Rudolf Virchow, a 19. század kiemelkedő patológusa

Az orvoslás korai szakaszaiban, a görög-római, majd keresztény középkori időszakban az empíria volt az a tényező, ami a gyógyítás lehetőségeit és minőségét megszabta. Azértelmes emberi megfigyelések, a véletlenszerû gyógyulásokkal szerzett tapasztalatok alakították a gyógyászat fejlődését, és miközben nemegyszer eredményes volt a gyógyítás, tévhitek sokasága hálózta be, vagy kötötte gúzsba. Lényegében csak a reneszánsz idején indult meg a biológiai alaptudományok olyan fejlődése, ami a gyógyászatot is érintette. Akkor születtek azok a felismerések, amelyek az ember anatómiájának, az egyes szervek mûködésének megismeréséhez vezettek. A nagy áttörést Schleiden és Schwann felismerése a sejtekről, Virchow sejtpatológiája, a baktériumok felismerése hozta meg és ez már a 19. századra esik. Ekkor jöttek létre az anatómia, az élettan, kórélettan és farmakológia azon alapjai, melyek segítségével az empirikus gyógyászat tudományos orvoslássá, azaz orvostudománnyá vált. Bár az említett tudományok mind besorolhatók a biológia gyûjtőfogalmába, egymástól elkülönülve önállóan fejlődtek és mindegyikük elsősorban közvetlenül az emberi szervezet megismerésére és gyógyítására irányult. A 20. század ezen a területen részben e diszciplínák szintézisét és egymással való átfedését hozta létre, sokkal szilárdabb alapokra helyezve az orvostudományt; részben a nagy jelentőségû általános biológiai felismeréseket emelte be az orvostudományba. Mindeközben a kutatások és felismerések a sejteknél jóval kisebb (kezdetben sejtalkotó szintû, később molekuláris) régiókat derítették fel, ami megteremtette a sejten belüli és sejtek közötti szabályozási folyamatok megértését és befolyásolását, beleértve az információátadást és öröklődést is.

Az orvostudomány jelenkori fejlettségét a biológiai tudomány és a technika szintje határozza meg. Ebben az értelmezésben az orvostudomány emberre alkalmazott biológia és az ember érdekében alkalmazott (gyógyítási) technika. Ami mindennek a biológiai bázisát jelenti, az elsősorban az életmûködések állatokon és növényeken (pl. baktériumokon) szerzett ismereteinek emberre való kivetítését jelenti, illetve mindazon kísérletek adatait, amelyek emberen nem végezhetők el (tehát az állatokon nyert megfigyelések adatait fogadjuk el, mint amelyek az emberéhez hasonlóak). Ez egyidejûleg azt is jelenti, hogy az emberi sejtszintû, illetve sejtszint alatti mechanizmusok nem elsősorban emberorvosi szinten tanulmányozottak, hanem általános biológiai (vagy élettani) vizsgálatok emberre való kivetítései. Ami sajátságosan az emberen (normális, egészséges sejteken, szöveteken, szerveken vagy az egész szervezeten) végzett megfigyelés, az is biológiai módszerekkel történik és biológiai következtetéseket vonunk le, majd alkalmazunk a kóros folyamatok normálissá tétele érdekében. Ennek értelmében a biológiai tudomány haladása, annak minden lépése előreviszi - azonnal, vagy várhatóan - az orvostudomány fejlődését is. Atechnika fejlődése viszont lehetőséget teremt a biológiai alapismeretek kiszélesítésére vagy elmélyítésére, új eszközök munkába állítása révén; így az orvostudomány is előrelép. Ugyanakkor az új - kezdetben nem is az orvostudomány számára kidolgozott, de később adaptált - technika módot ad a betegségek pontosabb és koraibb diagnózisára, miközben megteremti a beavatkozás (gyógyítás) lehetőségeit. A biológiai tudomány tehát az egészséges emberi szervezet feltérképezésében és a kórokok kiderítésében ad biztos alapokat az orvostudománynak, miközben a mûszaki tudományok (technika) a diagnosztika és terápia lehetőségeit teremti meg. Bizonyos szint fölött azonban maga a technika által is támogatott biológia közvetlen beavatkozási lehetőséget teremt a betegségek korrekciójára, mint ahogy ez például a génsebészet esetében megmutatkozik.

Tévedés volna azt hinni, hogy a biológiai és orvosi tudományok közötti kölcsönhatások egyirányúak, azaz csak a biológia segíti az orvostudományt. Az orvostudomány a maga igényeivel visszahat a biológiai kutatásokra és mintegy orientálja azokat. Mivel az ember számára, azon túlmenőleg, hogy soha ki nem elégülő kíváncsisága a dolgok mibenlétének megismerésére sarkallja, döntő szempont saját jóléte és minél biztosabb fennmaradása, a biológiai kutatások elsőrendû célja azok emberre való alkalmazhatósága. Az embert pusztító folyamatok közül mindig más és más kerül előtérbe a körülmények változásai miatt; ez a biológiai kutatások irányváltoztatását is eredményezi. Ez azonban csak az egyik tényező, amely az orvosi irányultságú biológiai kutatások fejlődését megszabja. Amásik a lehetőség, tehát, hogy mit tud megvalósítani a technika adott fejlettségi színvonalán. A biológiai kutatások által létrehozott általános jellegû felismerés kitermeli a módszert, amely - ha az orvostudomány igényli - az ember esetében lehetővé teszi a konkrét beavatkozást. A gének feltérképezése, kivágása, összeragasztása, vektorok segítségével egyik helyről (sejtből) a másikra vitele mint általános biológiai eredmény lehetővé teszi, hogy ugyanezt emberen is alkalmazzuk, ha a gyógyítás igényli és az etika elfogadja. Ha a módszer részlegesen beválik, visszakerül a biológiai szférába, ahol megtörténik a tökéletesítése. Ez az átjárás biológiai és orvosi tudomány között biztosítja mindkét tudomány haladását, miközben nélkülözhetetlenné teszik magukat egymás számára. Ugyanakkor azonban, ahogy az orvostudomány a biológiai alaptudomány haladásának függvényévé válik, úgy lesz az utóbbi az orvostudomány kiszolgálójává éskiszolgáltatottjává( amennyiben arra kap támogatást, amit az alkalmazott tudomány igényel).

A biológia-orvostudomány egymásra hatás és visszahatás nem folyamatos, hanemugrásszerû.A fénymikroszkopikus méretû baktériumok felismerése lehetővé tette szerepük tisztázását a kóros folyamatokban éppúgy, mint - megfelelő technikai közremûködéssel - elkerülésüket (sterilizálás, aszepszis és antiszepszis) vagy elpusztításukat (tenyésztési eljárások oltások számára, kemoterápia, antibiotikumok). A baktériumok felismerése azonban még a múlt század vívmánya, melyet ezen a területen hosszú ideig nem követett újabb nagy jelentőségû felismerés. Tehát számos betegség oka ismeretlen maradt, mígnem a technikai lehetőségek (pl. elektronmikroszkóp) megalapozták a szubmikroszkópos méretû vírusok felfedezését. A vírusok felismerése magában hordozta az orvosi beavatkozás lehetőségét is (vírusok tenyésztése és oltások, például a gyermekbénulás ellen). Egyes betegségek azonban így sem váltak megmagyarázhatóvá, egészen a fehérjetermészetû prionok felismeréséig. A baktérium, a vírus és a prion fogalmával az egész biológiai gondolkodásmód, beleértve az élővilágról alkotott elképzeléseket, átalakult, tehát az orvostudományi igény megváltoztatta a biológiai képet.Közben azonban eltelt több mint száz év. A kórokozók ismeretében való mélyrehatolás nem lett volna azonban lehetséges a genetika fejlődése nélkül.

A genetika korszaka a borsó öröklődésének megfigyelésével kezdődött, majd évtizedekig feledésbe merült. Csak amikor a sejttan fejlődése eljutott arra a fokra, hogy a kromoszómák és azok sejtosztódás közbeni viselkedése felismerhetővé vált, kapcsolódhatott össze az örökléstan és a sejttan, bontakozhatott ki a gén fogalma. De megint évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a DNS-nek az öröklődésben való szerepe kiderüljön. Ezután rohamosan jött létre a korszerû (molekuláris) genetika és teremtődtek meg a feltételek a gének szabás-varrására, elvételére és bejuttatására, a vírusok gén jellegének felismerésére és hasznos génhordozóként való használatára. A teljes élőlény (borsó) öröklődési menetének megfigyeléséből jutott el a biológiai tudomány az emberi betegségek öröklődési jellegzetességeinek egzakt megfigyeléséhez és leírásához, miközben egy másik úton a baktériumokon végzett genetikai megfigyeléseket próbálta meg emberre alkalmazni. A biológiai altudomány, a genetika sem kerülhette el tehát sorsát, az emberi alkalmazást, és ma már egyre inkább az emberi igény (gyógyítás, táplálék biztosítása, környezetszennyezés lebontása stb. mint prioritások) szabja meg fejlődési irányát.

Az altatási-érzéstelenítési módszerek fejlődése és az extrakorporális keringetés kidolgozása, a megfelelő mûszerek (varróeszközök stb.) megteremtette a lehetőséget a szívmûtétek végzéséhez. Ezek csúcsteljesítménye a szerv kicserélése, azaz a régi, mûködésében károsodott szív helyébe - halottból - új szív beültetése. Az említett módszerek megléte és megfelelő sebészi gyakorlat esetén a szívátültetés mûtéti sikere nem volt kétséges. Hiányzott azonban a megfelelő biológiai bázis, amely szükséges lett volna az átültetett szív kilökődésének megakadályozására. Éppen ezért az első „újszívesek" halálra voltak ítélve és csak a briliáns sebészeti technika kísérleti nyulaiként szerepeltek. Ugyanakkor a rendelkezésre álló technika kiprovokálta a biológiai kutatások ezen területen való előrehaladását. Ömlött a pénz az immunológiai kutatásokba és ez oda vonzotta a kiváló elméket is. Azimmunológiai alapkutatások rendkívül magas szintre emelkedtek és sorra produkálták a Nobel-díjakkal is honorált új felismeréseket. Miközben az immunbiológia csúcstudománnyá vált és tisztázta az immunológiai mechanizmusokat, aközben a gyógyszerkutatás sorra állította elő azokat a molekulákat, amelyektől az immunrendszer többé-kevésbé specifikus gátlása várható volt, hogy miközben a szervezet nem veti ki az átültetett szervet, a védekezőrendszer se károsodjék annyira, hogy az a beteg életébe kerüljön.Azorvosi lehetőség tehát megteremtette az igényt, és megszabta az irányt a biológiai alapkutatás és az alkalmazott gyógyszerkutatás számára.

Nemcsak az orvosi - gyógyítási - lehetőség motiválja és orientálja a biológiai kutatásokat, hanem bizonyos orvosi kényszerek is.Ennek jellegzetes példája az antibiotikum-kutatás. Az első antibiotikum, a penicillin felismerése magával hozta az antibiotikumok garmadájának előállítását, részben új, antibiotikum-termelő mikroorganizmusok feltárásával, részben - később - a meglévő antibiotikumok szintetikus módosításával (szemiszintetikus antibiotikumok). Az antibiotikus kezelés elterjedése viszont életre hívta részben az antibiotikum rezisztenciát, részben a gombás fertőzések elszaporodását, ez utóbbit a szervezeten belüli biológiai egyensúly felborulásának eredményeként. Az antibiotikumokat termelő mikroorganizmusok fellelése ezzel nem bírta a versenyt, meg kellett tehát próbálkozni genetikailag módosított antibiotikumtermelőkkel. Szinte ugyanez a helyzet a szerv- és szövetátültetésben is. A sebészi technika felfutása hiábavaló a megfelelő donorok hiányában. Ha viszont a technika adott, akkor jogos a transzplantációra szorulók igénye, hogy ahhoz hozzá is jussanak. A kiútkeresés vezetett el ahhoz az elgondoláshoz, hogy sejttenyésztés oldja meg a problémát. Valamely szerv őssejtjei ugyanis megfelelő körülmények között - üvegben - képesek létrehozni az adott szervet. Ezzel a szervellátás szinte korlátlanná válnék. Nem véletlen tehát, hogy a biológiai kutatások ebbe az irányba összpontosultak és az eddigi eredmények biztatóak. Emellett ez a technika nemcsak a szervhiányt küszöböli ki, hanem szükségtelenné is teszi az immunszuppressziót, hiszen az esetek jelentékeny részben magának a betegnek az őssejtjeiből elő lehet állítani a szervutánpótlást.

Nem ezért fejlődött ki a klónozási technika, de itt találkozott a szervátültetési igénnyel. Testi sejtből történő klónozással ugyanis - a ma már rendelkezésre álló biológiai technikával - teljes élő egyedet lehet teremteni, mint ahogy ez történt az első klónozott bárány, Dolly létrehozatalakor és ahogy ma már számos más fajban is végre lehet ezt hajtani. Ez alól az ember sem lenne kivétel, ha etikai problémák nem adódnának. A klónozott ember előállításának azonban - teljes joggal - megálljt parancsoltak. Ugyanakkor kézenfekvőnek látszik, hogy ezzel a módszerrel emberi alkatrészek (szervek, szövetek) előállítása is megtörténhet. Hihetetlenül csábítónak látszik, hogy bárkinek egyetlen testi sejtjéből meg lehet csinálni azt a másolatot - fiatalabb kiadásban -, amely az elhasználódott (roncsolódott, vagy nem mûködő) szervét, akár végtagját is, pótolhatja. Az etikai probléma azonban itt is adódik: szabad-e alkatrész-embert előállítani? Mindenesetre a gyógyítás nagy a nyomást gyakorol a biológiai mûszervek előállítására és a kutatások rendeletileg nem állíthatók le. Lehet azonban, hogy a biológiai kutatás alkalmazkodik az etikához. Így nem petesejtet klónoznak, hanem az egyedfejlődés egy későbbi állapotában megjelenő őssejteket, melyekbe a szervet igénylő sejtmagjait ültetik be (ez megakadályozza a kilökődést). Eközben a sejteket halhatatlanná teszik, tehát szaporodásuk biztosított.

Egy-egy biológiai kutatási terület „felfutása" magával hozza, hogy e terület következményes kapcsolatai is virágzani kezdenek. Amikor az immunbiológia - éppen a szívátültetés sebészi sikerének eredményeként - az érdeklődés előterébe került, nemcsak a transzplantációs immunológia kezdett el fejlődni, hanem a terület rokon ágazatai is. Az immunológiai felismerések, amelyek szükségesek voltak a transzplantáció tökéletesítésére, felfedték az autoimmunitás alapjait is és lehetőséget teremtettek - többek között - az allergiás megbetegedések más, új nézőpontból való vizsgálatára is. Eközben kiderült, hogy éppen e betegségek szaporodóban vannak - a fokozódó kemizáció eredményeként -, ami magával hozta e területek önmagáért való vizsgálatának szükségességét. Közben új módszerek is jelentkeztek, mint a monoklonális (egyetlen immunsejt leszármazottaiból előállított, tehát csak egy antigénre reagáló) antitestek előállítása, amelyek az immunbiológiai ismereteket továbbfejlesztették azáltal, hogy finomabb részletek is vizsgálhatóvá váltak - nemcsak immunbiológiai, hanem általános sejtbiológiai célra is - egyidejûleg felvetve annak lehetőségét, hogy a speciálisan célzott antitestekkel gyógyszerek transzportálhatók meghatározott helyekre és elfajzott (például daganat) sejtek célzottan elpusztíthatók.

A biológiai kutatások, azok is, amelyek az orvostudományt közvetlenül érintik, egyszerre sok területen haladnak előre, azonban nem egyforma sebességgel és nem egyforma eredményességgel. Ez hozza magával, hogy a biológiai alapkutatásban elért jelentős, de magukban álló eredmények nem tudnak azonnal hasznosulni a gyógyításban, mert össze kell várni a különböző oldalakról befutó megfigyeléseket, amelyekkel együtt az áttörés létrejöhet. Rous több mint nyolcvan évvel ezelőtti észlelése a szûrhető anyagokkal átvihető daganatokról csak jóval a vírusok felismerése és fertőző képességük bizonyítása után eredményezhette a daganatokról alkotott szemlélet megváltoztatását, mert ehhez tisztázni kellett az egész „masinériát", azaz: mik a protoonkogének, melyek a normális sejtosztódás-szabályozásban játszanak szerepet, hogyan alakulnak át onkogénekké, melyek már daganatot váltanak ki és hogyan tartják mindezt kordában a tumorelnyomó (szuppresszor) gének, melyek sérülése vagy hiánya (ma már tudjuk) a daganatképződés alapja. Amikor felismerték, hogy a sejtek öngyilkosságra képesek - sőt egyesek hajlamosak arra -, először nem értették, mi lehet ennek a jelentősége. Amikor azonban ezt összevetették a tumor szuppresszor - protoonkogén - onkogén rendszerrel, világossá vált, hogy a sejtnek van egy lehetősége még azután is, hogy az onkogéneket nem tudja elnyomni, ha elpusztítja önmagát (apoptózis). Ezáltal a korlátlan sejtszaporodás, a rosszindulatú daganatos elfajulás jellemzője, nem jöhet létre. Mindez nemcsak a rosszindulatú daganatokról alkotott orvosi szemléletet alakította át, hanem lehetővé tette új gyógyszerkutatási irányzatok kialakulását apoptózis indukálására és apoptózis induktorok célzott transzportjára.

A daganatos sejt többek között abban különbözik az egészségestől, hogy halhatatlan, azaz osztódásainak száma nem korlátozott. Ezt a legújabb vizsgálatok szerint annak köszönheti, hogy mûködik benne a telomeráz enzim, amely kiegészíti az egészséges sejtekben minden osztódásnál megrövidülő kromoszómákat. Ha a telomerázát leállítjuk, akkor a daganatsejt is halandó lesz, és bizonyos számú osztódás után elpusztul. A telomeráz gátlása a daganatnövekedés gátlását is jelenti tehát, ez is terápiás út. A sejtosztódási, sejtöregedési (biológiai) kutatások szintézise ily módon forradalmasította és korszerûsítette a daganatkutatást és új gyógyítási irányzatokat indított el.

A biológiai alapokon kifejlesztett gyógyítási módszer bizonyos esetekben igényli a biológiai kutatási módszer közvetlen felhasználását a terápiában. Erre jellegzetes példa, amikor daganatsejt- tenyészeteken vizsgálják valamely újonnan előállított daganatölő (citosztatikus) szer hatékonyságát. A sok molekula közül így kiválasztott anyag kerülhet azután állatkísérleti, majd emberi felhasználásra. Ezáltal egyre bővül azon szerek választéka, melyek daganat-kemoterápiára felhasználhatók. Csak általánosságban igaz azonban, hogy egyegy ilyen gyógyszer hat a daganatokra, mert a daganat fajtájától, sőt az adott egyén (beteg) daganatsejtjeinek érzékenységétől függően a hatás erőssége eltérő. Nem lehet azonban a beteget kitenni annak, hogy az összes rendelkezésre álló szert kipróbálják rajta. Ha viszont a beteg saját daganatának sejtjeit viszik tenyészetbe  és azon próbálják ki az egyes szerek hatását (hasonlóan a beteget fertőző baktérium érzékenységének vizsgálatához), várható, hogy az ekkor legalkalmasabb gyógyszer a beteg számára is az lesz. Az általános gyógyszer kiválasztására alkalmazott biológiai módszer tehát megteremti a lehetőségét az egyedi szer alkalmazásának, a célzott terápiának. Ezzel tulajdonképpen eljutottunk oda, hogy a modern biológiai kutatások és módszereik megteremtik a lehetőségét az egyedi személyre szabott gyógykezelésnek. Ha figyelembe tudjuk venni a kezelésre szorulók egyedi - genetikai - sajátosságait is, akkor, miközben a gyógyszerek jobban hatnak, a vizsgálatok egyidejûleg elkerülhetővé teszik a kezelések azon mellékhatásait, amelyek a kezelt személy egészségét, akár életét is veszélyeztetik. Ez a célja a farmakogenomikának, amely az emberi gének feltérképezését a gyógykezelés szolgálatába állítja.

Albert B. Sabin, a gyermekbénulás elleni oltás egyik kidolgozója

Mint láttuk, a biológiai tudománynak az orvostudománnyal való szoros kapcsolata meglehetősen későn alakult ki. Az orvostudományi alapkutatások az élettan (fiziológia) keretében történtek, amely ugyancsak biológiai tudomány, azonban amikor biológiáról beszélünk, itt az általánosabb vonatkozások kerülnek előtérbe. Amikor Alfred Nobel a róla elnevezett díjat alapította, nem biológiai kutatásokra gondolt és a díjat fiziológiai és orvostudományi eredményekért ítélték oda. Az évszázad első felében valóban az orvostudománnyal közvetlen kapcsolatban álló kutatásokat díjazták, a század második felében azonban megváltozott a helyzet: eltolódott a biológia irányába. Az öröklődés tanulmányozásáért Morganés Mullerugyan (1933- ban és 1946-ban) még a század első felében kapta meg a Nobel-díjat az embertől filogenetikailag hallatlan távolságban lévő élőlényeken (ecetmuslicán) végzett alapvető öröklődésbiológiai kísérleteikért, mégis a biológiai Nobel-díjak özöne a század második felére volt (van?) jellemző. Miután Watsonés Crickfelismerték a DNS szerkezetét, ami által lehetővé vált a molekula öröklődésben és információhordozásban játszott szerepének tisztázása, 1958-ban Beadle, Tatum és Lederberg, 1959- ben Ochoa és Kornberg, 1962-ben Crick, Watson és Wilkins, 1965-ben Jacob, Monod és Lwoff, 1968-ban Holley, Khorana és Niernberg, 1969- ben Delbrück, Hersheyés Luriakaptak Nobel-díjat olyan kutatásokért, melyek akkor még az embertől távol álló általános biológiai (genetikai) problémákra adtak választ. (Eközben nem kapott Nobel-díjat a gyermekbénulás elleni vakcinát - tehát egy olyan szert, amely a gyógyításban közvetlenül felhasználható - előállító Salkés Sabin.) És akkor az immunbiológiai alapkutatásokért adott Nobel-díjakat még nem is vettük számításba. Már ekkor érződött azonban, hogy e válaszok előbb vagy utóbb igenis az embert és annak gyógyítását közvetlenül és lényegbevágóan fogják érinteni. Ha elfogadjuk, hogy a Nobel-díjak a kutatási irányzatokat mérföldkövekként jelölik ki, azt mondhatjuk, hogy a biológiai tudomány - melyet korábban a természetrajz szinonimájaként fogtak fel - valóban az orvostudomány meghatározó tényezőjévé vált és a Nobel-díjak tekintetében egyre inkább elfoglalta az élettan helyét.

Az empíria korszaka után kezdetben az anatómiai megfigyelések, majd az élettani kutatások voltak nagy hatással az orvostudomány fejlődésére. Nem látszik kétségesnek, hogy jelenleg a biológia haladása határozza meg elsőrendûen fejlődésének irányát és sebességét. Bár a „molekuláris" biológia tudománya még viszonylag fiatalnak mondható, ezért messze mutató következtetések nehezen vonhatók le, úgy tûnik, hogy haladása a nagy áttörés óta töretlen. Ezért feltételezhető, hogy az orvostudományra való hatása is folyamatos marad. Ugyanígy töretlennek látszik a mûszaki (technikai) tudományok fejlődése is, ami mind a biológiát (és ezen keresztül az orvostudományt), mind közvetlenül az orvostudományt befolyásolja. A biológiaorvostudomány kölcsönhatás leállása, vagy intenzitásának csökkenése tehát nem várható. Ahogy azonban a molekuláris genetikai mechanizmusok felismerése elvezetett a genetikai információ gyakorlati befolyásolásához, úgy várható, hogy az idegrendszer információtárolási és -átadási mechanizmusainak megismerése forradalmasítja a gondolkodási folyamatokról alkotott elképzeléseinket és az orvosi beavatkozás lehetőségeit. Ez a kutatás azonban a fiziológia feladata, éppen ezért (és sok másért) a molekuláris biológia előretörése mellett sem írható le a fiziológia hatása az orvostudományra.

Ugyanakkor észre kell venni, hogy a biológia forradalma módosítja a kifejezetten élettani kutatások irányát és szemléletét is. Hogy mit hoz a jövő, arról hiba volna jóslásokba bocsátkozni. Kétségtelen azonban, hogy a gyógyítást befolyásoló kutatások további szintézise várható, és ahogy a szervszintû kutatások (anatómia-élettan) után megjelentek a sejtszintû (szövettan, sejtbiológia), majd a molekuláris szintû kutatások (sejtbiológia-biokémia), úgy várható (ennek jelei máris látszanak) az újabb - szubmolekuláris - szint feltûnése (kémia, fizika), mely az orvosi beavatkozások eddigieknél is hatékonyabb lehetőségeit fogja megteremteni. Ez azt jelenti - a talán nem is olyan távoli jövőben -, hogy vagy a biológia jelenlegi alapvető szerepét az orvostudományra való hatásban más, jelenleg esetleg nevesincs tudományok veszik át, vagy a biológia olvaszt be magába olyan tudományágakat, melyek a mélyebb szintre hatolás feltételeit biztosítják. Az orvostudomány - és általa az emberiség - mint eddig is, ennek elsősorban az előnyeit élvezheti.