A Fidzsi-szigetek a Csendes-óceán délnyugati medencéjében találhatók, Ausztráliától 3200, Új-Zélandtól 2100 km-re fekszenek. Közvetlen szomszédjai Tonga 770 km-re keletre, míg Vanuatu 1100 km-re nyugatra található. Fidzsi háromszáz nagyobb szigetből áll, melyek közül Viti Levu a legnagyobb (10 390 km2). Itt emelkedik a szigetcsoport legmagasabb pontja is (Mt Tomanivi - 1323 m). A főváros, Suva Viti Levu keleti, esős oldalán található.
A szigetvilág egy hatalmas, patkó alakú elsüllyedt víz alatti platformon helyezkedik el. A platform bő 500 km-re lenyúlik déli irányba a Lau-szigetcsoportig. A Fidzsi-szigetek 300 millió évvel ezelőtt az óriási melanéziai kontinenshez tartozott, mely magába foglalta Kelet-Ausztrália, Új-Zéland és Délkelet-Ázsia nagy részét. A Fülöp-szigetektől egészen Fidzsiig húzódhatott. Mind üledékes, mind vulkáni kőzetek felhalmozódhattak a hatalmas platformon. Viti Levu, a legnagyobb és feltehetően legidősebb sziget elsősorban vulkáni kúpok, kalderák lepusztult, kiemelt maradványa. Az északi területeken legalább három óriási kalderaszerkezet ismerhető fel, mely egyes nézetek szerint tenger alatti vulkánként, mások szerint valódi szárazföldi vulkáni szigetcsoportként mûködhetett. 150 millió évvel ez előttről négy jelentős vulkáni szakasz azonosítható, mely egyaránt szolgáltatott piroklasztit- és lávakőzeteket. A vulkáni aktivitás csendesebb szakaszaiban lagúnákban, korallzátonyok mögött mészkő és különböző finomszemcsés homok rakódott le. A legutolsó 35 millió évben az intenzív kiemelkedés nyomán jelentős eróziós hatások érték a szigeteket. E pusztító munka eredményeként széles folyóvölgyek és folyódelták jöttek létre, melyek a későbbi földmûvelő törzsek központjaivá váltak.
Fidzsi éghajlata kiegyensúlyozott, trópusi. A legváltozatosabb a legnagyobb sziget, ahol a több mint ezerméteres észak-déli hegylánc jelentős klíma- és vízválasztóként hat. A keletről fújó magas nedvességtartalmú szelek a szigetek keleti oldalát heves esőzésekkel áztatják. A leszálló légáramlatok a nyugati oldalon szárazabb klímát teremtenek. E változatosság különösen szembeötlő a nagyobb szigeteken. Viti Levu esetében különösen drámai a változás az alig 200 km-es távolságon. A vízválasztótól keletre igazi dús trópusi esőerdő jellemző, mindennapos esőkkel, magas páratartalommal. A nyugati oldala füves puszták, ligetek, napjainkban pedig a cukornád hazája található.
Fidzsi ősi állat- és növényvilágának jelentős része rokonságban áll indonéziai és maláj formákkal. E rokonság sokak szerint a tengeri áramlatok hátán „átúszó" példányok kolonizációjával magyarázható, míg mások inkább az utolsó jégkorszak idején kialakult rövid ideig egységes szárazulat jelenlétével számolnak, mely kapocsként mûködött Ausztrália, Új-Zéland és Dél-kelet-Ázsia szigetvilága között.
A növényvilág a megtizedelt esőerdőkben még mindig igen változatos. A flóra jelentős részét páfrányfák (balaba) alkotják. Hasonlóak új-zélandi rokonaikhoz, s törzsüket a hagyományos fidzsi házak (bure) építéséhez használják. A futópáfrányfajok (wakalou) általában tetőfedésre használatosak, főként a törzsfőnök házának megkülönböztetésére. Az esőerdőkben óriás fák, az új-zélandi kauri helyi változatai (dakua es yaka) jelentik a legnagyobb növénypéldányokat. Az őserdők gazdagok orchideákban, melyek közül a vanília fontos fûszer a falvak lakosai körében. Az erdők gazdagok ehető növényekben is, bár azok jelentős részét európai gyomor csak hosszú főzés után tudja megemészteni. A fidzsi táplálkozás alapnövénye a tavioka és a dalo (taro). Mindkettő növénynek elsősorban a gyökerét fogyasztják. A taro jelentősebb fehérjetartalmával a fidzsi étrend alapja. Leveleit salátaszerû ételek, illetve halételek mellé is elkészítik. Alapélelmezési növény a kenyérfa termése. A fa 20 méter magas is lehet, s az átlagosan 20-30 cm-es termések akár méteresre is megnőhetnek. Főzve, sütve, rántva kiváló! Sőt, enyhén rothasztott állapotban élesztőként használható. A fa törzse kenuk építésére használatos. A fidzsi kultúra egyik alapnövénye a kava (Piper methysticum), egy speciális borsféle. Gyökere szárítva, őrölve vízzel keverve a yaqona szertartás enyhén narkotikus hatású italát adja. A parti vizek leggyakoribb növényei a kiterjedt mangrove- és kókuszerdők. Ez utóbbi fontos táplálék-, építőanyag.
Fidzsi állatvilágában az emlősöket jobbára gyümölcsevő denevérek, repülő kutyák s számtalan betelepített faj képviseli. A parti vizekben delfinek, bálnák gyakoriak. A hüllők közül gekkók, boák és „veszedelmes" tengeri kígyók ismertek. A tengeri kígyó (dadakulaci) igen gyakori, s búvárkodás közben szinte biztosan találkozhatunk vele. Nyugodt természetû ugyan, de nem érdemes túlságosan közel merészkedni hozzá, ugyanis mérge háromszor olyan erős mint az indiai kobráé. Óriás teknősök és a bennszülött békák egyre ritkábbak, s a korlátozások ellenére sem ritka a teknőshúsárus a suvai piacon. Fidzsi madárvilága talán a leggazdagabb a csendes-óceáni szigetvilágban. A közel 100 fajból 23 bennszülött. A színes, tûzpiros kaka, kula a madártoll-kereskedelem fontos része volt (és még ma is az!). Tollukat fontos szertartásokhoz használták a Csendes-óceán több szigetén.
A jelentős erőfeszítések ellenére a természetvédelem gyerekcipőben jár. Az elmúlt évtizedekben ugyan nyílt néhány nemzeti park, azokban gyakori az erdőégetés, „titkos" szemétlerakás.
A Fidzsi elnevezés az európai gyarmatosítás utáni időkből származik. A név a tongai elnevezés európai adaptációja. A sziget őslakói az európai invázió előtt Vitinek nevezték otthonukat. A Viti kultúra igen összetett; polinéziai, melanéziai, sőt mikronéziai elemek is felismerhetők a több mint 35 évszázadot átölelő kulturális örökségben. Kerámialeleteken alapuló tanulmányok egyértelmûen bizonyították, hogy az európai hatás előtt is számos igen jelentős kulturális fordulat állt be a szigetlakók életében.
A szigetvilág első ismert betelepülői a lapita törzsek voltak, kb. 3500 évvel ezelőtt. Elsősorban a partok mentén halászatból éltek, s csak rövid időre telepedtek le egy-egy partszakaszon. Nyelvészeti tanulmányok szerint feltehetően nyugatról érkezhettek, s szoros rokonságban állhattak Vanuatu vagy a Salamon-szigetek népeivel. Kb. 2500 évvel ezelőtt jelentős változás állt be a szigetvilág életében. Az első telepek, a földmûvelés és a törzsi villongások jellemezték ezt az időszakot. A kannibalizmus általánossá válása és a falvak erődrendszerekkel való megerősítése erre az időszakra tehető.
Kb. 1000 évvel ezelőtt a megerősödő keleti hatalmak, Tonga és Szamoa állandó veszélyt jelentettek Fidzsire, inváziók, hosszan tartó háborúskodás vette kezdetét. A Tonga felől várható támadások miatt a lakosság a trópusi esőerdőben húzódott meg, s jól szervezett akciókkal állandósította a helyzetet. A 18. század elején újabb támadás indult Tonga felől, de csak a szigetvilág keleti, Tongával szomszédos részét tudták meghódítani, a nyugati szigetek és Viti Levu jelentős része a senki földje, a kannibálok veszedelmes vidéke maradt.
A 19. század elején az első európai telepesek megérkezése idején a szigetvilágban háborúk dúltak. Szinte állandó harcok voltak a fidzsi törzsek és a betolakodó tongaiak között, de gyakran tört ki viszály szomszédos fidzsi törzsek között is.
A törzsek többsége nem volt önellátó s gyakran az ellenséges Tonga „segítségére" is szükségük volt. Fidzsi törzsek gyakran kereskedtek tonga vagy szamoa törzsekkel, miközben a saját szomszédságukba tartozó törzsek véres harcot vívtak ugyanazokkal a törzsekkel. E kettősség eredményeként Fidzsi soha nem alkotott egységes politikai képet, s a kultúrák igen tág köre alakulhatott ki e viszonylag kis területen.
A fidzsi társadalom a nagycsaládok közösségén alapult. E közösségek vezetője a turaga- ni-koro, vagy falufőnök, általában férfi volt. Mindennapi feladata volt a problémák rendezése. Naponta találkozott a földeken dolgozó férfiakkal, illetve javaslataival segítette a halászó asszonyokat vagy éppen a kézmûvesmunkákat. A faluközösség együttesen birtokolta a falut, a földet, a magántulajdon nemigen volt ismert, de ebben a tulajdonviszonyban is a törzsfőnöknek volt szava a földek kiosztásában és a munkamegosztásban. A bizalom alapja a törzsfőnök ősi természetfeletti erőkkel való kapcsolata, isteni eredete volt. A főnökök általában többnejûek voltak. A változatos és szerteágazó házassági viszonyok a törzs stabilitásának alapjait jelentették. A falvak törzsfőnökei közül a legerősebb, legnagyobb hatalommal bírónak különös befolyása volt a falvak életében.
A legjelentősebb konfliktusforrás az ún. vasu rendszer volt. Eszerint a törzsfőnök fiúgyermekei az anyjuk öccseinek javaiból részesedhettek. Mivel a törzsfőnök feleségének öccsei akár több faluban is élhettek, e jog alapján a törzsek igen szoros tulajdonviszonyi kapcsolatba kerülhettek egymással. Ez „normális" esetben erősítette a törzsek összetartozását, azonban ínséges időszakban, vagy komoly viták esetén e jog véres háborúk alapjává válhatott.
Az első ismert európai, aki Fidzsire érkezett, Abel Tasman a Holland-Kelet-indiai Társaság Indonéziába tartó hajósa volt 1643- ban. Az ő leírása a szigetekről az elkövetkezendő 130 évre távol tartotta az európai felfedezőket a térségtől. James Cook miután „felfedezte" és a brit korona gyarmatává tette Ausztráliát, rövid megállója alkalmával Tongán hasonló félelmetes leírást kapott a fidzsi törzsekről, s a sziget a kannibálok otthonának szinonimája lett.
Kókuszdiópálmákkal övezett korallmészkő-homok part a Viti Levu-sziget déli korallpartvidékén
A fidzsi törzsek változatosságát jól lemérhetjük a kereskedelem képén. Miközben egyes törzsek állandó háborúban álltak Tongával, a keleti Lau szigetcsoport törzsei élénk kereskedelmet folytattak az „ellenséggel". Fidzsiről elsősorban fegyvereket, masi ruhákat (nyomtatott papiruszszerû anyag) és színes madártollakat vittek ki. A 19. század elejétől a kereskedelem képét jelentősen átalakította az európaiak igénye. Bálnavadászok, szantálfa-kereskedők és tengeriuborkahalászok lepték el a főszigetet. Jó néhány törzsfőnök képes volt a falvát lakosokkal együtt is eladni jobb fegyverek reményében. Az európai szantálfa-kereskedők busás haszonhoz juthattak a felfedezett szantálfalelőhelyek segítségével. Azonban a források gyorsan elapadtak, s a törzsek magukra maradva, egymás ellen fordulva háborúskodtak tovább. Mindeközben rengeteg új munkaerőre volt szükség. A falvakból bevándorolt munkások java része a kimerült források után falu és munka nélkül maradva gyarapította a kalandorok tömegét.
A meginduló ausztráliai bevándorlással megnövekedett a térség hajóforgalma. Sok hajó azonban sohasem érte el célját, zátonyra futott, vagy éppen valamelyik fidzsi törz - zsel keveredett harcba. Rengeteg hajótörött került így Fidzsire, többségük szerencsétlen sorsra jutva kannibálok kezébe került, bár néhányuknak sikerült tudásukkal nagy ha - tást gyakorolniuk egy-egy törzsfőnökre, s így befolyásos pozícióba kerültek a társadalmi hierarchiában. A múlt század közepe táján sok misszionárius is érkezett a szigetekre elsősorban a kannibalizmus visszaszorítására, a kereszténység terjesztésére, hirdetésére. Ellentétben Tongával, útjuk Fidzsin nem volt veszélytelen, s gyakran áldozati üstökben végződött. Végül is a fidzsi lakosság nagy része felvette a kereszténységet, de falvaikban ugyanúgy folytatta szellemeiben való hitének gyakorlását, mint évszázadokkal ezelőtt. Az első jelentős európai központ a Viti Levutól néhány kilométerre Ovalau vulkáni szigeten jött létre: Levuka. Levuka vált a déli csendes-óceáni régió európai központjává.
Ettől kezdve drámai változás állt be Fidzsi társadalmában. Adminisztratív szinten egységes „államkezdemény" jött létre, s jelentős cukornád-, gyapot-, kopraipar fejlődött ki. Az új iparágak is sok új munkaerőt igényeltek. Mivel a „bennszülött" fidzsi törzsek továbbra is ragaszkodtak hagyományos faluközpontú közösségeikhez, nem jöttek munkát vállalni, így máshonnan, elsősorban „nyugatról", Vanuaturól, Indiából, Indonéziából jöttek munkások. A felbillent népességi arányok újabb feszültséget okoztak újonnan érkezettek és „őslakosok" között. Mind a brit korona mind Franciaország és Németország komoly érdeklődéssel fordult a terület felé. A britek léptek elsőként, így 1875-től Fidzsi hivatalosan is a brit korona része lett. A gyarmati hatalom egészen 1970-ig tartott, mikortól Fidzsi hivatalosan is független állammá vált. A új államnak a gyarmatiság után a gazdasági problémák mellett a felborult etnikai arányok hatásaival is szembe kellett néznie. A lakosság alig harmada fidzsi őslakos. Harmada indiai szegény bevándorló, míg a többi európai bevándorló. Három markánsan különböző kultúra, történelmi háttér, nyelv, mely Fidzsi jövőjét döntően befolyásolja.
A népesség kb. 2500 évvel ezelőtt a jelentős növekedés miatt, a parti területekről a nagyobb szigetek belsejébe is bemerészkedett és új telepeket alapított. E vándorlás eredményeként már akkor nagyarányú erdőirtás és talajerózió kezdődött. Az európai bevándorlással, a hagyományos faluközösségek felbomlásával a természeti erőforrások az egyének gazdagságának zálogai lettek. A korábbi erdőégetések ellenére a faluközösségek figyeltek arra, hogy az erdőterületek mérete ne változzon jelentősen. A múlt századi kolonizáció során nagy földterületekre lett szükség cukornád, kopra, gyapot termelésére, mely újabb erdőterületek felszámolásával járt. E folyamat eredményeként a szigetek nyugati oldala teljesen cukornádültetvényekké vált. Az erózió megállítására a nyugati területeken fenyőtelepítéssel próbálkoztak, mely ugyan „sike - res", de teljesen tájidegen a trópusi esőerdők világától.
Fidzsi jelentős édesvízkészletei ellenére a tiszta víz hiánya állandó probléma. Különösen a nagyobb városokban a víz minősége rossz, s a szennyvíz tisztítatlanul kerül a sekély, korallzátonyokkal körülzárt parti vi - zekbe. Különösen a főváros körüli vizekben a szennyezettség gyakran eléri azt a fokot, amikor már a halfogyasztás is veszélyes. Óriási probléma a szemét kérdése. A falvak legalább kétharmadában mind a mai napig ugyanúgy a falu határában halmozzák fel a szemetet, mint akár kétezer évvel ezelőtt, amikor a szemét teljes egésze biológiai úton lebontható volt. Napjainkban azonban a szemét mûanyagszármazék, mely rendkí - vüli tájromboló hatású is. E kép különösen a főútvonalak mellett, a nagyvárosok körül kiábrándító. Sajnos e harmadik világbeli kép jellemző a Pacifikum szigetvilágára, s ez alól talán ott találunk menedéket, ahol a 20. századi civilizáció és a gyarmatosítás csak kismértékben tudta megvetni lábát.
A jakona szertartás
A mindennapi burau, vagy yaqona szertartás az ősi fidzsi spirituális élet egyik alappillére. A múltban a falu spirituális vezetője színes szőnyegen térdelve itta a kava növény szárított gyökeréből készített italt a tanoa edényből, mely általában egy tabu keményfa törzséből (wessi) volt faragva. Gyakran tilalmi okokból a törzsfőnök szívószállal itta az italt, mert keze és ajka nem érinthette a szent folyadékot. Yaqona ivása a múltban elsősorban törzsfőnökök, spirituális vezetők szertartása volt, melyet gyakran a szellemházban tettek meg. A 18. század végére tongai hatásra a szertartás általánosabba vált, ugyanis Tongán ezen ital fogyasztása inkább családi, vendégtisztelő szertartásként mûködött. Ettől kezdve az italt a tanoa edényben keverték, s egy külön, kókuszdióhéjból faragott edénykében adták körbe. Ugyancsak tongai hatás a kava gyökerének rágása. Gyakran a közösség lányai, fiai együtt rágták a gyökeret az ital elkészítése előtt, a közösségi házban körben ülve. A yaqona ceremónia résztvevői az elfogyasztott kava ital után egyet tapsolnak, s a mana, yaqona szavakkal köszönik meg azt az isteneknek. A szertartás mind a mai napig fontos része a hagyományos fidzsi falukultúrának. Falvak meglátogatása során mindenképp kavával a kezünkben érdemes érkezni. A falu befogadásának jelképe a közös, általunk felajánlott kava elfogyasztása a faluközösség tagjaival.
Kannibalizmus
Régészeti tanulmányok, ősi telepek körüli szeméthalmok tanulmányozása azt mutatta, hogy az emberhús fogyasztása legalább 2500 évvel ezelőtt megjelenhetett Fidzsin, s hagyomány maradt egészen a 19. század végéig. A kannibalizmus a törzsek mindennapjainak rituális részét alkotta. A fidzsi társadalomban, az ellenség rituális „elfogyasztása" a legnagyobb kárpótlásnak számított. Másként nézve az áldozat gyalázatos halála az ellenség családjának körében igen lassan gyógyuló sebet ejtett. A legyőzött fél harcosait általában a csatatéren fogyasztották el, vagy hazacipelve, a törzs szellemházában a szellemeknek áldozva ették meg. A ceremónia zenével, tánccal vált teljessé. A férfiak halotti táncot, míg a nők obszcén, szexuális táncot jártak. A megsemmisítés leggyalázatosabb formái, mint az áldozat elevenen tûzbe dobása, feldarabolása vagy éppen saját testrészének elfogyasztatása egyaránt ismertek. A nők és gyerekek ugyanúgy részt vettek a ceremónián, bár ők a törzs szellemházából ki voltak tiltva. Az emberi húst éppen úgy készítették el, mint bármilyen más állatét. A törzsfőnök és a törzs spirituális vezetői, lévén ők a szellemek földi képviselői - nem érinthették meg az áldozatok húsát. Kezük és ajkuk tabu volt. Õket általában egy nő etette meg, figyelve, hogy se a kéz, se az ajkuk ne érintse meg az áldozati húst, vagy speciális keményfából faragott villákkal fogyasztották el saját maguk a falatokat. Az áldozat csontjából, bőréből „emléktárgyakat" készítettek, s nem volt ritka, hogy az áldozat teljes bőréből, nagyméretû tanoát vagy jaqonát (rituális ital készítésének edényei) készítettek. A háborúk győzelmének hirdetésére a hegylakó törzsek az áldozat csontjait a szellemházak, illetve a férfiak háza körüli fákra aggatták. A parti, halászó törzsek a lábszárcsontokból horgonyt, vitorlarögzítő „szegecseket", horgokat készítettek. Gyakran a törzsek speciális kőhalmokban rögzítették a törzsfőnök által elfogyasztott áldozatok számát.
