„Anagy földgolyó" gyorsan érlelődő válságban van, amely annak a ténynek tulajdonítható, hogy a környezet, amelyben a technikai fejlődés végbemegy, kicsi és rosszul szervezetté vált. Ahhoz, hogy a válságot valamelyes pontossággal meghatározhassuk és kezelési lehetőségeit felkutathassuk, nemcsak a tényeket kell figyelembe vennünk, hanem bizonyos spekulációkat is. Ez az eljárás rávilágít a következő negyedszázad néhány potenciális technikai fejleményére.

A század első felében a gyorsuló ipari forradalom elérte abszolút korlátját - nem a mûszaki fejlődést mint olyat, hanem egy lényeges biztonsági tényezőt illetően. Ez a biztonsági tényező, amely a tizennyolcadik század közepétől a huszadik század elejéig szabad utat biztosított az ipari forradalomnak, lényegében a földrajzi és politikai Lebensraum (élettér) volt: a technikai tevékenység egyre növekvő földrajzi tere, a világ növekvő politikai integrációjával párosulva. Ebben a táguló keretben helyet találtak a technikai haladás által létrejött legfőbb feszítőerők. Most ezt a biztonsági mechanizmust élesen korlátozza valami; szó szerint és képletesen, kifogyunk a helyből.

Hosszú lejáratra, kritikus módon kezdjük érezni a Föld véges, tényleges méretének hatását. Így a válság nem véletlen eseményekből vagy emberi hibákból ered, hanem a technikának egyfelől a földrajzhoz, másfelől a politikai szervezethez való viszonyából. A válság az 1940-es években vált láthatóvá, és egyes szakaszai 1914-ig követhetők visszafelé, ami mostantól 1980-ig feltehetően minden korábbit messze felülmúló méretõvé fejlődik; mikor és hogyan fog végződni vagy a dolgok milyen állásához fog vezetni - senki nem tudhatja.

Az ipari forradalom minden szakaszában több és olcsóbb energiát tett hozzáférhetővé, az emberi akciók és reakciók nagyobb és könnyebb szabályozását és gyorsabb érintkezést (közlekedést, hírközlést) eredményezett. Mindegyik fejlemény növelte a másik kettő hatékonyságát. Mindhárom tényező növelte a nagyméretû - ipari, kereskedelmi, politikai és népmozgalmi - operációk végrehajtási sebességét. De végig a fejlődés folyamán, a megnövekedett sebesség nem annyira a folyamatok időigényét csökkentette, mint inkább kiterjesztette hatásukat a föld mind nagyobb területeire. Az ok világos. A legtöbb időskálát az emberi reakcióidők, szokások és más, fiziológiai és pszichológiai tényezők rögzítik; ezért a technikai eljárások gyorsulása úgy hatott, hogy a technikai operációk által érintett - politikai, szervezeti, gazdasági és kulturális - egységek méretét növelte. Vagyis ahelyett, hogy ugyanazokat a mûveleteket hajtották volna végre rövidebb idő alatt, most nagyobb méretû mûveleteket hajtottak végre azonos idő alatt. Ennek a fontos fejlődésnek természetes határa van, a Föld tényleges nagysága. Ezt a határt most érjük el, vagy legalábbis szorosan megközelítjük. Ennek tünetei korán és drámai erővel jelentkeztek katonai területen. 1940-ben a kontinentális Nyugat-Európa legnagyobb országai sem feleltek meg mint katonai egységek. Egyedül a Szovjetunió tudott elviselni egy nagyobb katonai csapást összeomlás nélkül. 1945 óta pusztán a tökéletesített repülés, hírközlés és közlekedés elegendő ahhoz, hogy bármely földrajzi egységet, a Szovjetuniót is beleértve, megbénítson egy háborúban. A nukleáris fegyverek megjelenése csupán betetőzi a fejlődést. Ma a támadó fegyverek hatékonysága olyan, hogy felborít minden lehetséges védelmi időskálát.

Már az első világháborúban megfigyelték, hogy a hadiflottát vezérlő admirális „egyetlen délután elveszítheti a brit birodalmat", holott a tengerészet abban a korszakban viszonylag szilárd egység volt, tûrhető biztonságban a technikai meglepetésekkel szemben. Ma minden okunk meg van attól félni, hogy a nukleáris fegyverek terén még kisebb felfedezések és trükkök is döntőek lehetnek rövidebb idő alatt, mint amennyit a specifikus ellenintézkedések kidolgozása igényel. A nemzetek rövidesen olyan kevéssé lesznek szilárdak a háborúban, mint egy Manhattan nagyságú ország lett volna az 1900-as fegyverekkel vívott csatározásban.

Ez a katonai instabilitás már megtalálta a maga politikai kifejezését. Két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió olyan mérhetetlen romboló potenciált képvisel, hogy az kevés esélyt biztosít a tisztán passzív egyensúlyra. A többi ország, beleértve a lehetséges „semlegeseket", közönséges értelemben védtelen katonailag. Legfeljebb kifejlesztik saját romboló eszközeiket, mint Anglia teszi most. Következésképp a „nagyhatalmak egyetértése" - vagy az ennek megfelelő nemzetközi szervezet - törékenyebb bázison nyugszik, mint valaha azelőtt. A helyzetet tovább bonyolítja a nem európai nacionalizmus újonnan kivívott politikai ütőereje.

Ezek a tényezők „rendesen" - azaz minden korábbi évszázadban - háborúhoz vezettek volna. Vajon háborúhoz vezetnek-e 1980-ig, vagy nem sokkal azutánõ Vakmerőség lenne megpróbálni határozott választ adni erre a kérdésre. Mindenesetre mind a jelen, mind a közeljövő veszedelmes. Bár a probléma nehézsége abban áll, hogyan számoljunk a tényleges veszéllyel, az is lényeges, hogy szembenézzünk azzal, hogyan bontakozik ki a probléma az 1955-80-as időszakban, még ha talán pillanatnyilag elég jól alakulnak is a dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy lebecsüljük a fegyverkezés, az amerikai-szovjet feszültség, az ázsiai fejlődés és a forradalmak sürgető megoldásra váró kérdéseit. Ezek a legelőbbre való dolgok. De készen kell lennünk a folytatásra, különben az elérhető pillanatnyi sikerek haszontalannak bizonyulnak. Látnunk kell a problémák jelen formáin túl a későbbi évtizedeket.

A technikai fejlődés még mindig gyorsul. A technika közvetlenül vagy közvetve, de mindig építő és jótékony. Következményei azonban az instabilitás fokozására irányulnak - ez olyan tétel, ami nagyobb figyelmet érdemel, ha egy pillantást vetünk a folyamatos technikai fejlődés bizonyos vonatkozásaira.

Először is, igen gyorsan gyarapszik a rendelkezésre álló energia. Általánosan egyetértenek abban, hogy a következő két évtizedben még a hagyományos, kémiai fûtőanyagok (szén vagy olaj) is növekvő mennyiségben válnak hozzáférhetővé. A növekvő kereslet miatt a tüzelőanyagárak magasak maradnak, mégis úgy látszik, hogy a fejlesztési módszerek tökéletesítése csökkenti az energia árát. Alig kétséges, hogy az energiával kapcsolatos legszámottevőbb esemény a nukleáris energia megjelenése. A reaktortechnológia az Egyesült Államokban kezdi megközelíteni azt az állapotot, amikor versenyképessé válik a hagyományos (kémiai) erőforrásokkal; sőt az általában magasabb külföldi üzemanyagárak miatt már több mint versenyképes lehet számos fontos külföldi területen. A reaktortechnika másfél évtizedes, de ezen időszak alatt az erőfeszítések elsősorban nem az energia, hanem a plutónium termelésére összpontosultak. Egy évtized valóban nagyméretû ipari erőfeszítései következtében a reaktorok gazdasági jellemzői kétségtelenül messze felülmúlják a jelenlegieket.

Másrészt, nem természeti törvény, hogy a nukleáris energia ellenőrzött felszabadítása csakis a hasadási reakciókhoz kapcsolódjék, mint eddig. Az igazság az, hogy a nukleáris energia mindenfajta, a természetben jelenleg látható energiának elsődleges forrása. Persze meglepő, hogy az első betörés a mag belsejébe a magrendszer instabil, „felső végén" történt (azaz hasítással), de a hasítás nem a természet normális módja a nukleáris energia felszabadítására. Hosszú távon az atomenergia módszeres ipari kiaknázása más, még kiadósabb eljárásokkal biztat. Továbbá a reaktorokat mindmáig a hagyományos hő-gőzgenerátor-elektromosság ciklushoz kapcsolják, ahogyan az autókat is kezdetben a hintókhoz hasonlóra építették. Valószínû, hogy természetesebb, és az új energiaforráshoz hatásosabban alkalmazott eljárásokat fogunk fokozatosan kifejleszteni, sutba dobva a kémiai fûtőanyagon alapuló eljárásoktól örökölt hagyományos berendezést. Következésképpen lehet, hogy néhány évtized múlva az energiát ingyen kapjuk, éppúgy, mint a méretlen levegőt, míg a szenet és olajat A cikk első megjelenése: Fortune, 1955. június főként a szerves kémiai szintézisek nyersanyagaként fogják felhasználni, amire sajátosságaik a tapasztalat szerint a legmegfelelőbbek.

Érdemes hangsúlyozni, hogy a fő irányzat a magreakciók módszeres kiaknázása lesz, az elemek átalakítása, vagyis inkább alkímia, mint kémia. A nukleáris folyamatok ipari használatának kifejlesztésében az a fő feladat, hogy alkalmassá tegyük őket nagyméretû kiaknázásra azon a viszonylag kis helyen, amit a Föld vagyis inkább valamely elképzelhető földi ipari létesítmény jelent. A természet persze mindenütt mûködtet nukleáris folyamatokat, jól és tömegesen, de „természetesen" telephelyei az ipar számára a csillagok. Indokolt feltevés, hogy a mûködési módjának megfelelő minimális térszükséglet a minimális csillagnagyság. Tényleges birtokunk korlátai arra kényszerítenek bennünket, hogy ebben a vonatkozásban sokkal jobban csináljuk, mint a természet. Hogy ez nem feltétlenül lehetetlen, azt bizonyítja az atomrombolásnak, az utolsó évtized e jelentős áttörésének némileg szélsőséges és nem természetes példája.

Nehéz elképzelni, hogy a tömeges elemátalakítás mit mûvel majd a technikával általában, de a hatás bizonyosan gyökeres, radikális lesz. Ez már érzékelhető a kapcsolódó területeken. A katonai téren világosan megindult általános nukleáris forradalmat és máris megvalósult speciális vonását (a tömeges rombolás borzalmas lehetőségét) nem tekinthetjük tipikusnak. De tipikus lehet abban az értelemben, hogy milyen mélyen alakítja át ez a forradalom mindazt, amit érint. És ez a forradalom feltehetően a legtöbb technikai eljárást érinteni fogja.

Ugyancsak gyorsan bontakozik ki - éspedig függetlenül a nukleáris fejlődéstől - az automatizálás. Az utóbbi néhány évben érdekes elemzések jelentek meg e terület közelmúlt fejlődéséről és a közeljövő lehetőségeiről. Az automatikus szabályozás persze olyan régi, mint az ipari forradalom, hiszen Wattgőzgépének döntő új vonása az automatikus szelepszabályozó volt, beleértve a centrifugál-regulátor által végrehajtott sebességszabályozást. Századunkban azonban az apró elektromos erősítő és kapcsoló alkatrészek teljesen új útra vitték az automatizálást. Ez a fejlődés az elektromechanikus (telefon) relével kezdődött, az elektroncsővel folytatódott és bontakozott ki, most pedig gyorsulóban van a különböző, a szilárd testek fizikája körébe tartozó félvezető kristályok, ferromágneses magok és egyebek révén. Az utolsó egy vagy két évtizedben egyre nő az a képesség, hogy nagyszámú ilyen alkatrészt szabályozzunk és „fegyelmezzünk" egyetlen gépen belül. Ma már az elektroncsövek száma egy repülőgépben is eléri vagy meghaladja az ezret. Más gépek, amelyekben az elektroncsövek száma közel 10 000, a kristályoké 50 000, és a magoké esetleg a több mint 100000, hibátlanul mûködnek huzamos időn át, sokmillió szabályozott, előre megtervezett mûveletet hajtanak végre percenként, és naponta vagy hetente csupán néhány hiba várható.

Sok ilyen gépet építettek bonyolult tudományos, mûszaki számítások, nagy tömegû számolás és ellátási felmérések céljaira. Nem kétséges, hogy hasznosítani fogják ezeket a bonyolult ipari folyamatok ellenőrzésére, ellátási, gazdasági és más tervezésre, valamint számos más célra, amelyek eddig teljesen kívül estek a kvantitatív és automatikus ellenőrzés és előtervezés hatókörén. Az automatikus vagy félautomatikus szabályozás következtében számos fontos iparág hatékonysága jelentősen növekedett az elmúlt évtizedekben. Ezért várható, hogy a kidolgozott újabb formák, amelyek most egyre inkább hozzáférhetővé válnak, még nagyobb hatást gyakorolnak majd.

A szabályozás finomodása, tökéletesítése a szervezeten vagy gépezeten belüli információközlés tökéletesítését jelenti. A fejlődés összegezett eredménye ezen a területen robbanásszerû. A közvetlen, fizikai értelemben vett közlekedés - a szállítás - tökéletesedése, ha kevésbé drámai is, de számottevő és állandó. Ha a nukleáris fejlődés korlátlanul hozzáférhetővé teszi az energiát, a szállítás fejlődése még inkább felgyorsul. De rendkívül fontos a „normális" fejlődés is a tengeri, földi és légi közegben. Éppen ez a „normális" haladás formálta a világ gazdasági fejlődését, kialakítva a mai átfogó politikai és gazdasági eszméket.

Tekintsünk most egy teljesen „abnormis" iparágat és lehetőségeit, egy olyan iparágat, amely még nem foglal helyet az ismert foglalkozások listáján: az időjárás vagy nagyratörőbb kifejezéssel, az éghajlat szabályozását. E tevékenység egyik szakasza, amely elég közfigyelemben részesül, az „esőcsinálás". A jelenlegi technika, feltéve, hogy kiterjedt esőfelhők vannak, kis mennyiségû vegyi hatóanyag alkalmazásával kikényszeríti a csapadékot. Bár nem könnyû az eddigi erőfeszítések jelentőségét értékelni, tanúságuk arra vall, hogy a cél elérhető.

Az időjárás és az éghajlat szabályozása azonban jóval tágabb fogalmak, mint az esőcsinálás. Az összes fő időjárási jelenséget, csakúgy, mint az éghajlatot, végső soron a Földre jutó napenergia szabályozza. A napenergia mennyiségét módosítani - ez persze meghaladja az emberi erőt. Csakhogy ami valóban számít, az nem a Földre jutó mennyiség, hanem a Földön megmaradó töredék, mert az ûrbe visszavert rész nem hasznosabb, mintha sosem érkezett volna meg. No mármost, a szilárd föld, a tenger vagy a légkör által elnyelt mennyiség bonyolult befolyások alatt áll. Igaz, ezek közül eddig egyet sem szabályozott lényegesen az emberi akarat, de erős érvek szólnak a szabályozás lehetősége mellett. A szén és olaj ipari elégetésével a légkörbe bocsátott szén-dioxid - amelynek több mint fele az utolsó nemzedék életére jut - eléggé megváltoztathatta a légkör összetételét ahhoz, hogy körülbelül egy Fahrenheit-foknyi általános felmelegedéssel számolhassunk a világon. 1883-ban kitört a Krakatau vulkán, és felszabadított egy bizonyos, semmiképp sem roppant mennyiségû energiát. Ha a kitörés pora tizenöt évig a sztratoszférában maradt volna, visszaverve a napfényt a Földről, ez elegendő lett volna ahhoz, hogy a Föld hőmérsékletét hat fokkal csökkentse. (Ténylegesen mintegy három évig ott maradt, és öt ilyen kitörés valószínûleg elérte volna az említett hatást.) Ez lényeges lehûlés lett volna; az utolsó jégkorszak, amikor Észak- Amerika fele, s egész Észak- és Nyugat-Európa olyan jégtakaró alatt volt, mint ma Grönland vagy az Antarktisz, csupán tizenöt fokkal volt hidegebb, mint a jelenkor. Másfelől egy újabb tizenöt fokos felmelegedés valószínûleg megolvasztaná az Antarktisz és Grönland jegét, és világszerte trópusi vagy ahhoz hasonló éghajlatot hozna létre.

Továbbá, mint ismeretes, a nagy jégmezők fennmaradásának oka az a tény, hogy a jég a közönséges talajnál nagyobb mértékben veri vissza a napfény energiáját és sugározza szét a földi energiát. A színezett anyag mikroszkopikus részecskéi a jégfelületre vagy a felette levő levegőbe szétszórva gátolhatják a visszaverésisugárzási folyamatot, megolvaszthatják a jeget és megváltoztathatják a helyi éghajlatot. Technikailag kialakíthatók ilyen hatást kiváltó rendszabályok és a szükséges beruházás összege csupán olyan nagyságrendû lenne, mint amilyen elegendő volt a vasutak és más nagy iparágak kifejlesztéséhez. A fő nehézség abban van, hogy részleteiben előre lássuk bármely hasonló drasztikus beavatkozás hatásait. De tudásunk a légkör dinamikájáról és szabályozási folyamatairól gyorsan közeledik ahhoz a színvonalhoz, amely már lehetővé teszi ezt az előrelátást. Valószínû, hogy a légköri és éghajlati viszonyokba néhány évtizeden belül beavatkozhatunk már, ami a ma még nehezen elképzelhető méretekben fog kibontakozni.

Amit megtehetünk, az persze nem igazít útba bennünket a tekintetben, hogy mit kell tenni egy új jégkorszak teremtése (hogy másoknak kellemetlenkedjünk) vagy egy új trópusi, „jég közötti" korszak létrehozása (hogy mindenkinek kedveskedjünk) nem feltétlenül ésszerû program. Valójában nagyon komplex dolog volna akár az általános lehûlés, akár az általános felmelegedés végső következményeit értékelni. A változások befolyásolnák a tengereket, így a tengerparti sávok lakhatóságát is; a tengerek párolgását, s ezáltal az általános csapadék- és jegesedési szintet és így tovább. Mi lenne káros és mi jótékony - éspedig a Föld mely körzetei számára -, nem azonnal átlátható. De alig kétséges, hogy a következmények előrelátásához szükséges elemzéseket elvégezhetjük, bármely kívánt mértékben beavatkozhatunk a folyamatba, így végső soron valóban fantasztikus hatásokat érhetünk el. Megváltoztathatnánk bizonyos övezetek éghajlatát és a csapadékszinteket. Például megszüntethetnénk az átmeneti zavarokat, vagy legalábbis korlátozhatnánk azokat - beleértve a (sarki) hideg betöréseit, amelyek a mérsékelt égöv jellegzetes telét okozzák, valamint a trópusi viharokat (hurrikánokat).

Nem kell részleteznem, hogy ez mit jelentene a mezőgazdaságnak vagy az emberi, állati és növényi fejlődés minden formájának. Micsoda hatalom környezetünk felett, az egész természet felett!

Az ilyen mûveletek közvetlenebbül és igazabban világméretûek lennének, mint az elmúlt vagy feltehetően a jövő háborúk vagy mint a gazdaság valaha is. A kiterjedt emberi beavatkozás mélyen befolyásolná a légkör általános cirkulációját, amely a Föld forgásától és a trópusok intenzív napmelegétől függ. A sarkokon végrehajtott rendszabályok befolyásolhatják a mérsékelt övezetek időjárását, vagy az egyik mérsékelt övezet rendszabályai kritikusan érinthetik a másikat, egynegyed földfordulattal  arrább. Mindez jobban össze fogja kapcsolni minden nemzet ügyeit az összes többiével, mint ahogyan azt a nukleáris, vagy bármely más háború veszedelme már megtette.

Az olyan vívmányoknak, mint az ingyen energia, a nagyobb automatizálás, a tökéletesített közlekedés, a részleges vagy teljes éghajlatszabályozás, közös vonásaik vannak, amelyek külön említést érdemelnek. Először, bár valamennyi eredendően hasznos, valamennyi rombolásra fordítható. Még a nukleáris rombolás legcsodálatosabb eszközei is csupán szélsőséges egyedei annak a fajnak, amely az energiafelszabadítás vagy az elemátalakítás hasznos módszereit is magában foglalja. Az éghajlatszabályozás legalkotóbb sémáit ugyanazokra az elvekre és ugyanarra a technikára kellene alapozni, amelyek a ma még elképzelhetetlen klimatikus hadviselésre is alkalmasak. A technika - mint a tudomány - lényegében semleges, csupán eszközöket biztosít a szabályozáshoz, amely bármely célra felhasználható és minden iránt közömbös.

Másodszor, mindezekben a vívmányokban megmutatkozik az az irányzat, hogy a Föld egészét érintsék, pontosabban szólva, hogy olyan hatásokat hozzanak létre, amelyek a Föld bármely pontjáról bármely másik pontjára irányíthatók. Ez belső ellentmondás a mai felfogásunk szerinti földrajzzal és az erre alapozott intézményekkel. Természetesen minden technika kölcsönhatásban van a földrajzzal, s mindegyik kikényszeríti a maga földrajzi szabályait és módjait. Az a technika, amely most van kifejlődőben és uralkodni fog a következő évtizedekben, úgy látszik, teljes ellentétben van a hagyományos és főként a jelenleg érvényes földrajzi és politikai egységekkel és koncepciókkal. Ez a technika érlelődő válsága.

Miféle cselekvést kíván ez a helyzet? Bármit is érez valaki indokoltnak, egy döntő vonást figyelembe kell venni: ugyanaz a technika, amely létrehozta a veszélyt és az instabilitást, önmagában hasznos vagy szorosan összefügg azzal, ami hasznos. Valójában mennél hasznosabb lehetne, annál inkább fokozhatják kihatásai a labilitást. Nem valamelyik különleges felfedezés különlegesen perverz, romboló mivolta okozza a veszélyt. A technikai hatalom, a technikai hatékonyság mint olyan, kétarcú vívmány. A veszély a lényegéből fakad.

A megoldást keresve helyes, ha mindjárt kezdetben kizárunk egy álmegoldást. A válságot nem oldja meg, ha kiküszöböljük a technika egyik vagy másik, szemmel láthatóan különlegesen károsnak tûnő formáját. Egyrészt a technika alkotórészei csakúgy, mint a mögötte álló tudományé, annyira összefonódnak, hogy hosszabb távlatban csak mindefajta technikai haladás teljes kiküszöbölése lenne elégséges. Földönjáróbb módon, a jelen helyzet alapján gondolkodva is, a hasznos és a veszedelmes technika annyira közel van egymáshoz, hogy sohasem lehet megkülönböztetni az oroszlánt a báránytól. Ezt tudják mindazok, akik oly fáradságosan próbálták a titkos, „bizalmas" tudományt vagy (katonai) technikát elkülöníteni a „nyilvános" fajtától; a siker sohasem volt több, vagy nem is szánták többnek, mint átmenetinek, amely legfeljebb egy fél évtizedig tart. Hasonlóan, a hasznos és káros tárgyak megkülönböztetése bármely technika területén valószínûleg egyetlen évtized folyamán semmivé válna. De ebben az esetben a sikeres szétválasztásnak tartósnak kellene lennie (eltérően a katonai „titkosítástól", ahol már néhány évnyi nyereség is fontos lehet). Továbbá a hasznos technika közelsége a veszedelmeshez, és az a lehetőség, hogy a veszedelmeset katonai használatba vegyék, a versenyben kívánatossá teszi a tilalmak megszegését. Ezért a különleges technológiák eltiltását világméretekben kellene kikényszeríteni. De annak az egyetlen hatalomnak, amely ezt megtehetné, olyan korlátozatlannak és tökéletesnek kellene lennie, hogy ez már a nemzetközi problémák megoldását jelentené, semmint megoldásuk egy eszközének felfedezését.

Végül, és - úgy vélem - főként, a technika (a tudományos alapkutatásoktól alig elválasztható felfedezés és fejlesztés) betiltása ellentétes az ipari korszak egész erkölcsével. Összeegyeztethetetlen a szellemiség fő formájával, ahogyan korunk azt felfogja. Nehéz elképzelni, hogy ezt a megszorítást sikerrel lehetne rákényszeríteni civilizációnkra. Csak ha már bekövetkeztek volna azok a katasztrófák, amelyektől tartunk, csak ha az emberiség már teljesen elvesztette volna hitét a technikai civilizációban, csak akkor lehetne ilyen lépést tenni. De még az elmúlt háborúk csapásai sem hoztak létre ilyenfokú kiábrándulást; bizonyítja ezt a tüneményes talpra ugrás, amellyel az élet ipari formája még - vagy különösen - a leginkább sújtott területeken is helyreállt. A technikai rendszer hallatlan életerőt rejt magában, valószínûleg többet, mint valaha, és a visszaszorítására vonatkozó tanács nem látszik elfogadhatónak.

A technikai tilalomnál sokkal kielégítőbb megoldás lenne a háborúnak, mint a „nemzeti politika eszközének" kiküszöbölése. Ez a kívánság olyan régi, mint bármely része az erkölcsi rendszernek, amelyről azt valljuk, hogy kormányoz bennünket. Az érzés intenzitása változó, nagyon erősödik a nagyobb háborúk után. Milyen erős most, és emelkedő vagy hanyatló szakaszában van-e? Bizonyára erős, teljesen maguktól értetődő gyakorlati és indulati okokból egyaránt. Legalábbis úgy látszik, hogy az egyénekben világméretû, áthatol a politikai rendszerek különbségein. Mégis, tartósságának és hatékonyságának megítélésében indokolt bizonyos óvatosság.

Alig lehet vitatni a háború elleni „gyakorlati" érveket, de az indulati tényezők valószínûleg kevésbé szilárdak. Az 1939-1945-ös háború emlékei még frissek, de nem könnyû felbecsülni, hogyan alakulnak a népek érzelmei, ha majd ezek az emlékek elhalványulnak. Az 1914/18-at követő ellenérzés nem állt helyt húsz évvel később a komoly politikai válság nyomása alatt. Egy jövendő nemzetközi konfliktus elemei világosan megvannak ma, és még nyíltabbak, mint 1914-18 után. Kétséges, hogy vajon a „gyakorlati" megfontolás, az indulati kiegészítő nélkül elegendő marad-e az emberi faj féken tartására, hiszen a múlt olyan zavaros. Igaz, a „gyakorlati" okok erősebbek, mint valaha, mivel a háború hatalmas mértékben rombolóbb lehet, mint azelőtt. De a múltban is sokszor így látták, anélkül, hogy ez döntő lett volna. Igaz, ezúttal a pusztulás veszélye inkább reálisnak, semmint látszólagosnak tûnik, de nincs biztosíték arra, hogy a valódi veszély inkább szabályozhatja az emberi cselekedeteket, mint a veszély meggyőző látszata.

Milyen menedék marad? Szemmel láthatóan a napról napra, vagy talán évről évre szóló, megalkuvó intézkedések, az apró, korrekt döntések hosszú láncolata. És ez nem meglepő. Végül is a válság a fejlődés gyorsaságának tulajdonítható, valószínû további gyorsulásának és bizonyos kritikus viszonylatok elérésének. Specifikusan, a hatások, amelyeket most kezdünk létrehozni, azonos nagyságrendûek, mint „maga a nagy földgolyó". Valóban, a Földet mint egészet érintik. Ezért a további gyorsulást már nem szívhatja fel, mint a múltban a mûveleteket hatókörének kiterjesztése. A jelen körülmények között ésszerûtlen valami újabb gyógymódot várni.

A fejlődés ellen nincs gyógymód. Szükségképpen meg kell hiúsulnia minden olyan törekvésnek, hogy automatikus biztonsági csatornákat találjunk a haladás jelenlegi robbanékony változatai számára. Az egyetlen lehetséges biztonság viszonylagos, és a napi döntések intelligens végrehajtásában rejlik.

Roppant nagyok és nem könnyen megoldhatók azok a problémák, amelyeket a nukleáris hadviselés jelenleg lehetséges formái és a szokatlanul instabil nemzetközi helyzet együttesen létrehoztak. A következő évtizedek problémái, úgy látszik, hasonlóak vagy még inkább nyugtalanítóak lesznek. Az amerikai-szovjet feszültség rossz, de ha más nemzetek is kezdik majd éreztetni teljes potenciális támadó erejüket, a dolgok nem lesznek egyszerûbbek. A nukleáris hadviselés jelenlegi borzalmas lehetőségei még borzalmasabbaknak adhatnak helyet. Ha az általános éghajlatszabályozás lehetségessé válik, talán összes mai bonyodalmaink egyszerûnek fognak tûnni. Ne áltassuk magunkat: ha egyszer ezek a lehetőségek megvalósulnak, kiaknázzák őket. Ezért szükséges lesz, hogy új politikai formák és eljárások fejlődjenek ki. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy még a most kibontakozóknál kisebb technikai változások is mélyen átalakítják a politikai és társadalmi viszonyokat. A tapasztalat azt is mutatja; hogy ezek az átalakulások előre nem láthatók, és a kortársi „első benyomások" többnyire hibásak. Mindezek miatt nem kell sem a jelenlegi nehézségeket, sem a jelenleg javasolt reformokat túl komolyan venni.

Az egyetlen tény, hogy a nehézségek a hasznos és építő, de veszedelmes fejlődésnek tulajdoníthatók. Alkalmazkodni tudunk-e a szükséges gyorsasággal? A legtöbb reménnyel az a válasz biztat, hogy az emberi nem már kiállt hasonló próbákat, és úgy látszik, veleszületett képessége van arra, hogy változó mennyiségû baj után mégis felülkerekedjék. Előre kész receptet kérni nem lenne ésszerû. Csak a szükséges emberi tulajdonságokat határozhatjuk meg: türelem, rugalmasság, intelligencia.
Fordította: