Agyógyszerkutatás fejlődésének üteme a lassan magunk mögött hagyott évszázadban nagymértékben felgyorsult. Fejlődésének történetét két időszakra oszthatjuk. Korai fázisa az emberiség történelmének legősibb időszakáig, az antik időkig nyúlik vissza. Ebben az időben növényi, állati és ásványi eredetû, a természetben nagy mennyiségben előforduló hatóanyagokat, elsősorban nyers (crude) állapotban az empirikus megfigyelések és a tapasztalat alapján használtak, főleg fájdalomcsillapító, bódító, hashajtó stb. hatásuk miatt. Érdekes, hogy már a primitív törzsek és népek is felismerték az egyes betegségek kezelése és az általuk használt gyógyszerek hatása közti összefüggéseket. Ennek ellenére a kóroktól elsősorban természetfölötti erők és misztikus szertartások segítségével igyekeztek megszabadulni. E kor emlékei, s a hagyományos orvoslásnak a maitól nagymértékben eltérő formái szinte minden világrészben megtalálhatók.
A ceremóniákat, rítusokat, melyekkel a betegeket extázisba hozták, amelyek a „gyógyító" mágikus erejét sugallták, ma placeboeffektusnak neveznénk. A mágikus hatás előidézésére különböző anyagokat használtak. Az Ebers papirusztekercs több mint ezer olyan nyálat, vért, epét, vizeletet, ürüléket, ondót, elefánt-, krokodil-, orrszarvú- stb. szövetet tartalmazó készítményt foglal magába, amelyeket az egyiptomi orvosok írtak elő betegeiknek tabletta, kúp, öntet, borogatás, kenőcs formájában. Ababiloniakból a rossz lelkeket papjaik Kr. e. 2000-ben holdfénynél gyûjtött növényekkel ûzték ki. A placeboeffektus nem csupán szubjektív pszichológiai jelenség. A placebóra reagáló embereknél a hatás szervezetük élettani folyamataiban is megfigyelhető.
Az orvoslás és a gyógyszeres kezelés évszázadok, évezredek során alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük. Hippokratész( Kr. e. 460-377) már több száz gyógyszert tart számon. Főleg kínai, indiai és arab orvoslás hatására Görögországban honosítja meg kontinensünkön elsőként a gyógyszeres kezelést. Pár évszázaddal később Dioszkoridész (Kr. u. 40-90) már több mint félezer gyógyszert ismer. Claudius Galénos (Kr. u. 129-199) ismertté tesz egy sor gyógyszerkészítési módszert, amivel hozzájárul a gyógyszerek mind szélesebb körû használatához. A gyógyszerkutatás központja a 11-15. századra Paracelsusnak (Theophrastus von Hohenheim, 1493-1541) köszönhetően Svájcra, s az akkori német nyelvterületre tevődik át. Egyre szaporodnak az ismert gyógyszerek, számuk lassan meghaladja a kétezret. Nem sokkal később Jan Jakub Wepfer(1620-1695) kísérletezik először állatokon, hogy bizonyosságot szerezzen egy gyógyszer óhajtott és nem kívánt hatásairól. A 18. századra Franciaország és Anglia lesz a gyógyszerkutatás központja. A betegség tüneteinek megszüntetése, az alopátia válik a gyógyszeres kezelés fő céljává. Ennek érdekében az orvosok nem riadnak vissza drasztikus módszerek, a higany, a kalomel, az arzén, piócák stb. felhasználásától sem. Ebben az időben, amikor az alopátia, a céltudatos gyógyszeres kezelés szárnyait bontogatja, jelenik meg Hahnemann homeopátiája téveszméivel. A homeopatikus tanok szerint azok az ártalmas, mérgező anyagok, amelyek a betegséghez hasonló tüneteket váltanak ki, kis mennyiségben gyógyítanak. A homeopatikumok zömében olyan nagymértékû hígított mérgek, hogy a végtermékben az eredeti anyagnak már csak véletlenül fordulhat elő egy-egy molekulája. Ezekkel a már csupán hígítót tartalmazó, szép köntösbe öltöztetett állítólagos „gyógyszerekkel" még ma is nagyon sok beteget félrevezetnek magukat orvosoknak vagy természetgyógyásznak kiadó botcsinálta kuruzslók.
A tudományos ismereteken alapuló gyógyszerkutatást a francia François Magendie( 1783-1855) kezdte, majd Claude Bernard(1813-1878) terjesztette ki, míg a kísérleti gyógyszerkutatás a német Oswald Schmiedeberg(1838-1921) és az amerikai John Jacob Abel (1857-1938) nevéhez fûződik. A modern farmakológia alapfeltételévé az új gyógyszerek hatása helyének és módjának kísérletekben bizonyított kutatása válik. Megszaporodnak a felfedezések, s nem véletlen, hogy ez a sor a sebészeti beavatkozások számára oly szükséges érzéstelenítőkkel kezdődik. A nitrogén-oxidul (Davy, 1799), az éter (Faraday, 1818) felfedezésétől még több évtizednek kellett eltelnie, s 1824-ben alkalmazzák először a szén-dioxidot, 1846-ban az étert, majd 1847-ben a kloroformot sebészeti beavatkozásoknál narkózis előidézésére.
A farmakológia rohamos fejlődésében meghatározó szerepet játszott a szerves kémia ismereteinek és módszereinek, a hatóanyagok izolációjának és később vegyi úton történő előállításának gyors fejlődése az elmúlt két évszázadban. A kezdetet az ópiumban található alkaloidák izolálása és vegyi elemzése jelentette; Sertürner 1803-ban izolálja a morfiumot, Robiquet1832-ben a kodeint és Merck1848-ban a papaverint. Hosszú út vezet innen, míg Gates 1952-ben vegyileg előállítja a morfiumot, Snyder 1973-ban felismeri az első opioid receptort és 1975-1976-ban Huges, Kosterlitz és Goldsteinmegtalálja ezeknek a receptoroknak a szervezetben gyártott hatóanyagait, az endorfinokat és enkefalinokat.
Még a betegségek előidézőinek, patofiziológiájának és a gyógyszerek hatásmechanizmusának felismerése előtt Semmelweis Ignác 1847-ben bevezeti a klóros bemosakodást, mint a gyermekágyi lázat megelőzendő fertőtlenítést. Edmund Stonetiszteletes figyelmezteti a Royal Society elnökét a fehér fûz kérgének lázcsillapító hatására, majd 1827- ben Leroux izolálja a szalicilt és belőle Piria1838-ban a lázcsillapításért felelős szalicilsavat. Fél évszázadba telik, míg az ismételt próbálkozások eredményeként száz évvel ezelőtt (1899) Dressernek sikerül kiküszöbölni a szalicilsav kellemetlen mellékhatását és előállítani az acetilszalicil-savat, közismert nevén az aszpirint. Niemann és Wöhler 1880-ban izolálja az Andokban található kokacserje leveleiből a kokaint. Anrepnekés Corningnakköszönhetően már 1885-ben fel is lehet használni ezt mint az első hatásos helyi érzéstelenítőt. Jóllehet a gyógyászatban szívglikozid tartalmú növényi és állati kivonatokat már több mint 3000 évvel ezelőtt használtak az egyiptomiak és a digitálisz gyógyászati jelentőségét William Witheringangol orvos még a 18. század vége előtt leírta, a készítmények összetételének megbízhatatlansága számos mérgező mellékhatással járt. Schmiedebergnek1870-ben sikerül tisztán digitoxint előállítani, de a szívbetegségek kezelésében nélkülözhetetlen, a szívizom mûködését erősítő gyógyszerek szerkezete csak századunk harmincas éveiben vált ismertté.
1. ábra. A sejthártyán található kötődési helyek és gyógyszer-hatásmechanizmusoklehetséges útjainak egy része
A kísérleti gyógyszerkutatás kezdetét Ehrlichszisztematikus módszere, a szifilisz ellen hatásos több mint félezer vegyület előállítása és a szalvarzan felfedezése jelentette. A 19. század végén, a 20. század elején Langley „receptív szubsztanciának" nevezi el a gyógyszerek hatásának lehetséges célpontját. Majd Ehrlich 1909-ben kidolgozta hipotézisét, mely értelmében a gyógyszermolekula valamely sejtalkotó elemhez (receptorhoz) kötődik. A receptorelmélettel, ami a kulcs (gyógyszer) és zár (receptor) egymásba illesztésével szimbolizálható hipotézis, és annak részletes kidolgozásával Clarkkal (1934), Ariensszel (1954) és van Rossummal (1963) kezdődik a modern kemoterápia (gyógyszeres kezelés) (1.ábra).
Már a múlt század végétől ismert volt, hogy a cukorbetegség a hasnyálmirigy mûködésével függ össze. Bantingnak és Bestnekmégis csak 1922-ben sikerül kivonni a hasnyálmirigyből a vércukor szintjét csökkentő hatóanyagot. Abel 1927-ben izolálja kristályos formában az inzulinhormont, amelynek polipeptidszerkezetét és teljes szintézisét csak a hatvanas években ismerjük meg Sangernek, Katsozannisnakés Meinhofernekköszönhetően.
Gelmomár 1908-ban előállítja a szulfanilamidot, de még egy negyed évszázadnak kell eltelnie, hogy Domagkészrevegye a Prontosil nevû szulfonamid gyógyító hatását az egerek bakteriális fertőzésénél. Alexander Fleming 1928- ban megfigyeli, hogy a penészgomba elpusztítja a környezetében lévő baktériumokat. Egy évtizeddel később az Oxfordi Egyetem három kitûnő kémikusa (Florey, Chain és Abraham) izolálja, majd a háborús fertőzésektől sürgetve 1940-ben egereken kipróbálja a Penicillium notatumból bioszintézissel előállított penicillint. Az első, igen sikeres klinikai kísérleteket (200 betegen) a Yale-en és a Mayo Klinikán már 1942- ben elvégzik. A penicillin sikere akkora, hogy 1950-re már mintegy 200 trillió egység (kb. 150 tonna) penicillint gyártanak és használnak fel. A korabeli mikrobiológiai és fertőzéstan-szakkönyvek a szifilisz kezeléséről írják: „elég egy penicillin- injekció és a betegséget kikezeltük". Ez a tudat gyorsan terjed mind az orvosi, mind a laikus társadalomban. Akövetkezmény sem marad el. A gyakran, feleslegesen és nem szakszerûen használt antibiotikumok mennyiségének növekedésével párhuzamosan szaporodnak az antibiotikumok hatásával szemben ellenálló baktériumok. A fertőzések okainak változása, új fertőzések felbukkanása, a kórokozók ellenálló képességének növekedése, a használt antimikrobiális szerek mellékhatásai, valamint ára a kutatókat és a gyógyszeripart egyre hatásosabb, biztonságosabb és betegbarátibb (például egyszeri napi adagolás, vagy mint az Azitromicin vagy Teikoplanin esetében két-három napos adagolás) antibiotikum kifejlesztésére sarkallja.
A receptorelmélet nyomán Ahlquist (1948) megkülönbözteti az adrenalin két, más-más hatással összefüggő kötődési helyét. Az egyik - az a-nak nevezett - az érfal összehúzódásáért, és a másik - a b-nak nevezett - a szívmûködés növekedéséért felelős. Mind több kutató, mint Lands(1967), Langer (1971), Bradley (1986), Bylund (1988), Srivastava (1993), Strosberg(1997), Shenker(1998) és mások jellemzik a sejtek különböző helyein (sejthártyán, sejtmagon stb.) található kötődési helyeket, receptorokat, azok típusait és altípusait, a gyógyszerek lehetséges célpontjait. Az eredmény nem várat sokáig magára, az ötvenes évek közepétől megjelennek az adrenerg- receptorokat egyre szelektívebben blokkoló, a vérnyomást csökkentő a1- adrenerg-bénítók, többek között a prazosin, vagy az asztmatikus légcsőgörcsöt oldó b2-stimulánsok, mint pl. a terbutalin. A szívritmuszavarokat befolyásoló b- receptor-gátlók kutatása elvezeti Fleckensteinta hatvanas évek végén a verapamil és más, a kalciumion-csatornát bénító fenilakilamin felfedezéséhez. Ezeknek a gyógyszereknek ma már többedik generációja különböző szöveteken viszonylag szelektíven gátolja a kalcium sejtbe jutását. Hatásmechanizmusuk új korszakot nyitott a szív- és érrendszeri betegségek kezelésében. Fischer és Merig már a század elején előállítja a dietylbarbiturát-savat, közismertebb nevén a Veronalt, mellyel elindul a később nagy mennyiségben gyártott és fogyasztott barbiturát (például feniletilbarbiturátsav-származék) és nem barbiturát (kloral-, glutáramid-, karbamát-, chinazolin-, paraldehid- stb. származék) jellegû nyugtató- és altatószer gyártása.
A harmincas években ismerkedik meg az emberiség a szellemi tevékenységet befolyásoló gyógyszerek új családjával, a neurózisokat és a pszichózisokat befolyásoló gyógyszerekkel. Sen és Bose 1931-ben publikálja az Indiában, Thaiföldön, Ceylonban és Indonéziában honos Rauwolfia serpentina cserje alkaloidáinak hatását az őrültség kezelésében. 1943-ban ismertté válik az amfetamin és az LSD-pszichózist előidéző hatása. Cade1949-ben közli a lítium mániát befolyásoló hatását és 1950-ben szintetizálják a klórpromazint. Delay és Deniker 1952-ben kipróbálja a klórpromazint elmebetegeken. A siker a modern pszichofarmakológia kezdetét és az elmebetegségek modern gyógyszeres kezelését hozza magával. Gyors egymásutánban megjelennek a belső feszültséget (pl. meprobamat, 1954), a depressziót (pl. iproniazid, imipramin, benzodiazepinek, haloperidol, 1950-1958), a Parkinson-kórt (pl. dopaminszármazékok, antikolinergszerek, 1967-1980) és más, központi idegrendszeri (agy) betegségeket befolyásoló gyógyszerek.
Az úgynevezett nem szteroid gyulladásgátlók, fájdalomcsillapítók, reumaellenes szerek története a szalicilsavval kezdődött majd százötven éve, száz éve az aszpirinnel, ötven éve a fenilbutazonnal, majd az indometacinnal folytatódott. E gyógyszerek őskora a prosztaglandinok felfedezése előtti idő, amikor a gyulladás jellegzetes tünetei (ödémaduzzanat, eritémbevörösödés, felmelegedés, fájdalom stb.) mutatták ki hatásukat. Bár a prosztaglandinok és a termelésüket katalizáló cikloxigenáz felfedezése (Vein,1971) új lehetőségeket tárt fel a ma használt, nem szteroid gyulladásgátlók zöme még a prosztaglandinok előtti időből származik. A cikloxigenáz altípusainak COX-1 és COX-2 felfedezése és ezen anyagok hatásmechanizmusa egy szeletének ismeretével a kilencvenes évek végén előállíthattak adott, szelektíven ható molekulákat (például meloxikam). Ezek nem gátolják egy sor élettani funkció számára jelentős konstitutív COX-1 aktivitását, de csökkentik a gyulladással aktiválható COX-2-ét. Így elsősorban a betegségben megváltozott, az általunk befolyásolni óhajtott folyamatot iktatják ki. Ennek következtében sokkal kevesebb a mellékhatásuk, mint az eredeti, nem szelektíven ható gyulladásgátlóknak.
2. ábra. Az acetilkolin hatása káliummalkontrahált izolált patkányaortánaz endotélium eltávolítása előtt (+) ésannak mechanikus (-) eltávolítása után
Furchgott 1968-ban megfigyeli, hogy az érfal belső hártyája, az endotélium, fontos szerepet játszik több, a szervezetben keletkező anyag hatásában. Annak felismerése, hogy ezek az anyagok nitrogén- oxidot szabadítanak fel, hogy ez a gáz ingerületátvitelre képes, és a guanilát cikláz nevû enzim segítségével elernyeszti az érfal simaizmát (2. ábra), nem csupán az évszázada használt nitroglicerin hatásmechanizmusára derített fényt, de elvezetett a Viagráig, s 1998 orvosi Nobel-díjáig.
Az elmúlt években alapvető áttörés következett be a daganatok keletkezése és terjedése molekuláris biológiai értelmezésében. Ebben a többlépcsős folyamatban jelentős szerepe van a genomiális változásoknak a sejtosztódás szabályozottsága megszûnésének. A sejtek közti kommunikáció hiányossága, a szétkapcsolódás a rákos sejteket hasonlóvá teszi az idegi kontrollt elvesztett harántcsíkolt izomhoz, melynek felületén a kapcsolat hiányában megszaporodnak az ingerületátvitelt közvetítő kötődési helyek. Megszûnik az egyéni sejt önfeláldozó és a szövet érdekében elkövetett öngyilkossága (apoptózis). Ma már tudjuk, hogy a daganatos sejtek szelektíven elpusztíthatók lehetnek, például egy, az információt átvivő mechanizmus (1. ábra), a tirozinkináz-enzim gátlásával (pl. Sandostatin) s a programozott sejthalál előidézésével. Ahogy az elmúlt két évtized gyógyszerkutatási eredményei bizonyítják, a jeltovábbítás befolyásolása nagy jelentőségû egy sor élettani folyamat irányításában, beleértve a sejtszaporodást is. Az emberi genom egyre részletesebb feltérképezése új távlatokat nyit a gyógyszerkutatás előtt is. A génkezelés első klinikai kísérletét Blaese végezte 1995-ben, amikor egy mõködőképes cDNS-t vitt be a beteg gén helyére egy immunhiányos gyermek perifériális limfocitája genomjába.
Annak ellenére, hogy a ma használt gyógyszereknek csupán egy-két százalékát ismertük a század elején, és hogy a gyógyszerkutatás és a gyógyszeripar az elmúlt néhány évtizedben számtalan új, hatásos gyógyszert állított elő, a ma ismert betegségek csak töredékét tudjuk okilag gyógyítani, s a tüneti kezelés sem általánosan megoldott. A megelőzés (pl. oltások) és a hatékony gyógyszeres kezelés nagymértékben meghosszabbították az átlagéletkort. A gyógyszerkutatás eredményei a 20. század sikereiben lényeges szerepet játszottak. A gyógyszeres kezelés mindenhatóságáról viszont gyakran áltudat alakult ki. Anagymértékû és indokolatlan gyógyszerfogyasztás a gyógyszerek mellékhatásainak szaporodása, a gyógyszerek és az orvostudomány képességeinek korlátozottsága, a betegnek mint egyéniségnek, s a betegségnek, mint komplex fizikai és pszichikai jelenségnek a lebecsülése napjainkra az áltudományok terjedésének és a placeboeffektus kezelési szintre emelésének melegágya lett.
A homeopatikumokról már szóltam. Fontosnak tartom megemlíteni a tömegkommunikációban is gyakran félremagyarázott alternatív megoldásokat, s a gyógyszerek kapcsán az úgynevezett természetes gyógyszereket. Ezek nem lehetnek vetélytársai a megalapozott orvoslásnak. A gond a sehol nem ellenőrzött hatással és mellékhatásokkal van. Az úgynevezett természetes gyógyszerek között ugyanis a hatékony anyagok mellett gyakran találunk hatástalan, sőt mérgező anyagokat is. Tőlük eltérően az új, eredeti gyógyszerrel szemben számos elvárásunk és ezzel összefüggésben előállításának meghatározott jellemzői vannak. Mit kell várnunk egy új, eredeti gyógyszerkészítménytől? Hatékonyságot, lehetőleg molekuláris szintig ismert mechanizmusokkal; biztonságot az egyén és az utódok számára; a jelenleg nem kezelhető, vagy csupán részben kezelhető betegségek befolyásolását; gazdaságosságot az előállításban és a felhasználásban.
A gyógyszerek fejlődésének záloga elsősorban a céltudatos alapkutatás, ami a lehető legpontosabban meghatározza egy-egy betegség keletkezésének s lefolyásának alapmechanizmusait, a gyógyszeres befolyásolás lehetőségeit és céljait. Csak utána következhet a jövő molekuláinak célirányos tervezése, előállítása és biológiai jellemzése. Ezváltozó, attól függ, hogy ismerünk-e már az adott területen valamilyen gyógyszert, vagy sem. A vezérmolekula megtalálásához az innovatív készségen kívül kémiai tapasztalat és szerencse is kell. Azadatbankok, a kombinatorikus kémia, a gyors és párhuzamos szintézisek meggyorsíthatják egy eredeti hatású új gyógyszer előállításának nagyon összetett folyamatát. Az új gyógyszer kifejlesztését gyakran a betegek, sőt az orvosi közvélemény egy része is nagyon leegyszerûsítve képzeli el. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy egy újonnan izolált, előállított anyag hatását gyorsan kipróbálják, s azonnal bevezethetik a gyakorlatba, figyelmen kívül hagyva a hatékonyságot, a szelektivitást, a biztonságot, a biológiai elérhetőséget, toxicitást stb. Egy új gyógyszer felfedezése összetett folyamat. Nagyszámú új vegyület kismennyiségû, egyszerû, gyors és hatékony előállításával kezdődik. Ebben egyre nagyobb jelentőségû a hordozókhoz kötött szintézis. Az új molekula vegyi és fizikális jellemzése után és a klinikai kísérletek előtt minden kétséget kizáróan bizonyítani kell, hogy az új molekula hatásos, eljut a kívánt helyre, az állati szervezet meg tud vele birkózni, nem halmozódik fel, s nem károsít egyetlen szervet sem olyan mértékben, ami megkérdőjelezhetné a hatékonyságát. A gyógyszerhatás megállapításában mind elterjedtebb a kémcsőben, a szervezeten kívüli biológiai elemzés, ami egyszerû fizikai-kémiai módszerrel megvalósítható. Ezt követi a preklinikai gyógyszerkutatás több fázisa. Az úgynevezett elsődleges szkríningben nagyobb számú molekulából általában robottechnika segítségével kiválasztják a leghatásosabbakat. A felhasznált módszereknek gyorsaknak és hatékonyaknak kell lenniük. Itt használják fel többek között a receptorelmélet adta lehetőséget, a 20.századi gyógyszerkutatás egyik alapmódszerét. A másodlagos szkríningben a leghatásosabb molekuláknál minőségi és hatásmennyiségi jellemzőket vizsgálnak. Ebben a szakaszban összetettebb farmakológiai módszereket, szöveteket, izolált szerveket használnak és egyes esetekben a szervezet reakcióit „in vivo" kísérleti állatok szervezetében is vizsgálják. A harmadfokú szkríning feladata bizonyítani a potenciális gyógyszer hatását az egész szervezetben, s ha lehet, a betegség állati modelljein. Ezzel egy időben elemzik a gyógyszer sorsát, felszívódását, eloszlását, kiürítését a szervezetből és az alapvető toxikológiai hatásait. Az új potenciális gyógyszer mélyebb hatásmechanizmusainak tanulmányozása, s hosszú távú toxikológiai (krónikus toxicitás, embriotoxicitás, mutagén hatások, rákkeltés stb.) vizsgálata csak ezek után következik.
Minden új gyógyszer sorsa a klinikai (emberen történő) vizsgálatok négy fázisában dől el végérvényesen. Az első fázisban az új gyógyszert egészséges önkénteseknek adják, s arra kíváncsiak, van-e az általuk elemzett anyagnak mellékhatása. Ha van, milyen mértékû s milyen az anyag sorsa az emberi szervezetben. A második fázisban a betegek kis csoportján igyekeznek megszerezni az adott betegség, kórkép befolyásolásának lehetőségét és a jövőbeli gyógyszer adagolásának sémáját. Aharmadik fázisban a szubjektív hatások lehető legmesszebbmenő kizárásával, ellenőrzött klinikai kísérletben meghatározott klinikai indikációban kutatják a gyógyszer hatékonyságát, annak mikéntjét, a gyógyszer sorsát a betegek szervezetében. A negyedik fázis már a gyógyszer regisztrációja a pozitív eredménnyel zárult kémiai, preklinikai és klinikai szakasz után. Ilyenkor széles körben vizsgálják a gyártó által javasolt indikációkat és kontraindikációkat. Pontosan meghatározott céllal figyelik a lehetséges mellékhatásokat, s más indikációkban a felhasználás lehetőségét. Már-már közhely, hogy egy eredeti gyógyszer piacra viteléhez sok ezer vegyület vizsgálata, kb. 250-300 millió dolláros ráfordítás és 10-12 évig tartó kutatási és fejlesztési időszak szükséges.
A 20. század végén az alapkutatások megfelelő támogatása és új hatásmechanizmusok felfedezése eredményeként lehetőség nyílik egyre progresszívebb gyógyszerek előállítására. A genetikai kutatások eredményének köszönhetően ma már szennyezések nélküli formában készül az emberi inzulin, a növekedési hormon, az alvadt vért feloldó TPA, az a-interferon stb.
A jövő gyógyszerkutatása fő irányvonalának meghatározásában a tudomány eredményein, az egészségügyi prognózisokon kívül alapul szolgálnak a gyógyszerfogyasztás visszatekintő adatai ugyanúgy, mint a legfejlettebb országok jelenlegi gyógyszerigényei. Míg 1990-ben a világ gyógyszerfogyasztása 170 milliárd dollár körüli volt, 2000-re már 330 milliárd valószínûsíthető. Kelet-Európa országaiban ez a növekedés 14-ről 25 milliárd dollárra rúgott. Ahogy ezek a számok is érzékeltetik, a fejlett országok és Kelet-Európa közti különbség nem a növekedés arányában, hanem a kiinduló értékekben és a gyógyszerfogyasztás szerkezetében keresendő. A különbséget jól tükrözi például a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek (3. ábra), vagy a szelektív és nem szelektív b-adrenergreceptorblokkolók (4. ábra) használata az Európai Unió országaiban és az egykori Csehszlovákiában.
Előrejelzések szerint a 21. századra világszerte továbbra is vezető helyet foglalnak el majd a szív- és érrendszeri betegségek gyógyszerei a vérzsírcsökkentők, a szív- és érmûködést befolyásoló ACE inhibitorok, az értágító kalciumcsatornát gátló, káliumcsatornát serkentő szerek és a nitrátok, valamint a vízhajtók. Utánuk következnek majd az antimikrobiális szerek. Nő a vírusellenes hatóanyagok száma és javul a minőségük, lesznek új kinolónok, penicillinek és cefalosporinok, csökkennek viszont az aminoglikozidok és szulfonamidok, és stagnál a tuberkulózis elleni szerek használata. A központi idegrendszerre ható gyógyszerek között meghatározóak lesznek a depresszió, a migrén és a parkinzonizmus elleni szerek, anxiolitikumok, nyugtatók, altatók, fájdalomcsillapítók, az agymûködést és az emlékezőkészséget serkentő, valamint a pszichózisokra ható szerek. A daganatos megbetegedések kezelésében a szelektivitás növekedése, az apoptózis előidézése, az immunrendszer befolyásolása és a génsebészeti beavatkozások lesznek a döntő fejlődési irányok. Minden valószínûség szerint más gyógyszercsoportokban (pl. a gyomorfekélyt, a szelektív antihisztaminikumok és a protonpumpát befolyásoló gyógyszerek) is lesz fejlődés. Mindez nem jelenti azt, hogy nem érnek bennünket a múlthoz hasonló meglepetések és nem jelennek meg olyan gyógyszerek a jövőben, amilyenekre ma még nem is gondolunk.
Az elmúlt tíz évben a szív- és érrendszeri betegségekre fordított kiadások 7,2 milliárd dollárról 19,3-re, a központi idegrendszer mûködését befolyásoló gyógyszerek esetében 9,8-ról 25,5 milliárd dollárra nőttek az Egyesült Államokban. Az AIDS esetében az évi növekedés 18% körüli volt. Az 1990. évi 1,3 milliárd dollárral szemben 1995-re már 3,5 milliárd dollár és 2000-re az évi fogyasztás már majdnem 7 milliárd dollár lesz. Alapvetően új módszerek bevezetése esetén a növekedés még markánsabb. Így például, míg 1990-ben a biotechnológiával előállított gyógyszerek kb. 2,7 milliárd dollárba kerültek 2000- re már megközelíthetik a 100 milliárd dolláros értéket.
Minden valószínûség szerint a közeljövő leglátványosabb eredményeit az emberi genom megismeréséből adódó génsebészet hozza majd a légzőszervi, az emésztőrendszeri és daganatos megbetegedések kezelésében. A szintetikus gyógyszerek területén a véralvadásgátlók és -oldók, az ACE-t, a renint és a kalciumcsatornát gátló valamint a káliumcsatornát ingerlő vérnyomáscsökkentő, szívizmot kímélő és a vérzsírokat befolyásoló gyógyszerek lesznek. Rajtuk kívül valószínûleg fontos szerephez jutnak az oxigénínségben szenvedő, szöveteket védő antioxidáns szerek, a migrént és a hányást gátló szelektív szerotoningátlók, a jobb biológiai elérhetőségû kinolón antimikrobiális szerek, a fekélyt kezelő protonpumpa-bénítók, s az agymûködést serkentő, pl. Alzheimer-kórellenes szerek.
Az orvostudomány az ismeretek hiányában a kezdetek kezdetén szinte „mûvészetként" kezdte munkáját, nagymértékben kihasználva a placeboeffektust. Figyelme középpontjában a beteg s nem a betegség állt. A betegségekről és kezelésükről alkotott tudományos ismeretek birtokában a megelőzésre és a kezelésre koncentrálva a beteg személye a háttérbe szorult. Annak ellenére, hogy a megelőzés és a gyógyszeres kezelés eredményeiként nagymértékben nőtt az esélyünk a magasabb életkor elérésére, az is kiderült, hogy az orvostudomány nem képes minden egészségügyi problémát maradéktalanul megoldani. Új betegségek, régen ismert kórok új formái jelennek meg, egy sor, várva várt csodagyógyszer elmaradt, vagy felfedezése még nem tudni, meddig várat magára. Csökkent a hit az orvostudomány mindenhatóságában. Ennek ellensúlyozására sokasodott a szakmai ismereteket ugyan nélkülöző, de a beteg személyével foglalkozó alternatív, nem konvencionális orvoslás.
A természet még sok kiaknázatlan lehetőséget és ötletet rejteget. Rajtunk múlik, hogyan, mikor és mennyit ismerünk meg belőle az emberiség javára vagy kárára.
