Andreas Vesalius könyve anatómiailag korrekt, mûvészi kivitelében pedig mintaszerû

Az orvoslással foglalkozók a 19. századig a fertőzésekkel és a járványokkal szemben éppoly tehetetlenek voltak, mint a testüregek megnyitását (és zárását) igénylő megbetegedésekkel, például nem tudtak mit kezdeni az igen gyakori „vakbélgyulladással" sem. Ugyanakkor meglepő, hogy a borbélyok és a seborvosok viszonylag milyen eredményesen végezték az elkerülhetetlen csonkolásokat, a szúrt és vágott sebek kezelését a harcosokon, az idegen testek eltávolítását, a vérző aranyerek kezelését, a hólyagkőeltávolításokat, sőt a szürke hályog operálását is. Persze azt tudnunk kell, hogy mindezen beavatkozások sok esetben halállal végződtek. Csodának a gyógyulás számított, de volt ilyen is.

Lényegében a fizioterápia visszaszorulásán kívül az orvoslás és a kórházak a középkorban nem sokat változtak. Az utóbbiak lassan inkább szociális jellegû intézményekké váltak, amelyekben a pap orvosok és az apáca ápolónők a betegségeket Isten méltányos büntetésének tekintették. Ennek megfelelően főként a bûnbánatot és a tisztes halálra készülést tartották fontosnak. Irgalmas jó szándékuk és önzetlen, szeretetteljes segítőkészségük vitán felül állott. Sajnos igaz az is, hogy az objektív, tudományos megismerést Clairvaux-i Szent Bernátotkövetve rút kíváncsiskodásnak (turpis curiositas) tartották. Mindezekkel együtt a középkor skolasztikus tudománya egyáltalán nem volt „sötét", hiszen a salernói, a párizsi, a montpelier-i, a bolognai stb. egyetemeken már a 10-12. században híres és kiváló orvosi (és természettudományos) fakultások mûködtek, ahol az arabok által megőrzött ókori tudás Kelet tudományával továbbfejlesztett ismereteit tanították. A legfőbb forrás a perzsa Ibn Szina (Avicenna) Kánonjavolt, melyben a kor teljes orvostudományát öszszefoglalta.

Ez a fajta tanítás inkább „oktatás" jellegû volt, hiszen a tanár egy pulpituson ülve olvasta fel (prelegálta) Arisztotelészt, Hippokratészt, majd Avicenna Kánonját. A hallgatók ezeket hallomás vagy jegyzetelés útján rögzítették, amit a szó szoros értelmében „bemagoltak". A vizsga a bemagolt anyag (lehetőleg) emésztetlen „visszakérődzéséből" állt. Az önálló gondolkodást a skolasztikus tudomány nem támogatta. A gyakorlati oktatás elég élesen elvált az elméletitől, s azt mesterségszerûen a hivatásos bábák, sebészek, borbélyok, fürdősök stb. végezték, olykor a „tudós" orvosok felügyelete mellett. Vagyis az empírián alapuló gyógyító tevékenység és a „tudomány", ami ekkor főként spekulációkon és a tekintélyelven alapult, már régen elég élesen elkülönült egymástól. A konzervativizmusában „megcsökött" tudomány nagyképûsége és a „gyakorló" gyógyászmesteremberek kényszerû brutalitása (eszközeik durvasága, a fájdalomcsillapítás lehetőségének hiánya stb.) tág teret nyitott a legkülönbözőbb (alternatív) gyógyászszélhámosok tevékenységének, az emberi hiszékenység vámszedőinek, kihasználva a misztikus, okkult áltudományok már akkor is burjánzó választékának lehetőségeit, valamint a babonás hiedelmek szuggesztivitását.

1500 körül készült üvegablak (Marburg). Magyarországi Szt. Erzsébet pestises beteget ápol.

A reneszánsz ember központú világképe a tudásszomj fantasztikus fellendülését hozta. Az emberléptékû, felfogható és megismerhető világ tanulmányozásában olyan szellemek vettek részt, mint a mûvész Leonardo da Vinci,a fizikus Galilei,az anatómus Andreas Vesalius, a sebész Ambroise Paréés sokan mások, akik a 16-17. században megalapozták a kísérletes természettudományt és azon belül az „élőeszközös testek" (ideértve az ember) tanulmányozását. A történelem furcsa (de jellemző) fintora, hogy a felvilágosodás hajnalán, a francia forradalom idején - amikor az emberi észt ültették Isten trónjára - pitiáner politikai okokból mindenesetre lecsapták Lavoisier-nak, a kor legnagyobb kémikus zsenijének felmérhetetlen értékû fejét (lásd Sántha-ügy és társai korunkban!).

Minden további eszmefuttatás helyett hadd idézzem ismét Diószeghy Sámuelt annak illusztrálására, hogy kb. 200 évvel ezelőtt a „modern" természettudomány néhány alapvető elvét már igen világosan látták a biológiában (és az orvostudományban) kutató legkiválóbb elmék. Az „élőeszközös testek" mindegyikét a plántáktól az állatokon át az emberig „négy rendbéli levegőég nemû tárgy (ma: gáz), vagy matéria, t. i. Savany Tárgy vagy Savanyszerző (Oxygenum), Víz Tárgy, vagy Vízszerző (Hydrogenum), Szén Tárgy vagy Szénszerző (Carbonicum), és Fojtó Tárgy vagy Halálszerző (Azotum ma: nitrogén) alkotja". Vagyis lényegében ugyanazt mondja, mint a kitûnő Kajtár Márton professzor 1986-ban megjelent Változatok négy elemre címû, remek szerveskémiatankönyvében. Az élők önszervező, negentrópiatermelő, programozott és szabályozott mûködését a Fûvészkönyv ekként veti össze a szervetlen (nem élő) rendszerek termodinamikájával: „A természeti erő ,a' testeket és alakokat, az atyafiságnál fogva bizonyos és meghatározott mérsékben összvefoglalja, de azokat az egyesülésben meg nem tarthatja, mihelyt más materia járul hozzájok ,a'melynek valamelyikkel nagyobb atyafisága van; az életerő pedig összveköt sok különböző alakokat az atyafiság ellenére is és kigondolhatatlanul sokképpenn változtatvánn azoknak mérsékeit, más más alkotású testeket formál belőlük a'minémüeket a' természet nem esmér (ma: szerves vegyületek)…. A' külső természeti erők ellenben szüntelen ostromolják az életerőt, törekedvén visszaszerezni a' materiát ,melyet az a maga hatalma alá vett." Vagyis sejtették, hogy az élő szervezet mint nyílt dinamikus egyensúlyi rendszer - távol a termodinamikai egyensúlytól (halál) - a környezettel szakadatlan kölcsönhatásban van és az onnan felvett anyagokból csakis a környezet entrópiájának növelése árán képes saját rendezettségét (negentrópiáját) fenntartani.

A 19-20. század fordulóján a biológia dinamikus, evolúciós szemléletének kialakulásával - a sejtnek mint az élet alapegységének felismerésével és nem utolsósorban a mikrobák létének és szerepének igazolásával - döbbenetes áttörés ment végbe, ami az évezredes fenomenologikus orvosempíriából pontos ismeretekkel elméletileg is megalapozott orvostudományt „csinált". E folyamatnak még csak vázlatos ismertetésére sem vállalkozhatok e helyen, hiszen az nyilvánvalóan (több) könyvtárnyi anyagot tenne ki. Annyit mégis meg mernék kockáztatni, hogy az élők kémiai összetételének egységessége után hamarosan az is kiderült, hogy az életfunkciók alapvető mechanizmusai is lényegileg azonos fizikai és kémiai elveken nyugszanak minden élőben. Vagyis az ember nem valami egészen különleges, kiemelt teremtmény, hanem az élőlények hatalmas csoportjának egyik tagja. Darwin után pedig az is nyilvánvaló lett, hogy mi, élőlények mind egymás rokonai vagyunk mint egy közös ős leszármazottai. Az orvostudomány fejlődése szempontjából ennek a ténynek igen izgalmas következménye volt, hogy az ember biológiájának kísérletes tanulmányozására megbízhatóan lehetett állatkísérleteket végezni s ezek eredményeiből további következtetéseket levonni. Orvostudományunk mai fejlettségét nem kis részben „állattestvéreink" milliárdjainak feláldozása árán értük el. Erről ma sem illenék elfeledkeznünk.

Mindeközben a „nem élő" világ szerkezetét és törvényeit tanulmányozó tudományok - nevezzük őket (pongyolán) összefoglalóan fizikának és kémiának - feltárták az anyagszerkezet főbb elveit a kvantumoktól a kozmoszig, rávilágítva a testek közötti kölcsönhatások lehetséges mechanizmusaira és azok törvényszerûségeire. A feltalált szerkezetvizsgáló eljárásokról pedig az idők során kiderült, hogy azok nemcsak az élettelen, hanem - megfelelő feltételek mellett - az élő anyagokra is alkalmazhatók. E felismerések mára oda vezettek, hogy a biológiai világ egészét szervező és szabályozó molekulák kémiáját (nukleinsavak, fehérjék) a kezelhetőség mélységéig ismerjük, azaz már nemcsak molekuláris biológiáról, hanem molekuláris patológiáról és egyszer talán majd molekuláris terápiáról is beszélhetünk.

Diagnosztikai eszközeink manapság már fantasztikus finomságú részleteket képesek feltárni az élő szervezetben, mégpedig igen kíméletes módon kihasználva a vékony száloptika, valamint a legkülönbözőbb rafinált képalkotó módszerek nyújtotta lehetőségeket. Ma már az ember egész testét akár néhány centiméter vastagságú „szeletekben" végig tudjuk böngészni, miközben az egyetlen kényelmetlenség, amit a betegnek el kell viselnie, a fekvés.

A fejlődés tökéletesen lenyûgöző. Nekem azonban ma is a fülembe cseng a tápéi öreg kántor bölcsessége: „Én még olyan embörree nem tanákoztam, aki az élete vége felé mög ne haat vóna."

Hát akkor mire jó az egész? Tapintatosan szólva naivság lenne azt állítani, hogy az orvostudomány a halál ellen harcol. A halál nem valamiféle büntetés, hanem (amint azt már Senecais tudta) alapvető fizikai törvény - az entrópianövekedés - elkerülhetetlen következménye. Pszichésen pedig állandó figyelmeztetés arra, hogy életünk véges és minden perce egyszeri, egyedüli és visszahozhatatlan. Jó lenne, ha magunk és embertársaink (politikusaink, hivatalnokaink stb.) ugyancsak eszerint értékelnék az időt (a magukét és a másét). Persze ez is olyan tény, amiről szeretünk megfeledkezni, miközben állandó időzavarban, lélekszakadva, nyakig stresszben nyargalunk el a saját életünk „mellett".

Az orvostudomány racionális célja az egészség megőrzése, ameddig lehetséges, és megromlása esetén helyreállítása, amennyire lehetséges. Századunk első harmadának-felének nagyszerû hazai orvosai, mint Korányi, Bókai, Hajnal, Purjesz, Hetényi és Magyar, még ismerték a titkot. A kóros állapotok kezdeti tüneteinek, kifejlődésének és várható kimenetelének szinte elképzelhetetlenül sokféle, finomabbnál finomabb jelét ismerték fel, „érezték" meg elképesztő empátiával, intuícióval. Az orvostudomány valóságos mûvészei voltak. Nekünk annak idején Purjesz professzor úr - a drága Béla bácsi - még megkísérelte a háború utáni években ezt a mûvészetet megtanítani; de sajnos sem mi, sem a kor erre már nem voltunk alkalmasak. Azalapot, a mélyreható anatómiai, élettani, kórtani és kórbonctani ismereteket még megkaptuk. Hiányzott viszont az „idő" az anamnézis aprólékos felvételére, a fizikális vizsgálat magasiskolája ezer finomságának elsajátítására, a kórlefolyás szinte kínos precizitású követésére és dokumentálására. A mûszeres diagnosztikai lehetőségek akkoriban (30-50 éve) a maihoz képest kőkorszaki szinten mozogtak, a gyenge röntgenkészülékekkel, a halványka EKG-masinákkal, a leginkább kínzóeszközre emlékeztető vastag és merev endoszkópokkal az orvos sokszor magát is és a beteget is keservesen megkínozta. A vércukor, a maradék nitrogén laboratóriumi meghatározása fél- vagy egész napos, bolhafésülős laboratóriumi munka volt még szigorló orvos koromban is. Az orvos-beteg kapcsolatot viszont ezekben az iskolákban a Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1687) az orvosnak előírt „tökéletes lelkiismeretesség, a hûséges szorgalom és hiánytalan jóakarat" alapján a mélységes humanitás jellemezte. Pápai Páriz Ferenc már tudta: „Szélesebben kiterjedt az ember nyavalyássága, mint az orvosok tudománya."

A mi mestereink még pontosan ismerték tudásuk korlátait, s ahol ezt elérték, ott - jól tudták - már csak emberségességük segíthetett. Ez nem kis mértékben annak volt köszönhető, hogy nekik a szakma fölényes és kimerítő ismeretén túl átfogó „humán" érdeklődésük és mûveltségük volt. Eszükön, intelligenciájukon túl szívük és lelkük is volt.

A mai orvosi diagnosztikai technikák mellett „a beteganyagból a 003116 881 taj-szám" szinte emberi kéz érintése (és emberi szó váltása) nélkül gördül át a diagnosztikai alagút „szellemvasútján", majd egy megfelelő szakértői rendszer kiadja a diagnózis kódját és a társadalombiztosító előírta (és finanszírozható) terápiára szóló utasítást. Nem kívánom itt a hazai egészségügyi ellátás csontig lerágott koncát marcangolni, csak annyit kérek, olvassák el záróidézetként az alábbi sorokat:

„1778-ban Bétsben, Nemes Trattner Tamás Udvari Nyomtató és Könyvárusnál megjelent Orvos Könyv, mellyet Méltóságos Liber Báró Störck Antal úr ő nagysága Mint a' két császári és királyi Felségnek Tanátsosa, Első Orvosa az Orvosi Tudomány Tanításának Állandó Igazgatója, az Austriai Minden Örökös Országoknak Protomedicusa, Az Ausztriai Német Tartományokban lévő Tábori és Falusi Borbélyok Számára, Német Nyelven irott a Maga Nemzete hasznára pedig minap Bétsben lakván, ugyan ott Magyar Nyelvre fordított Milesz Josef Med. Doctor, mostan a Ketskeméti H. C. Oskolában Rector és Professzor." A szerzői előszóban ez áll:

„A' jó rend tartású Közönséges Társaságnak (közösség) főbb gondjai közül edgyik az, hogy a' maga lakosinak egészségekre vigyázzon: mert az ő hatalma a'szerént nő vagy fogy, a'mint a'lakosok száma öregbedik vagy kissebbedik.

Nem lenni, vagy a'betegség miatt a'Közönséges Társaság szükséges dolgaira alkalmatlannak lenni e tekintetben mind egy. Minden foglalatosság, munka és hivatal a'Közönséges Társaságban, egészséges testet kíván.

Ez az igazság tudva volt eleitől fogva minden jó rendelésû Közönséges Társaságokban ,mellyek a' magok lakosainak egészségére tzélzó bőlts rendeléseik által sokkal nagyobb emlékezetet szerzettek maguknak a'maradékoknál, mint sem a' levágott ellenségek bé halmozott testeik felett emelt oszlopok által."

Ide kívánkoznak végül Benedek István szavai is: „az alapkutatás, a Természetbölcseleti lényeg feltárása (az orvostudomány) nem nyújt olyan közvetlen segítséget, mint egy simogatás (!!), egy aszpirin, egy seb bekötése vagy egy tályog felmetszése (azorvoslás)."

Ennyi. Aki olvassa, adja tovább!