt találkozhatunk vele. Szintúgy ezen életterek karakterfaja a megnyúlt testû, könnyen felismerhető, de színezete és alakja miatt nehezen észrevehető sovány karolópók (Tibellus oblongus) (7. ábra).

Sok pókfajnak csupán egy-két példányára bukkantam az öt év alatt, mióta komolyabban pókászom. Elsőként a földi karolópók (Oxyptila praticola) említendő, mely számára a szakirodalom jellemző élőhelyeként az erdei avart jelöli meg, én mégis egy viszonylag magasan álló faágon fedeztem fel. Leginkább a nyári hónapokban lehet példányaival találkozni. A csúcsos karolópók (Tmarus piger) is a nyár elején, közepén mutatkozik. A pókot kereső ember dolgát megnehezíti, hogy az állat igen jól álcázza magát, testformája egy ágon ülve kis bütyökhöz, göcsörthöz teszi hasonlatossá, színe pedig a kéregével azonos. Az ugrópókokkal némileg jobb a helyzet, könnyebben észrevehetők gyors mozgásuk és élénk, tarka színezetük miatt, de ha a következő három pókfajt szeretné valaki Fülöpháza környékén megtalálni, ritkaságuk miatt nehéz fába vágná a fejszéjét: íves ugrópók (Evarcha arcuata), a sarlós ugrópók (Evarcha falcata) és a mohos ugrópók (Marpissa muscosa). Érdekes, annak ellenére, hogy a napsütötte részeket kedveli; a kimagasló karókat, cölöpöket vagy a korhadófélben lévő, régen kivágott fák tönkjeit, eddig fellelt két példányát a volt kékcsőrûréce-telep medencéinek partján találtam a vízparti növényzetben (árnyékos helyen). A másik két fajt erdőszéleken, réteken, lomberdők füves tisztásain ajánlott keresni. A törpepókok családjának egyik szép faja a dudvatörpepók (Theridium bimaculatum) is előszeretettel tartózkodik az alacsony növényzet között, június és július hónapban a legcélszerûbb kutatni utána, bár a nőstények egészen őszig megmaradnak. E családnak van még egy viszonylag ritka és színében igen változatos tagja, ez a vonalas törpepók (Theridium ovatum). A tavaszi-nyári időszakban érdemes szemügyre venni a bokrosokat, magas füves helyeket, fiatal fák leveleit, hátha felbukkan valahol. A háromfoltos keresztes pók (Araneus triguttatus) is kedveli a bokros erdőrészek alacsonyabb szintjeit, a területről ismert egyetlen pár is ilyen helyen mutatkozott. A négyes keresztes pók (Araneus quadratus) is ilyesfajta domboldalakon, erdőszéleken telepszik meg, de még inkább előnyben részesíti a nyirkos, sással benőtt helyeket, dús vegetációjú területeket.